Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-06-04 / 23. (2239.) szám

KATOLIKUS SZEM­M­EL BOLDOGOK, AKIKET ÜLDÖZNEK? Az evangélium szerint feltét­lenül. „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa” — mondja Jézus a Hegyi beszédben (Mt 5,10). Persze aki akár csak egy kis üldöztetést szenvedett is, talán csak a családjában vagy a munkahelyén, az tudja, mennyire nehéz tud lenni ez a boldogság. S nem is mindig az igazság miatt szenvedjük el apróbb-nagyobb üldöztetéseinket. Talán valóban könnyebb azoknak, akik meg lehetnek győződve róla, hogy az igazságért szenvednek üldözést. Akik olvashatták például Mindszenty bíboros emlékiratait (igazán időszerű volna idehaza is ki­adni már a nagy nyíltság mai korszakában), tanúsíthatják, hogy a mértéktartóan leírt borzalmakon átüt a szenvedések során tovább erősödő lélek ereje.­­ A közelmúlt, az utóbbi negyvenegynéhány év magyar történelmében és egyháztörténetében több ezer ember szen­vedett üldöztetést, élt át zaklatásokat és megkínzatást, töltött éveket börtönben, kényszerlakhelyeken. Sokan voltak, vannak közöttünk, akik példásan, hősiesen állták a megpróbáltatásokat, nem kevesen persze testileg összetörve kerültek ki az osztályharcnak, a személyi kultusz­nak vagy éppen a konszolidációnak (voltak papi perek a hatvanas években is!) nevezett kisstílű pokol malomkövei közül. S akadtak, akiknek a jelleme is fölmorzsolódott — hisszük, hogy az ő sorsuk is az Élet Urának kezében van. Boldogok, akiket üldöznek... De örülnünk­ kell-e az üldöztetésnek? Nem kell-e mégis azon lennünk, hogy ne legyen, ne lehessen üldözés? — Sokakban kavarognak talán hasonló kérdések, akik látták pünkösd vasárnap a televízióban a Paskai László bíboros, esztergomi érsekkel készült interjút. Az egyházról, az egyház és az állam, illetve a társa­dalom viszonyáról, múltról, jelenről beszélgetett Vitray Tamással a Magyar Püspöki Kar elnöke. Szó esett a Rákosi-rezsim által rendezett kirakatperekben elítélt egyházi személyek rehabilitációjának kérdésé­ről is. A főpásztor ezzel kapcsolatban — miközben a nagyrabecsülés hangján szólt az ártatlanul elítéltekről és meghurcoltakról — kijelen­tette, hogy a maga részéről nem követeli rehabilitációjukat, mert az üldöztetés mindig is hozzá tartozott az egyház életéhez. Olvasóink körében is sokan félreértették vagy megütközéssel hallot­ták ezt a mondatot. Magunk is úgy véljük, hogy néhány szavas ma­gyarázat még tartozott volna ehhez a kérdéshez. Talán azért nem mondta ki a bíboros, mert mindenki által tudottnak gondolta: a re­habilitációt azoknak kell kezdeményezniök, akik a törvénytelenséget elkövették. Vagyis a magyar igazságszolgáltatásnak. Sőt azt is nyu­godtan kijelenthetjük, hogy erre a rehabilitációra nem az egyháznak, nem az elítélteknek van szüksége, ők az ártatlanul meghurcoltak er­kölcsi magaslatán állnak. Rehabilitálásukra a mai igazságszolgáltatás­nak, politikai hatalomnak van szüksége elsősorban, hogy bizonyítsa: nem azonos amazzal. Az egyháznak csak annyiban lehet fontos ez a rehabilitáció, amennyiben hivatásához tartozik, hogy előmozdítsa az őt körülvevő társadalomban is az igazságosság helyreállítását. Kipke Tamás AZ ÍRÓI ALKOTÁS SZABADSÁGA, a Nemzetközi PEN Club Hol­landiában tartott kongresszusa lényeges kérdésekben foglalt állást leg­utóbb, többek között az írói alkotás szabadságának kérdéséről is. Ez a témakör szorosan összefügg a világban egyre nagyobb szerephez jutó emberi szabadságjogok problémájával. Az elmúlt évtizedek alatt egy seregnyi konkrét példa utal arra, hogy egyes könyvek, alkotások meg­jelenése, illetve visszatartása milyen erős konfliktusokat okozott a világban, elsősorban azokban az országokban, ahol a demokratikus szellemiség nem áll kellő fejlettségi fokon. Nem véletlen tehát, hogy a legutóbbi kongresszus több országot, nevezetesen Irakot, Iránt, Szíriát és Romániát határozatban ítélte el „az alkotás szabadságának lábbal tiprása és írók