Új Ember, 1995 (51. évfolyam, 1/2423-53/2475. szám)
1995-09-24 / 39. (2461.) szám
2 fiilmje.Katolikus szemmel 1995. szeptember 24. Lapszél Híre megelőzte A százesztendős film egyik legrangosabb eseményén, az idei velencei filmszemlén Mészáros Márta versenyen kívül vetített A hetedik szoba című alkotása két különdíjat is kapott. A Nemzetközi Katolikus Film- és Audiovizuális Szervezetét és a Centenáriumi Különdíjat. A mű a konvertita filozófus, Edith Steinről (1891-1942) szól, aki 31 évesen keresztelkedett meg, 42 évesen lett karmelita apáca, és az auschwitzi haláltáborban fejezte be földi életét. A filmet nálunk még nem mutatták be, így híre megelőzte. Ahogy Edith Stein műveit is megelőzte a hírük, hiszen halála után negyven év telt el, amíg valamit is olvashattunk tőle. 1981-ben jelent meg a Szent István Társulatnál A kereszt tudománya című munkájának első kiadása, tíz évvel azután, hogy a mű fordítója, Széll Margit bemutatta életútját a Vigíliában (1971. XI.). A róla szóló monográfia (Waltraud Herbstrith: Edith Stein igazi arca) is csak az 1987. május 1-jén Kölnben történt boldoggá avatása utáni évben jelent meg az Ecclesiánál, holott a német eredeti már évtizedekkel korábban napvilágot látott. Mindkét könyv ma is beszerezhető. Segítségünkre lehetnek abban, hogy tartalmasabbá tegyük azt a várakozást, amellyel Mészáros Márta filmjének hazai bemutatója elé tekintünk. (f) Kapisztrán a Dózsa táborában? A tények és adatok pontossága, hitelessége elengedhetetlen követelménye az újságírásnak. Napjaink sajtójában rendkívül sok a tévedés és pontatlanság: a durva szarvashibák szinte naponta fordulnak elő a történelmi személyeket és dátumokat érintő cikkekben is. Csurka István a Magyar Fórum 1995. augusztus 24-i Szent Istvánról szóló cikkében a Dózsaféle parasztfelkelés idejére helyez egy kiemelkedő történelmi személyt: Kapisztrán Jánost. Ez közel hatvan esztendőt kitevő „tévedést” jelez, hiszen Kapisztrán az 1456-os nándorfehérvári diadal után néhány héttel hunyt el Újlakon. Akadt papi személy valóban a Dózsa-felkelés időszakában is, de őt Mészáros Lőrincnek hívták... Az ehhez hasonló tévedések és hibák beárnyékolják a megjelenő cikkek valós értékét, s ezekért nemcsak a hibát elkövető publicisták, hanem az illető szerkesztőségek tagjai is felelősek. Pontosabb és megbízhatóbb munkát, közléseket vár el tőlük minden újságolvasó, szeghalmi Emelkedőben...? Jó érzéssel szemléltük ezt a budai vár lábánál, a Mikó utca emelkedő végében a közelmúltban elhelyezett szobrot. Helyes, ha a nők, az óvónők személyiségformáló hatását, társadalmi szerepét felismerve, méltó talapzatra helyezzük őket. Lám, nemcsak autószalonokat, márvány-pénzintézeteket, biztosítótársaságok székházait és pizzériákat avatnak ma Magyarországon! Előfordul, hogy a pedagógia munkásait, a hagyományosan alábecsült, de az alapvetően fontos óvodai nevelő munka képviselőit állítják példaként elénk. Brunswick Teréz a magyarországi óvodaügy megalapítója, a nőnevelés jelentőségének hirdetője volt. 220 esztendeje, 1775. július 27-én született Pozsonyban. Itt a Krisztinavárosban nyitotta meg 1828-ban az első, Angyalkertnek nevezett intézetét. Az ugyan odébb van még, hogy — a szomszédos Attila utcai ház falán korábban elhelyezett emléktábla szavaival — ünnepeljük a gyermekek védelmének diadalát, melyet megszentelt a törvény és teljessé tett a nemzeti lelkesedés, ám minden erre irányuló szándékot értékelnünk kell. Talán ez a szobor is segít abban, hogy felismerhetővé váljék a döntéshozók