Új Ember, 1998 (54. évfolyam, 1/2580-52/2631. szám)

1998-09-20 / 38. (2617.) szám

8 A címnet*­Kultúra 1998. szeptember 20. Egyedül voltak. A lakás lomhán nyújtózkodott körülöttük. Az abla­kok fénye egyre tompább lett. Az­tán lassan elszürkültek, mintha pil­lájukat csukták volna le. A fiatalabb férfi élénken magya­rázott valamit, mintha védekezne. Heves ellenérveinek azzal próbált nyomatékot adni, hogy ujjával ke­mény vonalakat húzott az asztal üveglapjára. Arcvonásai azonban elmosódtak a félhomályban. Hirtelen csend lett. A két férfi szótlanul nézte egy­mást. Szemükkel akaratlanul vala­mi támasztékot kerestek a sötétben. Vidor Miklós Dalmácia — szeptember A csöppnyi kertben könnyű napsütés zöld citromok időzített bombái a gyanútlan lombsürítben Az angyal kardja még távoltartja az őszt Pálmák és pincák tengeröble fölött hirtelen tág lélegzet tépi át az édességtől túlcsordult eget egy lökhajtású gép kemény kanyarral északnak fordul Tovább nem késhetünk ott van találkozónk a hajnali fagi­okkal. Metamorfózis Az aranyát elhullató nap az önmagát lecsorgató s újraszülő folyó álcái az egyformaságnak mely ismételve nyarait ezeregyedszer is arcot cserél Meglep a végtelen változataival egy falevél hogy észrevedd mielőtt elmúlik s mire elannádd vele hall Fabó Kinga Elég, ha én tudom Mint Kasszandra, a királylány, mindent tud, mindenkin átlát. Nem hisz neki soha senki: mindentudása megöli. Egyszerre gőg és alázat Kasszandra királyleánynak lenni. Mindent tud, mindenkin átlát. Őt nem látja senki. _______________________| Mensáros Zoltán Ketten Az apai hang messziről jött: — Szóval holnap utazol? Rövid tűnődés után újra megszó­lalt: — Emlékszel? Egyszer régen, na­gyon régen betegen feküdtél. Teste­det piros foltok borították. Senki sem akart melletted maradni. Fél­tek a ragálytól. Akkor én beköltöz­tem hozzád. Anyád már nem élt. Persze erre aligha emlékezhetsz. Nagyon kicsi voltál. A fiatalabb férfi felállt, és lámpát gyújtott. A pergamen ernyőn nehe­zen szivárgott át a fény. Minden sárga volt és fekete, mintha ez a két szín maga alá gyűrte volna öntelt hatalommal a szőnyegek, falak, bú­torok tarkaságát. Csak a széktámlák eresztékei nyi­­kordultak időnként. Az Apa hom­loka mögött visszapergett az idő. A fiú zavart volt, és a holnapi utazá­sán tépelődött. — Aztán Mikulás napja jött! — és az emlékek újra visszazökkentették a jelenbe. Igen! Az öreg szakállt ra­gasztott, és valami pirossal kibélelt kosarat szorongatott a kezében. Ajándékkal volt tele meg cukorral. Na persze előtte félelmet keltőn zörgetett az ajtón. — Te megrémültél! — hallotta az apai hangot most egészen közelről. — Majd kutatni kezdtél a csoma­gok között. Akkor úgy éreztem, társ nélkül is érdemes élni, hogy szenvedéseimnek megjött a jutal­ma. Könnyebben ment kezem alatt a munka, mosolygós arccal jártam az emberek között, és egyszerre re­ménykeltő lett számomra minden. De az idő gyorsan múlt. Iskolás éveid úgy gördültek egymás után, mint a homokóra szemcséi: megál­lás nélkül, hangtalan. Az első, ko­molyabb bizonyítványod megle­pett. Nem vártam ilyen jó ered­ményt. Te mindig fúrtál-faragtál, és a villanyra járó szerkezetek érde­keltek csak. Órákon át babráltál va­lami egészen jelentéktelen csavarral vagy dróttal, és sohasem vetted észre, ha szobád egyik