Új Ember, 1998 (54. évfolyam, 1/2580-52/2631. szám)
1998-09-20 / 38. (2617.) szám
8 A címnet*Kultúra 1998. szeptember 20. Egyedül voltak. A lakás lomhán nyújtózkodott körülöttük. Az ablakok fénye egyre tompább lett. Aztán lassan elszürkültek, mintha pillájukat csukták volna le. A fiatalabb férfi élénken magyarázott valamit, mintha védekezne. Heves ellenérveinek azzal próbált nyomatékot adni, hogy ujjával kemény vonalakat húzott az asztal üveglapjára. Arcvonásai azonban elmosódtak a félhomályban. Hirtelen csend lett. A két férfi szótlanul nézte egymást. Szemükkel akaratlanul valami támasztékot kerestek a sötétben. Vidor Miklós Dalmácia — szeptember A csöppnyi kertben könnyű napsütés zöld citromok időzített bombái a gyanútlan lombsürítben Az angyal kardja még távoltartja az őszt Pálmák és pincák tengeröble fölött hirtelen tág lélegzet tépi át az édességtől túlcsordult eget egy lökhajtású gép kemény kanyarral északnak fordul Tovább nem késhetünk ott van találkozónk a hajnali fagiokkal. Metamorfózis Az aranyát elhullató nap az önmagát lecsorgató s újraszülő folyó álcái az egyformaságnak mely ismételve nyarait ezeregyedszer is arcot cserél Meglep a végtelen változataival egy falevél hogy észrevedd mielőtt elmúlik s mire elannádd vele hall Fabó Kinga Elég, ha én tudom Mint Kasszandra, a királylány, mindent tud, mindenkin átlát. Nem hisz neki soha senki: mindentudása megöli. Egyszerre gőg és alázat Kasszandra királyleánynak lenni. Mindent tud, mindenkin átlát. Őt nem látja senki. _______________________| Mensáros Zoltán Ketten Az apai hang messziről jött: — Szóval holnap utazol? Rövid tűnődés után újra megszólalt: — Emlékszel? Egyszer régen, nagyon régen betegen feküdtél. Testedet piros foltok borították. Senki sem akart melletted maradni. Féltek a ragálytól. Akkor én beköltöztem hozzád. Anyád már nem élt. Persze erre aligha emlékezhetsz. Nagyon kicsi voltál. A fiatalabb férfi felállt, és lámpát gyújtott. A pergamen ernyőn nehezen szivárgott át a fény. Minden sárga volt és fekete, mintha ez a két szín maga alá gyűrte volna öntelt hatalommal a szőnyegek, falak, bútorok tarkaságát. Csak a széktámlák eresztékei nyikordultak időnként. Az Apa homloka mögött visszapergett az idő. A fiú zavart volt, és a holnapi utazásán tépelődött. — Aztán Mikulás napja jött! — és az emlékek újra visszazökkentették a jelenbe. Igen! Az öreg szakállt ragasztott, és valami pirossal kibélelt kosarat szorongatott a kezében. Ajándékkal volt tele meg cukorral. Na persze előtte félelmet keltőn zörgetett az ajtón. — Te megrémültél! — hallotta az apai hangot most egészen közelről. — Majd kutatni kezdtél a csomagok között. Akkor úgy éreztem, társ nélkül is érdemes élni, hogy szenvedéseimnek megjött a jutalma. Könnyebben ment kezem alatt a munka, mosolygós arccal jártam az emberek között, és egyszerre reménykeltő lett számomra minden. De az idő gyorsan múlt. Iskolás éveid úgy gördültek egymás után, mint a homokóra szemcséi: megállás nélkül, hangtalan. Az első, komolyabb bizonyítványod meglepett. Nem vártam ilyen jó eredményt. Te mindig fúrtál-faragtál, és a villanyra járó szerkezetek érdekeltek csak. Órákon át babráltál valami egészen jelentéktelen csavarral vagy