Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)

1996-01-07 / 1. (2476.) szám

2 Urámjei*Katolikus szemmel 1996. január 7. Lapszél A szolgálat jó íze — és a kávé... Most, amikor napirenden van a kórházakban dolgozó ápolónők sanyarú helyzete, emlékeztetnék arra, hogy voltak olyan idők, amikor a kórházakban apácák szolgáltak. A szó szoros értelmében szolgáltak, és nem kellett nekik külön borravalót adni azért, hogy rendesen megmosdassák a beteget. Nővérek voltak, irgalmas nővérek, kedves nővérek, akik az ember szolgálata révén igyekeztek Istent szolgálni. Hajnalok hajnalán talpon voltak, és repkedő, makulátlan, keményített főkötőikkel hordták és vitték az ágytálakat. Sőt! Ma csaknem elképzelhetetlen módon hatalmas kórházakat, internátusokat, gyermeknevelőket tartottak fenn és igazgattak Szatmáron, Kolozsvárott és a fővárosban is. Mindaddig amíg valaki ki nem találta, hogy nincs szükség reájuk. Orvos volt az illető, nyilván érdemeket akart szerezni ezzel magának — jobb, ha a nevét elborítja a feledés. Csak szeretni lehetett őket. De a kávéjuk, amelyet a kolozsvári klinikák egyik termében adtak azoknak a lurkóknak, akik a náluk szállásoló Majláth Gusztáv Károly püspök úrnál áldoztak, a kávéjuk bizony gyalázatos volt. Lehet, hogy azért nem ízlett, mert hajnalban kellett felkelnünk. Ők akkor már rég talpon voltak. A hit mozgatta őket, amely azóta is megtart minket, milliókat, akik a szolgálat felejthetetlen ízét, amelyet a rossz kávé sem tudott megkeseríteni — megkóstolhattuk, és megszerethettünk. (m) Kérdezz-felelek? Kérdések: Olajgate, adótábla, koalíció, SZDSZ-szerződésszegés, szociális-e a piacgazdaság, korrupció, privatizációs bevétel, MATÁV-privatizáció, mit mondott a pénzügyminiszter, stb.? Válaszok: Kiderítjük bár nem valószínű, csak jövőre lesz ilyen magas de az elkerülhetetlen, nem hullik szét, megszegte de nem számít, azért az mert az, harcolni kell ellene bár úgyis hóba, nem mondom meg, magának külön megmondom, jól megmondtam neki, stb. Ennyi volt az immár hagyományos, második miniszterelnök-újságírók találkozó a MÚOSZ székházában december 12-én. A miniszterelnök is, az újságírók is ugyanazok voltak, mint októberben, a kérdések és a válaszok hasonlóak. Már amennyiben némelyik kérdés most is érdemes lett volna válaszra, de komolyan nem méltatták rá. Mindazonáltal a kérdezők és a válaszoló is láthatóan elégedettek voltak magukkal. S az Új Ember tudósítója is elégedett volt, mert nem kérdezett semmit. Nem azért, mert nem szólították föl, hanem mert nem is jelentkezett, így legalább elkerülte, hogy kérdéséről azt higgyék az is azért olyan mafla, mert előre meg van beszélve, s azt is, hogy kitegye az olvasókat egy komolytalan válasznak. Majd legközelebb kérdezünk. Majd, ha a sajtószabadság nemcsak a sajtó joga lesz, hanem az olvasóké is. Majd, ha a demokrácia azt is jelenti, hogy az embereknek joguk van ahhoz, hogy ne csak szóljanak hozzájuk, de igazat mondjanak nekik. Majd legközelebb. Akkor kérdezünk. Addig csak véleményünk van. Hogy milyen? Majd a miniszterelnök úrnak külön megmondjuk: szitó ! Kérdések a császárságról és az adóról December 10-i írásunk nagy visszhangot keltett, levelek sora érkezett a szerkesztőségbe, sűrűn telefonáltak kedves Olvasóink, jelezve, hogy a fektetett kérdések időszerűek. A legérdekesebb és a válaszok jellegéről legtöbbet eláruló hozzászólásokból válogatunk egy csokorra valót. Kommentár nélkül A „Kérdések a császárságról és az adóról" című cikkükhöz, egyéni vélemény helyett „A katolikus egyház katekizmusát" idéznénk — kommentár nélkül, (lásd: III. rész, 2. fejezet, 2. cikkely a 385. oldalon). „A hatalom csak akkor tevékenykedhet törvényesen, ha az adott közösség javát keresi, és annak elérésében erkölcsileg törvényes eszközöket használ. Ha megtörténik, hogy a hatalmon lévők jogtalan törvényeket hoznak és az erkölcsi renddel szembenálló mérték szerint járnak el, ezek a rendelkezések lelkiismeretben nem köteleznek. Ilyen