szögletéből titokban figyeltelek. Egyszer egy magamfaragta lombfűrészes do­bozzal ajándékoztalak meg. Már ré­gen nem láttam nálad. A fiú felkapta a fejét. — Hát persze, persze... — mo­tyogta zavartan. — Becsomagoltam azt is! — és legszívesebben újra le­oltotta volna a lámpát, hogy a sze­me alá toluló hirtelen vér ne árul­kodjon. Megint csend. — Arra viszont én emlékezem — terelte aztán másra a szót a fiata­labb —, hogy külföldi kirándulása­ink közben szíjat kötöttél a dere­kam köré, és — akár egy rakoncát­lan csikót — úgy vezettél a kes­keny, szakadékos szerpentineken. Fényképet is őrzök róla. Sokszor kezembe akad és emlékezetem hiá­nyosságait képzeletemmel igyek­szem kitölteni. Azt hiszem, Punti néninek hívták azt az idősebb asz­­szonyt, aki akkor velünk volt. Fur­csán beszélt, a szavak végét el-elha­­rapta, mintha kifogyott volna belő­le a szusz. Az Apa tekintetében öröm villant fel. — Igen! — bólintott. — Én is szinte látom Tante Puntit! Előttünk kapaszkodik fölfelé, miközben szö­ges botjával szilárd talajt keres. A meredek sziklafalak már-már ránk omlanak. Akkor éreztem először, hogy nemcsak a tátongó mély ka­varja fel az embert belül, hanem a végtelenbe nyújtózkodó hegycsú­csok is. Utána valami majorfélében pihentünk meg, és hasas kancsók­ból tejet ittunk! — és úgy beszél ezekről a tovatűnt dolgokról, mint­ha csak tegnap történtek volna. Jó­formán bennük él, és a hirtelen visz­­szatérő képek önfeledt mosolyt késztetnek a ráncosodó arcra. Fia­talnak érzi magát, és egyre mé­lyebbre vájkál a múltban. A fiú órájára néz, és feláll. — Akkor én... én... — Ne... ne menj még! — többet azonban képtelen szólni, és alig en­gedelmeskedő mozdulatokkal vé­gigtapogat a homlokán. Hangja mégis egyszerre kemény lesz: — Aztán meggondolatlan lettél és nemtörődöm! Akkor szaladtál el mellettem, amikor legjobban kíván­tam közelségedet, amikor egyedül maradtam. Beléptél az életbe, és egyre jobban elszakadtál tőlem. Eleinte még érdeklődtem sorsod fe­lől, de szűkszavú válaszaid vissza­vonulásra kényszerítettek. Idege­nek lettünk egymáshoz, és néha hó­napok teltek el anélkül, hogy talál­koztunk volna. A fiú mondani akart valamit, de az Apa folytatta: — Nem szemrehányásképpen mondom mindezt. Nem. Tudom, pontosan végzed a rád bízott mun­kát. Mégis beszélnem kell erről, hi­szen én is ember vagyok, bennem is sok minden halmozódik egymásra, sőt időnként nekem is jólesik némi szeretet. Talán ezen az estén végre szabad beszélnem úgy, ahogy min­dig szerettem volna. Hol van az az idő, amikor még kezemben tartot­talak, és szükséged volt segítsé­gemre. Lehetséges, hogy csak addig vagyunk-lehetünk boldogok, amíg cselekedeteinket nem morzsolja szét az idő?! Neked talán már az is mindegy, hogy élek-e egyáltalán. Nem kérdezel tőlem semmit. Gond­jaidat másokkal beszéled meg, pe­dig mennyire várom felnőtt szíved őszinteségét, ha csupán egyszer­egyszer, elvétve is. Nem járunk egyet? Ma már nem volt olyan ki­bírhatatlan a meleg! — és néhány tapogatódzó lépést tesz az ajtó felé. A kirakatokban lassan kihuny­nak a fények. A két férfi cipőjének ütemes kopogása felveri az utcák csendjét. Különböző irányból hal­latszik a visszhang, mintha rajtuk kívül még száz meg száz idegen járkálna a szürke házak között. Teli tüdővel szívják magukba az éjsza­kai friss