dróttal, és sohasem vetted észre, ha szobád egyik szögletéből titokban figyeltelek. Egyszer egy magamfaragta lombfűrészes dobozzal ajándékoztalak meg. Már régen nem láttam nálad. A fiú felkapta a fejét. — Hát persze, persze... — motyogta zavartan. — Becsomagoltam azt is! — és legszívesebben újra leoltotta volna a lámpát, hogy a szeme alá toluló hirtelen vér ne árulkodjon. Megint csend. — Arra viszont én emlékezem — terelte aztán másra a szót a fiatalabb —, hogy külföldi kirándulásaink közben szíjat kötöttél a derekam köré, és — akár egy rakoncátlan csikót — úgy vezettél a keskeny, szakadékos szerpentineken. Fényképet is őrzök róla. Sokszor kezembe akad és emlékezetem hiányosságait képzeletemmel igyekszem kitölteni. Azt hiszem, Punti néninek hívták azt az idősebb aszszonyt, aki akkor velünk volt. Furcsán beszélt, a szavak végét el-elharapta, mintha kifogyott volna belőle a szusz. Az Apa tekintetében öröm villant fel. — Igen! — bólintott. — Én is szinte látom Tante Puntit! Előttünk kapaszkodik fölfelé, miközben szöges botjával szilárd talajt keres. A meredek sziklafalak már-már ránk omlanak. Akkor éreztem először, hogy nemcsak a tátongó mély kavarja fel az embert belül, hanem a végtelenbe nyújtózkodó hegycsúcsok is. Utána valami majorfélében pihentünk meg, és hasas kancsókból tejet ittunk! — és úgy beszél ezekről a tovatűnt dolgokról, mintha csak tegnap történtek volna. Jóformán bennük él, és a hirtelen viszszatérő képek önfeledt mosolyt késztetnek a ráncosodó arcra. Fiatalnak érzi magát, és egyre mélyebbre vájkál a múltban. A fiú órájára néz, és feláll. — Akkor én... én... — Ne... ne menj még! — többet azonban képtelen szólni, és alig engedelmeskedő mozdulatokkal végigtapogat a homlokán. Hangja mégis egyszerre kemény lesz: — Aztán meggondolatlan lettél és nemtörődöm! Akkor szaladtál el mellettem, amikor legjobban kívántam közelségedet, amikor egyedül maradtam. Beléptél az életbe, és egyre jobban elszakadtál tőlem. Eleinte még érdeklődtem sorsod felől, de szűkszavú válaszaid visszavonulásra kényszerítettek. Idegenek lettünk egymáshoz, és néha hónapok teltek el anélkül, hogy találkoztunk volna. A fiú mondani akart valamit, de az Apa folytatta: — Nem szemrehányásképpen mondom mindezt. Nem. Tudom, pontosan végzed a rád bízott munkát. Mégis beszélnem kell erről, hiszen én is ember vagyok, bennem is sok minden halmozódik egymásra, sőt időnként nekem is jólesik némi szeretet. Talán ezen az estén végre szabad beszélnem úgy, ahogy mindig szerettem volna. Hol van az az idő, amikor még kezemben tartottalak, és szükséged volt segítségemre. Lehetséges, hogy csak addig vagyunk-lehetünk boldogok, amíg cselekedeteinket nem morzsolja szét az idő?! Neked talán már az is mindegy, hogy élek-e egyáltalán. Nem kérdezel tőlem semmit. Gondjaidat másokkal beszéled meg, pedig mennyire várom felnőtt szíved őszinteségét, ha csupán egyszeregyszer, elvétve is. Nem járunk egyet? Ma már nem volt olyan kibírhatatlan a meleg! — és néhány tapogatódzó lépést tesz az ajtó felé. A kirakatokban lassan kihunynak a fények. A két férfi cipőjének ütemes kopogása felveri az utcák csendjét. Különböző irányból hallatszik a visszhang, mintha rajtuk kívül még száz meg száz idegen