Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)
1996-01-07 / 1. (2476.) szám
1996. január 7. Lelkiség illumfór*- 3 Az Hosszú ideig tartott, amíg az izraeliták felismerték és elfogadták azt, hogy ők Isten választott népe: a Mindenható atyjukká és urukká lett, s népévé fogadta őket, megígérve azt is, hogy gondoskodik róluk. Választottságuk ajándékához azonban feladat is társult: példaszerűen mutassák fel minden népnek Isten emberszerető jóságát, feltétlen hűségét. A prófétáknak s Isten egyéb küldötteinek nemcsak hűtlenségük vétkére kellett mindig újra figyelmeztetniük a népet, hanem arra is, hogy el ne bízzák magukat kiválasztottságuk tudatában, hiszen Isten üdvözítő kegyelme mindenkinek szól. A népek világossága Nemzeti elbizakodottságukból pedig kijózaníthatta volna őket a „pogány", tehát más népek közül való „szentek" példája, akik nem tartoztak ugyan e néphez, mégis Isten barátai voltak, vele szoros szeretetközösségben. Izaiás próféta hatalmas látomása pedig — amelyet a mai olvasmány idéz — nem hagyhatott kétséget afelől, hogy az Úr dicsősége az egész emberiségnek ragyogott fel: „Népek jönnek világosságodhoz..., mind egybegyűlnek... messze távolból." Lukács evangéliumában Simeon próféta a „pogányoknak támadt világosságról" beszél, Máté pedig a napkeleti bölcsek történetével érzékelteti, hogy az újszülött Messiás az egész emberiség megváltására jött, nemcsak a választott néphez. A kérdés a születő kereszténységben is éles vitákhoz vezetett: igazában csak a jeruzsálemi zsinat nyitotta meg az utat a nem-zsidók számára. Ahogyan Szent Pál mondja a szent- leckében: „Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök." „A népek világossága Krisztus" — e szavakkal kezdődik a II. Vatikáni zsinatnak talán legfontosabb konstitúciója, az egyházról. Krisztus kivétel nélkül minden embert üdvözíteni akar, mindenfajta különbségtétel nélkül. A karácsonynak e második főünnepe, a Vízkereszt (a keleti egyház valójában ekkor ünnepli Jézus születését), a bölcsek történetével erre az igazságra nyitja rá a szemünket. A II. Vatikáni zsinatról joggal mondhatták a megfigyelők, hogy ez volt az egyház történetében az első igazán egyetemes zsinat. Az azóta eltelt három évtized pedig látványosan igazolta, hogy az egyház valóban egyetemes, az általa hirdetett Evangélium az egész emberiséghez szól, minden kornak és minden kultúrának emberéhez. Az egyház nem csupán római, nem is csupán európai, hanem a földkerekség határáig minden ember számára nyitott, hiszen Isten egyetemes üdvözítő szándéka az egész emberiségre kiterjed. Mindezt jól tudjuk — elméletben. A gyakorlatban azonban mégis mennyire nehezen tudunk kilépni gondolkodásunk megrögzött határai közül! A három napkeleti bölcs származását nem ismerjük; a legenda mégis tudni véli, hogy egyikük „szerecsen király" volt: így vált a betlehemes játékoknak bőrében is színes, egzotikus figurájává. Szent Pál szerint a Krisztusban újjászületettek között „már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, rabszolga vagy szabad, hanem minden és minden Krisztus" (Kol 3,11) Epifániakor Isten üdvözítő kegyelmének egyetemességét ünnepeljük, hiszen Krisztus azért született a világra, hogy minden embert üdvözítsen. A napkeleti bölcsek alakja lelkiismeretvizsgálatra késztet: vajon a mi egyházunk ilyen egyetemesen nyitott, missziós egyház-e, amely kész befogadni az idegent, a messziről érkezettet, amely szóba tud állni avval is, aki másként gondolkodik, más nyelvet beszél, más ruhát visel, mint mi? Égi jelek nyomán A tudósok gondosan utánanéztek, milyen csillagászati tünemény állhat a Biblia elbeszélése mögött. A