zaklatása, üldözése" miatt, örvendetes fejlemény, hogy a franciák külön tiltakozásukat fejezték ki az erdélyi magyar kisebb­ség elnyomatása miatt. Az amerikai szövetség újból hangot adott ag­godalmának a romániai falurombolások miatt; — mindebből világosan kiderül, hogy a világ írótársadalma mély felelősségérzettől vezetve figyel az égető problémákra, az emberi alkotás és lelkiismeret szabad­ságára is. szeghalmi NEM LEHET VITATNI, hogy az emberek mindenkor — s túlnyomó többségükben — önként csatlakoztak az egyházhoz. Benne találták meg életük legfontosabb kötődéseit ahhoz, hogy elnyerjék üdvösségüket. Ez még akkor is így van, ha belső kényszer előzi meg ezt a csatlakozást. Maga az odatartozás szabad kapcsolat. Mindenkor el lehet szakítani, föl lehet bontani. Miért nem szakítjuk el, amikor maga a „testület” épp elég szenvedést okoz? Ha egyszer az üdvösségről van szó, vagyis az örök szeretetről, miért okoz ennyi szenvedést „a testület”? Az üdvösség szó forrongó világunkban, amely kénytelen minden ere­jét összeszedni, hogy rendeződjék s kiengesztelődjék, oly idegenül cseng, mintha egy komputer-központban ezt kiáltoznám: Balzsamillat! Balzsamillat! Pedig az nem igaz, hogy a földi, azaz „történelmi” üdv szöges ellentétben van az „örök” üdvvel. Ha ezt hisszük, az azt bizo­nyítja, hogy a földi üdvtől elfordultunk, az örök üdvöt pedig nem jól értelmeztük. Ez a fölfogás a — kereszténytelen — dualizmust tük­rözné, amely el akarja hitetni, hogy az ember testből és lélekből „áll”, és az égi szeretetnek meg a földi szeretetnek nincs köze egymáshoz. Keményen szólva, az ilyen fölfogás nemcsak az embert szakítja ketté, hanem „Istent” is. Mindenfajta szeretet, ha ezt a nevet megérdemli, Istentől jön, mert „Isten a szeretet”. Az ember pedig, az isteni szeretet gyümölcse ugyan­azt a benső egységet hordozza magában, ha nem torzult el, mint az Atya. A világot a mennyel nem szembeállítani kell, hanem az előbbit az utóbbi alá rendelni, oda is törekszik! A világot nem kell, de nem is lehet vallásos munkatáborrá gyúrni, hanem minden erőszak alól föl kell szabadítani, ideértve a vallásos erőszakot is. A valóban szabad világ „magától” fogja szolgálni Istent, és ebben a szolgálatban majd önmaga spontán növekedését tapasztalja. Szabadság és szelídség rokon fogalmak. A föld igazi szeretete hasonlítani fog arra a szeretetre, amely az Úrtól ered, Aki nem ítéletre jött, hanem mert szerette a világot. Az egyház, amely az ő kezében volt, szükségképpen lett testületté. Ez a testület a szeretetet szolgálja úgy, ahogyan tudja. Ha szenvedést okoz, ez annak a jele, hogy nem tudja elég jól. Ezért akiben valóban él a szeretet, abban egyházszeretet is él, ami azt jelenti: semmiféle félszeg­­ség nem beszélt le arról, hogy az egyházat tökéletesíteni akarja. Eh­hez az igazság- és emberszereteten túl a lélek bátorsága is szükséges. (v. p.) ÉLETEM TÍZ ÉV MÚLVA — ezzel a címmel írattak fogalmazást a mezőcsáti általános iskola tanulóival egy fölmérés keretében (lásd Ma­gyar Nemzet, május 29.). „Akkor már, gondolom, volna egy szép feleségem és egy gyerekünk — írja egy 14 éves fiú. — Reggel fölkelnék, megmosakodnék, jól bereg­geliznék és elmennék munkába. Este hazamennék, megvacsoráznék, le­­fürödnék és jót aludnék. És ez így menne egész héten. Hét végén pedig fölkelnék, megreggeliznék, megmosakodnék, fogat mosnék, és aztán jön­ne az otthoni munka, barkácsolás meg stb. És ez így menne mindég.” — A többiek jövőképe se sokkal nagyvonalúbb. Kicsit sajnálom ezeket a gyerekeket talajmenti álmaik miatt. Szürke jövendőt látnak maguk előtt, melyben a vasárnap is csak egy fogmosással gazdagabb a hétköznapok­nál... k. L 2 ti/U*. Nem a hittel van bajom... Az Új Ember május 21-i száma reflektált az ötlet című lapban megjelent nyilatkozatomra. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy a glossza állításaival egyetértek, s azon megállapításaival, hogy ellentmondásokba keveredtem, vitatkozni nem tudok, nem is szándékozom. Tudom jól, nyi­latkozatom megszületésének körülményei nem je­lenthetnek felmentést annak tartalmára, mi több, túlontúl olcsó kifogás lenne, ha az újságíró félre­értéseire hivatkoznék. Nem tehetem mindezt, hi­szen jómagam voltam az, aki — mit tagadtam — félreérthetően fogalmaztam. Ám mondandóm lényegére térve, valóban igyek­szem kizárni gondolkodásomból a hit motiváció­ját, amennyiben hiten valamely értelmünkkel megválaszolhatatlan kérdés eleve eldöntését ért­jük. Ma már azon vagyok, hogy ilyen kérdéseket magamnak ne tegyek fel. Természetesen annak idején én is feltettem, küszködtem is velük eleget, eme belső küzdelmeimre utalt volna azon két megjegyzésem, amelyeket lapjuk glosszája is ki­emelt. Úgy érzem, nem az érvelésem ellentmon­dásos, hanem magukban a kérdésekben feszül olyan ellentmondás, amelyeket feloldani nem tud­tam, ezért ragadtam le az ellentmondások szint­jén. Ha valaki e kérdésekre úgy érzi, választ ta­lál, az természetesen nem minősíti számomra úgy az illetőt, mintha tévúton járna, vagy valamilyen erőszakot tett volna önmaga gondolkodásán. Ami a „gúzsba kötés” kitételt illeti. Vélem, önök is találkoztak már ezzel a jelenséggel. Igaz, ismét én fogalmaztam félreérthetően, mintha minden hívő ember „gúzsba kötött” gondolkodású, rugal­matlan lenne. Nem gondolom ezt. Ám tagadha­tatlan, hogy sajnos gyakorta tapasztalhatunk hitből fakadó rugalmatlanságot és intoleranciát. Nem a hittel van bajom, hanem a hitnek azzal a gyakori értelmezésével, amely egy adott hit (ideológia) kizárólagosságára törekszik, lehetőséget teremtve emberek, népek, hitek irracionális minősítésére. A hitek vadhajtásaival van bajom, amelyek fel­mentéseket adnak a felelős cselekedetek alól, a lelkiismereti „pótlékokkal” van bajom, nem az egyes emberek bensőjéből fakadó meggyőződéssel. Más kérdés, hogy ilyen meggyőződés számomra nem adatott meg. Természetesen, nem zárhatom ki annak lehetőségét, hogy a hit bennem is ki­alakulhat. Eme „hitvallással” felérő eszmefuttatás után meg kell vallanom, hogy „jó lecke” volt számomra kevéssé szerencsés nyilatkozatom — és annak kritikája. Minden megnyilatkozás: felelős­ség. Ezzel a felelősséggel tartozom magamnak is, de elsősorban a hívő emberek millióinak. Ugró Miklós Budapest Magyar koszorúk — Szlovákiában Április 19-én nem mindennapi eseményre került sor Léván, a város temetőjében. A CSEMADOK (a csehszlovákiai magyarok kulturális egyesülete) helyi szervezete nagyszabású koszorúzási ünnep­séget rendezett. Léván temették el a közeli nagy­­sallói csatában 1849. április 19-én elesett honvé­deket — a 140. évforduló alkalmával rengetegen keresték fel a lévai temetőt a magyar szabadság­­harcra emlékezve. Sokan érkeztek Budapestről, Komáromból (a Duna, vagyis a jelenlegi ország­határ mindkét oldaláról), Ipolyságról, Érsekújvár­ról, Nyitráról, sőt még a morvaországi Brünből is. A küldöttségek mély tiszteletadással helyezték el nemzeti színű szalagokkal díszített koszorúikat, az obeliszk tövében. Léva város polgárai is nagy számban képviseltették magukat. Az ünnepély lebonyolításában, megszervezésében nagy szerepet vállalt Dolnik Tiborné, a CSEMA­DOK helyi szervezetének elnöke, valamint Csáky Pál mérnök. A koszorúzás záró aktusaként az ünneplő tömeg elénekelte a Szózatot és a magyar Himnuszt. „Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt...” S. L. Léva A nem-olvasó írja ... Tisztelt újember Szerkesztősége! Kérem öröket, hogy az újember folyóiratot én nem rendeltem meg. Ezért kérem önöket, hogy ne­­küldjék részemre. Részemre a nekünk szükséges Párt sajtó elég. Tisztelettel: id. P. I. (teljes név, cím) Az Olvasó írja „...az én örömöm legyen tibennetek... ” Ifjúsági találkozó Andocson-június 24-én Sokszor tapasztaljuk, hogy mennyire furcsa csoda­bogárnak tartják azt, akinek életében a hite su­gárzó örömként jelenik meg. Az Istenbe vetett hit elvesztésével együtt „kiszáradt az öröm­ az emberek közül” (Jóéi). Bármennyi gondod-bajod legyen is, nem