levegőt. A fiú szólni szeret­ne valamit, de férfiasnak hitt büsz­kesége tiltakozik belül. — Holnap tehát utazol? — törte meg a hallgatást az Apa. — És ne sajnáld ezt a pár órát. Hegynek tart az út. Az egyik kő­­kerítéses ház előtt állnak meg. Ke­zet fognak. — Maradj csak, fiam! Visszatalá­lok egyedül is. Autómotor búg fel a kanyarban. Fényszórója néhány másodpercig körülpásztázza őket. A népművészet szent, ihlető forrás Utolsó beszélgetés Szántó Piroskával A szépíróként is jelentőset alkotó festőnő augusztus 2-án, nyolcvanöt éves korában hunyt el. Halála előtt beszélgettem vele budai lakásában. — Milyen Balaton-élményeket hívna most elő emlékezetéből? — Főként a Balaton északi part­ját, Szigligetet és környékét jártuk be férjemmel, Vas Istvánnal. — Sió­foknál látta meg életében először, még gyermekkorában a Balatont, amikor szüleivel ott nyaralt, s ké­sőbb erről verset is írt. Bennem egész fiatal korom óta erős néprajzi érdeklődés élt. Elég, ha a Cserhát­ban lévő Bajót falu ízes magyar táj­nyelvét említem — sajnos tudomá­som szerint a néprajzosok nem gyűjtötték még —, de maradjunk a Balatonnál, hiszen a Szigliget és Keszthely között álló egyik falusi keresztnek örökre foglyává váltam. Később is, amikor a szigligeti alko­tóházban nyaraltunk, szinte terv­szerűen gyűjtöttem, rajzoltam váz­­latfüzeteimbe, és egyik „portyá­mon" leltem rá Vonyarcvashegy határában az egyik legpogányabb Krisztusra. Ezeknek a falvaknak a határában álló — javarészt valami­féle öröm- vagy bánat-szimbólu­mok — korpuszok nem idealizált légies szentek, hanem ízig-vérig magyar arcú, harcsabajuszú halá­szokról mintázott, kőfaragott pa­rasztbarokk remekművek. Az asztalomon lévő hamutartó Badacsonyból való. Anyagát tekint­ve habugakő, vagy közismert ne­vén habkő-tufa, baltával faragta egyik kedves ismerősünk. Azóta is használom. Barangolásaim közben több, úgy­nevezett „csengős Krisztust" is fel­fedeztem, fiz, a pléh-Krisztusok egyik különleges típusa. Főleg Zala megyében akadtam ezekre, bár már nagyon régen jártam ott, remélem, hogy védik és őrzik őket. Különö­sen érdekesek az ottani és a Bala­­ton-melléki pincék szellőzőkövei, például Szántódpusztán a legtöbb­jükön relief is látható még. Jegyzetfüzetembe mindig a hely­színen rajzoltam, természetesen megörökítve a táj jellegzetességeit, a szőlők között álló kitárt szárnyú madárijesztőket... Nagyon fontos, hogy amit látunk, lehetőségünk szerint felfoghatóan emeljük ki. — A népi hagyomány összegzésével születtek művei? — Amennyire tiszták és őszinték a népdalok, népmesék és a balla­dák — legutóbb Ujváry Zoltán pro­fesszor gömöri gyűjtését olvastam, Holló László rajzai kísérték a szöve­get —, annyira őszinte a népi ábrá­zolás is. Ha arra gondolunk, milyen vérzivataros századokat élt át a ma­gyarság, még csoda, hogy népmű­vészetünk morzsáira itt-ott rátalál­hatunk. Reneszánsz szobraink nagyrészt odavesztek, de a népmű­vészet, mint a csodálatos szőlő­vessző hajtásai, a piétákon megma­radt. Semmi esetre sem hagyhatjuk ezeket a tanú­köveket elveszni, tu­datosodjon bennünk, hogy a szőlő­hegyek és hegyközségek királyai, királynői a korpuszok, valamint a Mária-, vagy a pásztorok nyájait őr­ző Szent Vendel-szobrok. Remélem, hogy ezek nem tűnnek el, vagy nem kerülnek külföldre! — Az Ön művészete sugározza