Jupiter és a Szaturnusz találkozását a hat csillagképben már a mezopotámiai asztrológusok különleges jelnek tartották, s új korszak kezdetét látták benne. Krisztus születésének idején háromszor ismétlődött ez meg — öt millió évenként egyszer fordul elő ilyen! Minket azonban nem a csillagászok számításai érdekelnek igazán, hanem azok az — általában szokványos, ritkán rendkívüli — események, amelyekből úgy érezzük: Isten üzen általuk számunkra. Semmiképpen sem babonás szokásokra s vélekedésekre gondolunk itt, hanem arra a hitből fakadó, mélységes meggyőződésre — amelyre Jézus is nevelte tanítványait —, hogy Isten gondot visel reánk. A napkeleti bölcsek égi intés nyomán jutnak el Betlehembe, s térnek vissza „más úton" hazájukba. Ez azonban nem oszlatta el tudatlanságukat és bizonytalanságukat, nem vette le róluk a felelős döntések terhét, nem szüntette meg a keresés és vándorlás fáradságát. A bölcsektől ezt is megtanulhatjuk: ne lehorgasztott fejjel, magunkba roskadt szívvel járjuk az életünket, hanem — ahogy a szentmise mondja — „emeljük föl szívünket" az Úrhoz, és hozzá, az ő gondviselő akaratához igazítsuk életünk útját. Lukács László üdvösség: mindenkié Nyitott egyház? • • Örömhír A napkeleti bölcsek. Amikor Jézus a judeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk cillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.’' Ennek hallatára Heródes király megriadt, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta valamennyi főpapot és a nép írástudóit, s tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. Azok azt válaszolták: „A judeai Betlehemben, mert így jövendölte a próféta: Te Betlehem, Juda földje. Éppen nem vagy a legkisebb Juda fejedelmi városai között, mert belőled származik majd a vezér, Aki népemet, Izraelt kormányozza.” Erre Heródes titkon hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag föltűnésének idejét. Majd ezekkel a szavakkal küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok gondosan a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” Azok, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amint megpillantották a csillagot, igen megörültek. A házba lépve, ott látták a gyermeket anyjával, Máriával és leborulva hódoltak neki. Aztán fölnyitották kincsesládájukat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát. Miután álmukban figyelmeztetést kaptak, hogy vissza ne forduljanak Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. (Mt 2,1-12) Isten hullámhosszán „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem." (Jel 3,20) A Jelenések könyvének e szavaival Jézus — János apostol közvetítésével — a laodiceai egyházhoz fordul. A századok során minden keresztény úgy érezte, hogy Jézus hozzájuk intézi ezeket a szavakat. II. János Pál pápaságának első napjaitól kezdve így buzdít bennünket: „Nyissátok ki a kapukat Krisztus előtt!" Ez az ige arra szólít fel, hogy tárjuk ki szívünket Jézus felé, aki egyedül képes betölteni azt túlcsorduló örömmel. A „vele étkezem" kifejezés ugyanis éppen az Istennel való egységből fakadó örömnek és minden más jónak a bőségét jelenti. De hát mikor és hogyan szól ma Jézus mindannyiunkhoz? Hogyan lehet a sok hang és zaj között felismerni az Ő hangját, és kitárni előtte szívünk kapuját? Mindenekelőtt arra van szükség, hogy elhallgattassuk azokat a hangokat, melyek zavarnak, aggodalommal töltenek el és megtévesztenek bennünket. De ez még nem elég. Rá kell hangolódnunk Isten hangjának hullámhosszára, s ez csak úgy lehetséges, ha elhatározzuk, hogy szeretünk. Ha a szeretetek az igazi keresztény szeretetet tesszük életstílusunkká. Akkor majd