élhetsz egyetlen pillanatig sem úgy, mint azok, akik csupán elviselik terheiket, mert „élni kell, dolgozni kell”, és a hétköznapi kis örömök között „majd csak lesz va­lahogy”. Az­ Atya arra hívott, hogy az Örök életet éld a jelenben, és ehhez az öröm „mindennapi kenye­rét” adja neked. A gyerekek kérdeznek, ha valamit nem tudnak Mire felnőnek, elfelejtenek kérdezni, azt sem tudják már, kihez forduljanak a válaszért, sőt magáról a kérdésről is megfeledkeznek: „ ... mit kell tennem, hogy eljussak az örök életre”? Kérdés nélkül hagyják sodortatni magukat a világ örömeinek árján, nem tudva azt, hogy ezek közül nem mindent hitelesíthet Isten pecsétje. „Ha nem lesztek olyanok mint a gyermek...” A világot csak akkor tudjuk megtanítani arra, hogy gyermeki örömmel újra meg újra a Mestert kérdezze, és a választ Tőle várja, ha meglátják rajtunk az ő hatását — és ezért elkezdik keresni a Mestert. Ha el akartok indulni, mint Keresztelő Szent János, hogy az Öröm hírét vigyétek az emberek közé, ak­kor az Öröm jeleit is hordoznotok kell. S az úton ne feledjétek: nemcsak a Jelnek, de a Jel hordozóinak is ellene mondanak. Jézus nem azt kérte az Atyától, hogy tanítványait elkülönítse a világtól a kiválasz­tottak kényelmes rezervátumába. Az emberek kere­sik bennetek azt a mást, akiben megmoshatják arcu­kat, ezért ér felmérhetetlenül többet Itt a földön ki­tartó cselekedeteitek tanúsága — elmúló szavaitok szépségénél. Éppen ezért, bármi történjék is, Jézus azt mondja: „örüljetek, ismét mondom, örüljetek”! Nem üres szó ez, hiszen ha sem­ üldöztetés, sem ínség, sem semmi más nem választhat el titeket Tőle és az ő örömé­től, akkor ezzel már mindent megadott itt a földön, hívőknek és keresőknek egyaránt, hogy „örömötök ezzel teljes legyen”! A találkozó programja: Június 23-án, pénteken délután már lehet érkezni Andocsra. A találkozó jobb előkészítése céljából ezt az estét is szeretnénk közösen eltölteni. Az éjszakai szálláshoz csak hálózsákot és matracot hozzatok. Este 7 órától szentmise, majd a vacsora után 9-től keresztút, elmélkedés és virrasztás. 24-én szombaton reggel 9-ig gyülekező, majd énekta­nulás és bevezető. A 10 órakor kezdődő elmélkedést Vácz Jenő SJ tartja, utána kiscsoportos megbeszélé­sek. Az ebéd után 2-től ismét kiscsoportos megbe­szélések a végén szabad programmal. 5 órakor ünne­pélyes püspöki zárómise, a homiliát Tóta Benedek OSB mondja. A találkozó „hivatalos” programjának lezárása után mindenkit hívunk és várunk, hogy ma­radjon velünk vasárnap délelőttig. Az esti virrasztás­sal és elmélkedéssel párhuzamosan videovetítés lesz a medjugorjei jelenésekkel kapcsolatosan. A vetítés után beszélgetés. Vasárnap reggel 8 órakor szentmise, majd az ezt követő agapé után búcsúzunk egymástól. Az ifjúsági találkozó — eltérően a ministráns talál­kozótól — a középiskolás kortól a középkorúakig szá­mít minden érdeklődőre. Hozzátok el az örömötöket, hogy megoszthassuk egymással. (A szervezők) Kórházi misék a Mosonmagyaróvárott A Magyar Demokrata Fórum mosonmagyaróvári szervezete megbeszélést folytatott a Városi Kórház, vezetőivel, római katolikus és evangélikus egyházi személyiségekkel, s ennek eredményeként közös meg­állapodás született. Mivel mindkét vallás temploma a kórház közelében, 500 m-en belül van, így a kórház területén nem látják indokoltnak külön helyiséget kérni. A közös kérés az volt, hogy a kórház vezetősége tegye lehetővé a vasár- és ünnepnapokon az istentisz­teletek látogatását a betegek részére. Lacó László kórházigazgató, városi főorvos május 2-án levélben értesítette az MDF vezetőségét, hogy va­sárnap és ünnepnapokon a járóbetegek eltávozási­­ké­résüket az osztályvezető főorvostól vagy mindenkori helyettesétől kérhetik, akik elbírálva egészségügyi al­kalmasságukat, döntésükről a beteget tájékoztatják, s távozásuk nem minősül az intézet önkényes elhagyá­sának. Fentiekről az osztályokat és vezetőit tájékoz­tatták, a kórházi házirendbe ezeket bevezették.

Next