számára is „rajta azon véghetetlen haszonnak, melyeket a kis gyermekek oskolái nyújtanak”. —e-fr— A katolikus iskolák védőszentje Szent Gellért Budapesten, a főváros szívében áll a szent bronzszobra. Krisztus keresztjét magasra emeli, ma is és hirdeti. Krisztus értelmet adott őseink életének, és a ma őket követőkének is. Nem véletlen, hogy éppen ő a katolikus iskolák védőszentje. Lelkipásztori szolgálata körébe tartozott ugyanis a magyar iskolák szervezése. Ma is példaképe lehet az ezekben tevékenykedő pedagógusoknak és tanulóknak. Istent kereste, Isten szeretete töltötte el. Bencés szerzetesként megtanulta: „Semmit elébe ne tegy Krisztus szeretetének!" Elkötelezetten szerette egyházát is. Mikor róla írt, kifogyhatatlan volt a szavakból. Felfedezhetők nála a Mária-tisztelet gyökerei is. Látta a Napba öltözött Asszony, a Szűzanya csodás fényességét, amelyről magával ragadóan prédikált Székesfehérvárott. A szent király mellett volt, amikor az felajánlotta az országot a Nagyasszonynak. Sokat olvasta a Szentírást, de azt vallotta, nem elég csak a Biblia olvasása, elmélkedni is kell Isten írott üzenetén. A katolikus iskolákban ma heti két órában tanulnak hittant. Szent Gellért is a hit nagy terjesztője és nevelője volt. Tudta és hirdette, hogy a nevelő Krisztus munkatársa, érvényes rá, amit Krisztusnak mondtak: „Mester, tudjuk igazmondó vagy és helyesen tanítasz." (Lk 20,21) Alapos felkészültséggel tanított. Jól ismerte egyháza történetét, emellett az ókori történelemben is jártas volt. Azt vallotta, hogy a klasszikusok ismerete segít a hit elmélyítésében. Imre herceget a tudományokon kívül megtanította a helyes istenszeretetre, az imádság és a böjt fontosságára. Nemcsak nevelője volt tanítványának, hanem lelkiatyja is. Azt is megtanulhatjuk tőle, hogy a nevelő a szeretet szigorával járjon el, szavai és cselekedetei mindig legyenek párhuzamban, a számonkérés ne szűküljön le a rideg ellenőrzésre. A nevelő álljon mindig tanítványa mellett, segítse tanácsaival nehéz időszakaiban. Meghatározóan fontosnak vélte az iskolák létét. Püspöki székhelyét, Csanádot kulturális központtá tette, ellátta jól képzett iskolamesterekkel. Püspöksége területén kiválasztotta azokat, akiket alkalmasnak tartott a papi pályára. Tanította őket, s mivel nem volt elég hely számukra, saját házát is az oktatás szolgálatára bocsátotta. Szent Gellért igazi hídverő volt, de nem radikális újító, hiszen a hagyomány értékeit mindig beleillesztette elképzeléseibe. Arra törekedett, hogy neveltjei az életben is jártasak legyenek, pontosan tudta, hogy az emberi élet egyszeri, megismételhetetlen ajándéka Istennek. Szentmihályi Szabó Péter „Gellért" című történelmi regényének befejezésében nemcsak a szent életének tanulságait foglalja össze, hanem a tanúságtevő, jóra nevelő katolikus pedagógusokét is: „Lehet, e nép közül sokán visszatérnek a pogánysághoz, lerombolják a templomokat és új bálványokat emelnek s azoknak hódolnak, de ha elporlad is minden írás és feledésbe merül minden földi hatalom, s elhomályosul az emberi nem emlékezete, hiszem, Krisztus megemlékezik azokról, akik próbáló időkben tanúságot tettek mellette és érte." Szilágyi Csaba A hét margójára Egy meghívóra Kunszállás önálló községgé alakulásának 50. évfordulóját ünnepelte. A hajdan Jakabszállása néven ismert puszta katolikus templomát száz éve kezdték építeni. A második világháború kitörésének évében a megye törvényhatósági kisgyűlése nagyközséggé történő átalakulását javasolta, erre azonban csak 