meg fogjuk hallani azt a halk hangot, amelyet nem lehet összetéveszteni semmi mással, mert ez az, amely békét és biztonságot ad, jóra buzdít és megvilágosít. Aztán vannak különösen nehéz, fájdalmas pillanatok, amikor bennünk és körülöttünk is csend és sötétség uralkodik. Ilyenkor kizárólag az Ő szeretetébe vetett hit által tudjuk, hogy Ő akkor is ott áll az ajtóban, zörget és vár. A szeretet gesztusát várja tőlünk. Ha át tudjuk ölelni azt a kicsiny vagy nagy fájdalmat, felismervén, hogy ez az ő egyik arca, egyik öltözéke, melyben megmutatkozik nekünk, akkor a fájdalmon túl csak a szeretet és a Vele való együttlét örömét fogjuk találni. „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem." Ez az ige arra szólít, hogy állandóan figyeljünk az ő hangjára. De hogyan, amikor a teendők sokasága felemészti minden erőnket, és teljesen elvonja figyelmünket? Elég, ha nap mint nap, amikor munkába indulunk, vagy a családban, az iskolában, az irodában valami, fontos feladatot kell elvégeznünk, teljes bizalommal ezt mondjuk Neki: „Veled akarok találkozni ezekben az emberekben, ebben az adott szituációban. Neked, csakis Neked akarom kitárni szívem kapuját." S így az a nap, az a beszélgetés, az a feladat egészen más dimenzióba kerül; más „ízt", a Jézussal való találkozás ízét kapja, s titkon eláraszt bennünket az O jelenlétének fénye és édessége. Jézus ugyanis feltárta előttünk a „titkot", hogyan élhetjük ezt az igét. Azt, hogy O jelen van testvéreinkben, s ezért minden felebarát, akivel találkozunk, alkalmat ad arra, hogy kinyissuk előtte a kaput és közösségre lépjünk Vele. Valójában azonban Ő az, aki befogad minket és eláraszt javaival. S így egy olyan nap végén, amit teljesen azzal töltöttünk el, hogy hallgassuk és megajándékozzuk a testvéreinkben lévő Jézus, szívünkben túlcsorduló, tiszta és mély örömöt fogunk érezni. „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem." Ebben a hónapban, amikor a keresztények egységéért tartott imahétnek az az ige a mottója, Jézus ott áll az ajtóban és zörget, mint mindig, újra azt kéri tőlünk, hogy állítsuk vissza az egyház látható és teljes egységét. Hallgassunk tehát hangjára, és tegyünk meg mindent azért, hogy megvalósuljon az egyházak teljes közössége. Ennek az igének az élése közelebb hozza a keresztények megbékélésének napját, ami által már itt a földön kezdetét veszi az a vacsora, melyen mindnyájan újra egyként lehetünk ott körülötte, melyen együtt ülhetünk ahhoz az asztalhoz, amit ő maga készít nekünk, ahogy Evangéliumában megígérte. Chiara Lubich et ! Szívből bocsássunk meg! Amit a legnehezebben tudunk nyújtani, azt kellene legelőször adnunk: a megbocsátást... Megbocsátást? — Igen, ez az! Szükséges, hogy megbocsássunk újra és újra! Ha nem bocsátunk meg, tüstént fal emelkedik köztünk és a másik ember — feleség, gyermek, testvér között. Ez a fal börtönünkké válhat. Életünkben mindenekelőtt két dologra ügyeljünk: iparkodjunk másokat megérteni, és akkor meg is tudunk bocsátani! Bizonyára sok embert ismerünk. Sokunknak a titkai is ismertek előttünk. Mindinkább megvilágosodik számunkra, hogy nincs két egyforma ember a világon — még környezetünkben sem. Csodálatos, hogy minden ember egyedi, külön világ! Saját egyéni benső életével és gondjaival... Életének és gondolatvilágának legmélyebb mozgatórugója számunkra mindig ismeretlen, sokszor érthetetlen. Innen erednek a szinte kikerülhetetlen súrlódások, feszültségek, összeütközések, féltékenységek, irigységek... Zavartalan együttélés csak akkor lehetséges, ha tudomásul vesszük, hogy a másik ember MÁS, mint ML És ha készek vagyunk megbocsátani! (Elsősorban