esetben a hatalom megszűnik annak lenni, ami, és az elnyomásban eltorzul." Pápai Kinga és Zsuzsanna (huszonéves diákok) Az adócsalásban Hatvanhat évesen életemben először írok olvasói levelet, de úgy érzem, hogy a „Kérdések a császárságról és az adóról" nem egy hívő embernek okoztak már lelkiismereti problémát. Az evangélisták közül Máté, Márk és Lukács szinte szó szerint egyezően adja elő az adófizetésről Krisztus álláspontját. „Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak, ami Istené, az Istennek." A császár mellett egyik evangélistánál sincs jelző, a császár tehát lehet jó is, rossz is. Fel kell figyelnünk a korra is, hiszen a Krisztust kérdező zsidók éppen olyan népnyúzót láttak a római császárságban, mint sok hazánkfia a pénzügyminiszterben. * Szent Pál is inti levelében a rómaiakat a felsőség iránt való engedelmességre, s ezen belül az adók megfizetésére, „mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől, és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek." Azt hiszem, hogy ez akkor is igaz, ha a hatalmasságot az emberek szavazata segíti hatalomra. Véleményem szerint tehát nem kérdéses, hogy az adó nem előírásszerű fizetése, az adócsalás ellentétes a krisztusi paranccsal, tehát bűn-e? Bár a környezetem engem is baleknak tart az adófizetésről vallott nézetemért, hiszem és bízom benne, hogy Isten mint igazságos bíró ebben az ügyben a körülményeket is figyelembe véve megbocsátja majd kisebb bűneinket. Dr. Pálfalvi József Parancsnak élj! A demokrácia csúcsán vagyunk! Nyílt felhívást olvashattunk állampolgári engedetlenségi mozgalom kezdeményezésére. Teremtő csend helyett romboló zajt kelteni: ez szereptévesztés. Adó volt, van, és mindig is lesz. Abba sem igen volt beleszólása az adózónak, hogy adóját az állam vagy az adóztató mire költi. Ha van beleszólása az adófizetőnek, akkor az csak a demokráciában létezik. De jure nem lehet vitatni, hogy a Parlament tagjai tiszta, demokratikus választás útján jutottak az országgyűlésbe, így választottunk, legközelebb lehet javítani. Ezek szerint nincs megoldás? Válaszom: van. Nem az, amit főszerkesztő úr ír, hogy olyan alternatív szervezeteket, alapítványokat támogassunk, amelyek a szegények és a kultúra védelmét tűzték zászlajukra. Nem, ez az út nem járható! Itt és most nincs tisztességes, megbízható társaság. Gondoljunk csak a Vöröskereszt botrányra. Megsütötték a maguk pecsenyéjét. — Adakoznának Bokros Lajos jótékonysági alapítványába? A Soros Alapítványtól meg sajnos irtóznak, mint ördög a tömjénfüsttől. Biztos segítség az egyház lehetne. Oda is adóztunk, sőt péterfilléreket is adtunk már ezer éve. Lehet, hogy nem jól tudom, de az egyházhoz befolyt pénzek sorsáról sem az adózó, illetve adakozó döntött... Mi lenne a teendő? Az egyháznak kellene lépnie. No, nem alamizsnálkodni, hanem mint XIII. Leó pápa írja: nem szabad magára hagyni a népet a „meg nem érdemelt nyomorban". A nép nyomorog. Attól, aki a maga hasznára ügyeskedik az adószabályokban, nem várhatunk semmit. Akkor segítene, ha tisztességesen adózna! Szent Tamásra hivatkozom, aki azt mondta: „bizonyos jólét elengedhetetlen az erény gyakorlásához." De ki beszélt itt jólétről? Ha Üdvözítőnk nem keveredett adóbotrányba — megadta, ami a császáré — akkor egy keresztény alapokon nyugvó újság se keltsen zajt. Lesz még tavasz, lesz még nyár!" Addig is teremtsünk Kierkegaard-i csendet! Ne szelet vessünk. Vihar meg ügy is lesz magától. Jóba Huba Fonyód faj a botránkoztatóknak... Tisztelettel és lelkesedéssel olvastam Rónay László vitaindítóját az Új Ember 1995. dec. 10-i számában. Tisztelettel, mert eddig szelíd lelkűnek ismertem, aki méltányosságban, együttműködésben szeret élni, és újságja helyzetét egyensúlyban tartja. Most azonban cikkével megfújta a kürtöt. Vitára szólít fel és a polgári engedetlenség lehetőségét is felveti. Tiszteletet parancsol, ha egy szelíd ember erre szánja el magát. De lelkesedéssel is olvastam a cikket, mert