1945-ben került sor, s három évvel később nyerte el mai nevét. Az évfordulóra, amint ilyenkor szokás, megalakult az emlékbizottság, megtervezte a műsort, felkérte a közéleti személyiségeket és a közreműködő együtteseket és díszes meghívókat nyomatott. Ezt sem nevezhetjük újdonságnak. Ami igazán figyelmet érdemel: minden ilyen ünnepi alkalom a helyiek közös ünnepe. Itt nem érvényesül az a megosztottság, amelyet létünk egyéb régióiban oly gyakran tapasztalhatunk, s amelyek következményei, annyi kellemetlenséget okoznak. Ebben a közegben természetes, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök beszéde előtt a falumúzeumban Lebosith Kajetán atya és Gyöngyösi Mátyás, Pólyák Ferenc készítette domborműveinek avatásán együtt ténykedik a polgármester, a múzeumigazgató és a plébános (Makány Ferenc, Fazekas István és Fritz Péter). Ifjúsági disco és bátyubál megfér a művészi találkozókkal. S az is természetes, hogy egy ilyen eseménynek a lelkiek is szerves részét képezik: a vasárnapi nagymisét Feranecz József a volt, és Fritz Péter a jelenlegi plébános koncelebrálták, a szentesi zeneiskola igazgatója, Nagy János adott orgonahangversenyt a kecskeméti Angolkisasszonyok kamarakórusa és a kerekegyházi gitáregyüttes tette még bensőségesebbé a hangulatot. Koszorúzás a temetőben, kultúrcsoportok találkozója és bemutatója, látványos sportesemények és vendégek hada, szíveslátás, kínálás, jóízű beszélgetések, ismerkedések. Talán nem járok riessze az igazságtól, ha megkockáztatom: ez az igazi Magyarország, az ilyen kézfogással megpecsételt ünnepségek — a reménység országa. Itt nem hallottunk politikai szónoklatokat, nem hangzottak el látványos ígéretek, nem esett szó azokról az eseményekről, amelyeket olykor hisztérikussá hangosítanak a médiumok. Egységben ünnepeltek, mintegy azt jelképezve: csak így lehet, csak így érdemes. Széthulló emberek Úgy hozta a véletlen, hogy egy hétig Cholnoky László regényeit és kisregényeit olvastam. Bámulatosan tehetséges családból származott, Viktor bátyja ugyancsak kiváló író, Jenő pedig híres földrajztudós, térképkészítő volt. A kor legélesebb szemű kritikusa, Schöpflin Aladár a legnagyobb tevalóbanhetségek közé sorolta, s remekül írt. Miért tragikus mégis mindegyik alakjának sorsa? Nyilván azért, mert önmagáról mintázta őket. Cholnoky László ugyanis alkoholista volt, s amikor már saját maga számára is elviselhetetlenné vált elrontott élete, az északi összekötő vasúti hídról a Dunába vetette magát. Élete alakulásában apai „örökségének" is szerepe lehetett: a köztiszteletben álló veszprémi tiszti főügyész maga is nagy ivó volt, s ennek következményeit László és Viktor is drámaian szenvedték meg. De befolyásolta a kor is, amely igyekezett valamiképp betölteni azt a hiányt, amelyet a célképzetnélküliség és a hit elvetése okozott. Mitikussá növesztették, tragikus hősökké stilizálták azokat, akiknek tulajdonképpen egyetlen bajuk volt: elfordultak Istentől, de mert lelkük mélyén élt a transzcendencia vágya, alkoholból és képzelgésekből formáltak maguknak démonokat, akik aztán össze is törtek, a halálba kergették őket. Semmiképp sem hiszem, hogy összehasonlíthatjuk a mi korunkat a Cholnokyakéval. De azt látnunk kell, hogy tömérdek ma is magát fölöslegesnek érző, az élet peremére szorult és szorított ember, aki alkoholban vagy kábítószerekben keresi a vigasztalást. Ideig-óráig meg is találja. De mi az ára? Cholnoky László gyógyíthatatlan volt, akárcsak a hősei. Mint ahogy gyógyíthatatlannak látszott enervált kora is, amely álmodozott a jövőről, s közben lemondott a lélek építéséről és az egészséges cselekvésről. „...