a magyar népélet évszázados üzeneteit: fájdalmat, szenvedést, örömet, s ugyanakkor a modern ember érzésvilá­gát is. — Sajnos a népművészeten ma is a vásári cicomát értik, jószerivel ezt kínálja a balatoni butik-idegenfor­galom is. Mintha a délibábos Hor­­tobágyot telepítené a tó mellé. Ho­lott minden tájnak megvan a sajá­tos, igazi arca. A Balaton partján lé­vő kis templomok szobrait nagy­részt olasz és francia mesterek ké­szítették, s a nép az általa legjobban kedvelt „szent tárlatot", a freskót, a benne rejlő művészi értéket napon­ta szívta magába. Én ezekhez a gyökerekhez, a tiszta forráshoz ta­láltam itt vissza. Matyiké Sebestyén József Jegyzetek a liturgiáról Ambrus, a schola Christi nagy tanára A nagy tanár nagy tanítványa, Augustinus egyik evangélium-ma­gyarázatában az analfabéta és az írástudó különbségét használja pél­dázatnak. Az egyik csak a szép kéz­írást dicséri, amikor elébe teszik, a másik annak értelméig is eljut. De hogy eljusson, be kell iratkoznia az iskolába. Mi is így vagyunk akkor — mondja —, amikor a Bibliában Krisztus tetteiről hallunk. Nem elég megcsodálnunk, amit Krisztus tett, nem elég meghatódni rajta, hanem el kell jutnunk e tettek értelméhez: mit is tett valójában és miért tette. Ehhez azonban — Ágoston szavait idézem — be kell iratkoznunk a schola Chris­­tibe, Krisztus iskolájába. Szerencsénkre ennek az iskolá­nak kiváló tanárai vannak. Közü­lük is az egyik legnagyobb Ambro­sius, magyarul Ambrus, akinek ha­lála évfordulóját ez évben ültük, s akiről az Egyházzenei Társaság ülésszakkal és ambrózián liturgiá­val emlékezett meg. Ő nekünk kü­lönösen kedves e nagy tanárok kö­zül, mégpedig két okból. Maga a li­turgia is, amelyet szolgálunk, egy szép kézírás, amelyet joggal dicsé­rünk, de amelynek megértéséig el kell jutnunk. Márpedig Ambrus be­szédeinek egy jelentős része éppen a liturgia megértéséhez visz köze­lebb. A másik ok az, amelyet mi, a musica sacra művelői kaptunk tőle, a himnuszokban. Azokban a him­nuszokban, melyek a maguk erede­ti voltukban az egyházi ének felül­múlhatatlan, sőt megközelíthetet­len remekei és minden egyházi ének mintaképei. Hiszen bennük mély teológiai tartalom egyesül költői erővel, helyesebben: a költői erő éppen a mélyen átélt teológiá­ból robban elő. De Ambrus himnu­szai nemcsak eredetiségükben kí­sérnek minket a századokon át, ha­nem közvetlenül és közvetve vissz­hangoznak a későbbi egyházi népé­nekekben, például Luther sok ko­ráljában. Az sem véletlen, hogy az egyházi énekek legkedveltebb versformája hosszú ideig az a nyolcszótagú („ambrózián") sorok­ból álló strófa volt, mely az ő him­nusza nyomán vált népszerűvé. Nagy tanárról beszéltem, kihez képest mi mind gyermekes növen­dékek vagyunk. A keresztyén ókor — egészen különös módon — a krisztusi religia legfelnőttebb kor­szakát képviseli. Hozzá hasonlítva a középkor, az újkor valahogy naiv, vagy legfeljebb kamaszos tapasz­talatlanságot áraszt. Ezek az első századok minden lényegeset tud­tak mind az isteniről, mind az em­beriről. Nem voltak csalók és nem voltak öncsalók; nem voltak illú­zióik; művészetükből, szavaikból, gesztusaikból az a kissé szomorú derű árad, mely a bölcs felnőtteket jellemzi. Engedjük magunkat taníttatni ál­taluk „in schola Christi — Krisztus iskolájában"! Dobszay László

Next