közös gondolkodásra és közös cselekvésre ad alkalmat, szemben a tehetetlen belenyugvással. Az igazságtalan, képmutató, kötelességét nem teljesítő kormányzat és rendszer további támogatása helyett (ezt tesszük az adófizetéssel), ki kell mondani alkalmatlanságát. Én hitoktató vagyok. A Katolikus Egyház Katekizmusát lapoztam fel ehhez a kérdéshez. A 2284—2287 pontokban ezt olvassuk: „A botrány az a viselkedés vagy magatartás, amely másokat a rossz elkövetésére indít. A botrány különös súlyossággal bír azok tekintélye következtében, akik azt okozzák vagy azok gyengesége miatt, akik elszenvedik. A botrányt kiválthatják a törvények vagy az intézmények, a divat vagy a vélemények, így a botrány bűnébe esnek azok, akik olyan törvényeket vagy társadalmi struktúrákat hoznak létre, amelyek az erkölcsök hanyatlásához vezetnek el, vagy olyan társadalmi körülményekhez, amelyek akarvaakaratlanul igen nehézzé vagy gyakorlatilag lehetetlenné teszik a parancsoknak megfelelő keresztény életvitelt. Ugyanez áll a vállalatvezetőkre, akik olyan szabályozásokat hoznak, amelyek csalásra ösztönöznek, vagy az elöljárókra, akik megkeserítik gyermekeiket, vagy azokra, akik a közvéleményt az erkölcsi értékektől való elfordulás irányába manipulálják. Az, aki a rendelkezésére álló hatalmat olyan feltételek között használja fel, amelyek rosszra vezetnek, vétkes lesz a botrány bűnében, és felelős azért a rosszért, amelyet közvetve vagy közvetlenül pártfogolt. Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak, de jaj annak, aki okozza őket." A többi hozzászóló között bizonyára akad szakember, aki a fentieket konkrét megvalósulásában is ki tudja mutatni jelen életünkről. Nagy Zoltán hitoktató Budapest Az új esztendő elején az ember két marokra fogja a reményt, ahogyan a vizet szokás meríteni, hogy el ne folyjék az ujjak között. Vajon 1996., amelynek veretes-zengzetes hangzása van: a Hitfoglalás ezeregyszáz esztendős évfordulója — reménymerítésre jogosít-e? A püspöki kar január elsejei körlevele megfogalmazza: mi a mai magyar keresztények feladata. Tudvalévő, anélkül, hogy ismételni kellene. Ám hiába az újra és újramondás, az egyház életét ugyanazok a gondok, ellentmondások, gyöngeségek és kishitűségek jellemzik, mint az egész társadalomét. Való igaz, miért mutatna más képet az egyház? Hiszen tagjai ebből a társadalomból kerülnek ki, helyesebben alkotjákazt, miközben az egyházhoz is tartoznak. Ám ezzel a valahol hallott érveléssel megelégedhetünk-e reménymerítés közben? Elfogadhatjuk-e a középszerűség ilyetén diadalát? A kicsi rosszat és a mérsékelten jelenlévő jót? A szalonkereszténységet? Amely oly könnyen fölmenti magát, bízván az Úr kegyelmében. Szép szavak, már-már kenetteljes kifejezés-bólogatások, szeretet-frázispuffogtatások, miközben — keresztényi alázatot mímelvén — a háttérben folyik a küzdelem, nem azért, amiért talán érdemes volna" az ellentétes nézeteket ütköztetni, hogy abból valamiféle eredmény kigyöngyösödjék, hanem megfogalmazatlan — kifelé mindenképpen rejtett — célok és törekvések szolgálatában. Szomorú, amikor ilyen keresztény — annak nevezett — közösségekben nem egyébre, mint a polgári tisztesség minimumának betartására szükséges áhítozniuk azoknak, akik nem tudnak és nem óhajtanak az efféle „katolicizmussal" azonosulni: elemi tisztességet kívánnak, nem hazugságot, szemtől szembe való véleménynyilvánítást, a másik ember számba, s nem tárgyszámba vételét, folytonos fülledt intrikák helyett őszinte megnyilvánulásokat. Ilyen egyszerű. Mi hát az a mérce, amellyel meghatározhatjuk kereszténységünket, a tett, a cselekedetek, nem pedig a mézes-mázas pohákny szavak szintjén? Annyi bizonyos: a társadalom közállapotait nem fogadhatjuk el zsinórmértéknek. Ez azt jelenti, hogy nem tűrhetjük el környezetünkben az áhí téta közben tatos sunyiságnak semmiféle megnyilatkozását, mert ez a magatartás — a korábban említettekkel együtt, mégha egyesek „példa életükkel" ezt igyekeznek is