én az életet nem akarom — írta szegény Juhász Gyula —, csak egy a vágyam, egy az életem: dalolni és álmodni mindörökkön." Hogy mégis meg lehet gyógyítani egy korszakot, vagy legalábbis meg lehet mutatni gyógyulása lehetőségét, azt Prohászka Ottokár működése bizonyítja, aki feltárta az élő vizek forrását, amelyből mindig meríteni lehet és érdemes. Ezt a példát kellene követnünk, a gyógyítás módját keresve, Istenről és a szeretetről szólva a reményteleneknek, a „felesleges emberek"nek. Ez lehet ma társadalmi szerepvállalásunk lényege, s ösztönző példákért talán nem is kell Prohászkáig visszaállnunk az időben. Rónay László Álomgépben álvalóság Az úgynevezett „audiovizuális kultúra" újabb vadhajtásának lehetünk tanúi. A képmagnó kazettái immár elavultnak minősülnek; helyettük itt a tenyérnyi, alig milliméteres vastagságú CD-lemez, amely egy egész lexikon teljes anyagának tárolására képes; az otthonokba, iskolákba behozhatók a világ nemzeti parkjai s a híres képtárak gyűjteményei. S Rosztropovics harminc évvel ezelőtti gyönyörű gordonka-játéka is megszabadul a régi lemezekről ismerős kellemetlen háttérsistergéstől... A nagyszerű technika felhasználása azonban elsősorban a gátlástalan profitszerzés szolgálatában áll. A pedagógiai jellegű felhasználás sajnos harmadlagos... Az igazi veszély mégsem ebben rejlik, hanem abban, hogy ez a technika manipulálja a fiatalokat. Azt a hamis látszatot kelti, hogy ezen eszközök „használatakor" aktív résztvevői valamiféle alkotásnak. Hiszen újabb és újabb berendezések, „szoftver-csomagok", leírások, kezelési utasítások, játékstratégiák jelennek meg, melyekhez érteni kell. Ráadásul mindez angolul: komoly embernek érezheti magát a technika-alkalmazó. Közben azonban sunyi érdekek áldozatává válik. Itt van például a Bloodnet (értsd: vérhálózat) „horrorisztikus, vámpirisztikus hangvételű igazán semmihez sem hasonlítható kalandprogram". Aztán a Psychotron. Alkalmazói szeme előtt egyetlen gondolat lebeg: „Urald az elmét, a világot uralod!" Aki a Dream machine-t (álomgép) vásárolja meg, megtapasztalhatja, hogy „a virtuális valóság már az erotikus szoftvereket sem hagyja érintetlenül"... „üljünk le a gép elé, és hagyjuk, hogy gyönyörű erotikus hollywoodi lányok és csodaautók elcsavarják a fejünket". Ha sokalljuk a fenti CD-kre a tízezer forintot, potom kétezer-hatszázért hozzájuthatunk a Doom Companion-hoz (pusztító társ), s a képernyő előtt mi is aktív részeseivé válhatunk az öldöklésnek. „Képzeljük magunkat egy harcedzett katona bőrébe, vértezzük fel magunkat tengernyi fegyverrel, lőszerrel, és szedjük össze minden bátorságunkat — szükségünk lesz rá. Ha mindezt megtettük, beléphetünk a pokolba, ahol mesterséges intelligenciával vezérelt rémek nehezítik életünket az amúgy sem könnyű virtuális valóságban." A játékhoz — tudjuk meg továbbá —, külön „rémszerkesztő" is vásárolható. Hogy a legszegényebbek se legyenek elzárva a technika áldása elől, felhívják figyelmüket: „nem kell nagy összegeket áldozni azért, ha tökéletes női testeket akarunk szemlélni, esetleg egy-két érdekes pozitúrára vagyunk kíváncsiak" — mindez csak 1300 Ft-ba kerül, ezt pedig egy munkanélküli is megkeresi egynapi fekete munkával. A fentieket tartalmazó hirdetés egyik országos napilapunk teljes, oldalas, színes mellékleteként jelent meg. Ez pedig — ha minden következményét hozzá számítjuk — ember- és népellenes bűntett. Szende Ákos