házastársunknak, munkatársunknak...) Különben egy-kettőre „ostromállapot" következik be vagy napról-napra „hideg" avagy „meleg"háború fenyegetésében élünk... Sokszor nagyszerű alkalmak kínálkoznak, hogy békét kössünk ellenfeleinkkel, hogy befejezzük a viszályt. Talán arra is van alkalmunk, hogy valami csekély ajándékot adjunk... egy lapot küldjünk sértett embertársunknak vagy meghívjuk és elmondjuk neki: újra szeretnénk jóban lenni vele... Ha az első lépést — ez a legnehezebb —már megtettük, a többi könnyebb, sőt napsugaras lesz... Ne feledjük: az első lépés a megbocsátás! Ez a legszebb ajándék, amit adhatunk. Nem is kerül pénzbe. Bánk József Könyvajánló Szentek élete Könyvkiadásunk súlyos válságokkal küzd, mégis számos olyan értékes műves ajándékoz meg bennünket, amelyhez soha vagy legalábbis évtizedek óta nem juthattunk hozzá. így hozott igazi karácsonyi ajándékot a Pantheon Kiadó avval, hogy újra megjelentette Schütz Antal Szentek élete című, 1933-ban megjelent munkáját, amelyet négy rendtársa, Balanyi György, Sebes Ferenc, Szamek József és Törnek Vince segítségével állított össze. A háború után sokáig alig lehetett hozzájutni a szentek életrajzához. Aztán, végre 1976-ban az Ecclesiánál látott napvilágot Ijjas Antal kétkötetes könyve. Egy évre rá a Prugg Verlag kiadásában 1977-ben megjelent „Testvéreink, a szentek", egy hét évvel korábbi német munka fordítása. Részben szintén Peter Manns e művének felhasználásával, javarészt azonban Joseph Weisbender 1978-ban kiadott könyvének fordításával készült Diós István szerkesztésében a szintén Szentek élete címmel megjelent munka, amelyet a Szent István Társulat kétszer is megjelentetett (1984-ben és 1988-ban). Az elmúlt két évben két világi kiadó is jelentkezett egy-egy hasonló fordítással: 1993-ban a Maecenas Kiadó Kristin E. White művével (Szentek kislexikona), 1994-ben pedig a Dunakönyv Kiadó Clemens Jöckle könyvével (Szentek lexikona); e két utóbbi művet Török József professzor kiegészítette a magyar szentek életrajzával. Magyar szerzőktől tehát Schütz Antal és társainak vállalkozása óta nem jelent meg a szentek életrajza. Könyvük új kiadását ez is indokolja, nemcsak a szentek iránti folyamatosan megnyilvánuló érdeklődés. A kötetet Stirling János rendezte sajtó alá. Kényes munkára vállalkozott, hiszen a szentek életírása sokat változott az első kiadás óta eltelt évtizedek alatt. Utószavában pontosan kijelöli e könyv értékeit: „a korszerű történeti kritikával tudták ötvözni a hagiográfiai irodalomban elfogadottá vált legendás elemeket’. Pontosan jelzi azt is, mit és miért változtatott a tulajdonnevek helyesírásában — de vajon a mellékmondatokat elválasztó vessző használatában miért nem igazodott a mai helyesírás szabályaihoz? Közli, hogy tudatosan nem változtattak a szentek 1969 előtt megszokott naptári besorolásán, amelyhez névnapi szokásaink mindmáig igazodnak. Nehéz viszont indoklást adni arra, hogy miért maradtak benne az új kiadásban a liturgikus reform előtti, de azóta megszűnt vagy megváltoztatott megjelölések (pl. január 1. az Úr Krisztus körülmetélésének ünnepe, január 2. Szent István ünnepének nyolcada). A kötet bevezetőjeként Schütz Antal remekbeszabott tanulmányt közöl a szentekről. Azt írja benne: ,Azt mondják, hogy kút mélyéből még nappal is meglátni a csillagokat. Mi benne vagyunk nagy szegénységnek és igen nehéz időknek mély kútjában. Most láthatókká válnak hitünk egének csillagai, a szentek, és ők bíztatás, békét és útmutatást ragyognak belénk onnan felülről.” A szöveg dátuma: 1932. Pünkösd. Megállapítása azonban ugyanígy érvényes ma is, 1995 karácsonyán. -cs 1-