bizonygatni — nem része a keresztényi életnek. Még kevésbé értékhordozója. A társadalom általános erkölcsi süllyedése nem jelenthet fölmentést és igazodást, erkölcsi engedékenységet a keresztények számára. A Tízparancsolatot be kell tartani: tiszteld felebarátodat, mert elfogadhatatlan, hogy az egyházon belül is bérmunkás-tudatban kelljen élni, ezzel együttjáróan alányomott öntudattal, miközben a szó a felebaráti szeretetről szól... s ugyanígy: ne hazudj... ismerjük a parancsolatokat. Az egyház s annak tagjai nem alkotnak szigetet a körülöttük s velük együtt létező világban, ám mégis erkölcsi szigetként kell kiemelkednie. Még akkor is, ha sokan megmosolyogják az ilyen kívánalmat, mondván, idejétmúlt, sőt, barokkos, netán fundamentalista kereszténységet hirdet. Csakhogy ezek elfeledkeznek arról, az emberi tisztesség nem barokkos, nem fundamentalista. Vannak, akik kereszténység-reményüket a harcos egyházban kívánnák megtalálni és fönntartani. Fájlalják a régmúlt idők eltűnését, amikor az egyház befolyása az élet szinte minden területén érvényesült. Keménynek kell lenni, s neveket is említenek, dörgő hangú prédikátorokét, mint a mába kívánt példaképeket. Ennek ellentettje az a nézet, amely szerint az egyháznak szinte a láthatatlanságba kell viszszavonulnia, teljességgel spiritualizálódnia szükséges, kizárólag a lelkekben épülnie. Látjuk, mennyiféle nézet és tévnézet létezik, s ezek között, ezek ellenében is keresi az egyház, a kereszténység a maga arculatát, amelynek alapvonásai — ha tetszik ez egyes katolikusoknak, ha nem — a Kinyilatkoztatásban és az Egyház tanításában rajzolódnak ki. Nem nyugodhatunk bele tehát az elkenő, elmismásoló, langyos kereszténységbe, el kell utasítanunk a langyos sunyiságot, a kenetteljes félrebeszélést, az „egyháziasnak" feltüntetett képmutatást. Nem lehet kevesebb reménymarkolásunk az új esztendőre, s ebben csak megerősíthetnek minket közállapotaink. A rossz szocializmus után — kezdetben társadalmi megváltásban híven — a rossz kapitalizmus útján tévelygünk. Alig található — ha egyáltalán találni — az életnek olyan területe, amelyen a magyar társadalom építkezne, nem pedig romokban gázolna és bomlana. Vagy talán ezt a süllyedést is át kell élni, hogy a nemzet, kevésbé patetikusnak tetsző kifejezéssel az emberek ráébredjenek arra az életrendre, amely megfelel a polgári tisztesség minimumának, s amely azt jelenti: aszerint már lehet élni. A gyöngék, a kisszerűek félnek a nagy szavaktól, ezért cinikusan refitymálják azokat, nevetségessé téve valódi tartalmukat, kikönyökölve a helyet a hamisságnak. Miféle közélet az, amelyben általánosan az erkölcsi szempontból gyengék, lecsúszottak kerülhetnek vezető pozíciókba? A tisztesség pedig olyan negatívum, amely ezek „magasröptű érvelése" szerint nem ér föl az általuk képviselt „egyéb szempontok" nagyszerűségéhez és bonyolultságához. A közoktatásért felelős — felelős? — személy nyilatkozza: a magyar közoktatást oly módon szükséges átalakítani, hogy az megfeleljen a nyugati munkahelyi követelményeknek. A „közoktatott" legyen képes a számára kiszabott két négyzetméternyi munkahelyen a feladatokat a legjobban elvégezni. Ehhez nem szükséges, sőt, ellenjavall a tudás, elégséges és abszolutizált a szaktudás. Ugyan miért kellene a teljes világkép kialakításra törekedni, amikor a gondolkodást, s ezáltal a cselekvési képességet le lehet szűkíteni aranyborjúnak látszó bálványok követésére. A politika kalodája szorítja össze új esztendős várakozásainkat. Azok a világhatalmi törekvések, amelyeknek kiszolgáltatottjai vagyunk, s amelyekről ugyan tudjuk, történelmileg bár korlátozottak, ám hatalmuk ma még nagy. A szocializmus által való megtöretettség után a menedzser-szocializmus hamissága, a liberalizmus erősek győzelmét hirdető kegyetlen és álságos eszméje tovább rombolja 1996-os reménymerítésünket. Mindezek ellenére és ellenében — éppen megváltoztatásuk érdekében — jövőnket mégis markolnunk kell. Elmer István