járkálna a szürke házak között. Teli tüdővel szívják magukba az éjszakai friss levegőt. A fiú szólni szeretne valamit, de férfiasnak hitt büszkesége tiltakozik belül. — Holnap tehát utazol? — törte meg a hallgatást az Apa. — És ne sajnáld ezt a pár órát. Hegynek tart az út. Az egyik kőkerítéses ház előtt állnak meg. Kezet fognak. — Maradj csak, fiam! Visszatalálok egyedül is. Autómotor búg fel a kanyarban. Fényszórója néhány másodpercig körülpásztázza őket. A népművészet szent, ihlető forrás Utolsó beszélgetés Szántó Piroskával A szépíróként is jelentőset alkotó festőnő augusztus 2-án, nyolcvanöt éves korában hunyt el. Halála előtt beszélgettem vele budai lakásában. — Milyen Balaton-élményeket hívna most elő emlékezetéből? — Főként a Balaton északi partját, Szigligetet és környékét jártuk be férjemmel, Vas Istvánnal. — Siófoknál látta meg életében először, még gyermekkorában a Balatont, amikor szüleivel ott nyaralt, s később erről verset is írt. Bennem egész fiatal korom óta erős néprajzi érdeklődés élt. Elég, ha a Cserhátban lévő Bajót falu ízes magyar tájnyelvét említem — sajnos tudomásom szerint a néprajzosok nem gyűjtötték még —, de maradjunk a Balatonnál, hiszen a Szigliget és Keszthely között álló egyik falusi keresztnek örökre foglyává váltam. Később is, amikor a szigligeti alkotóházban nyaraltunk, szinte tervszerűen gyűjtöttem, rajzoltam vázlatfüzeteimbe, és egyik „portyámon" leltem rá Vonyarcvashegy határában az egyik legpogányabb Krisztusra. Ezeknek a falvaknak a határában álló — javarészt valamiféle öröm- vagy bánat-szimbólumok — korpuszok nem idealizált légies szentek, hanem ízig-vérig magyar arcú, harcsabajuszú halászokról mintázott, kőfaragott parasztbarokk remekművek. Az asztalomon lévő hamutartó Badacsonyból való. Anyagát tekintve habugakő, vagy közismert nevén habkő-tufa, baltával faragta egyik kedves ismerősünk. Azóta is használom. Barangolásaim közben több, úgynevezett „csengős Krisztust" is felfedeztem, fiz, a pléh-Krisztusok egyik különleges típusa. Főleg Zala megyében akadtam ezekre, bár már nagyon régen jártam ott, remélem, hogy védik és őrzik őket. Különösen érdekesek az ottani és a Balaton-melléki pincék szellőzőkövei, például Szántódpusztán a legtöbbjükön relief is látható még. Jegyzetfüzetembe mindig a helyszínen rajzoltam, természetesen megörökítve a táj jellegzetességeit, a szőlők között álló kitárt szárnyú madárijesztőket... Nagyon fontos, hogy amit látunk, lehetőségünk szerint felfoghatóan emeljük ki. — A népi hagyomány összegzésével születtek művei? — Amennyire tiszták és őszinték a népdalok, népmesék és a balladák — legutóbb Ujváry Zoltán professzor gömöri gyűjtését olvastam, Holló László rajzai kísérték a szöveget —, annyira őszinte a népi ábrázolás is. Ha arra gondolunk, milyen vérzivataros századokat élt át a magyarság, még csoda, hogy népművészetünk morzsáira itt-ott rátalálhatunk. Reneszánsz szobraink nagyrészt odavesztek, de a népművészet, mint a csodálatos szőlővessző hajtásai, a piétákon megmaradt. Semmi esetre sem hagyhatjuk ezeket a tanúköveket elveszni, tudatosodjon bennünk, hogy a szőlőhegyek és hegyközségek királyai, királynői a korpuszok, valamint a Mária-, vagy a pásztorok nyájait őrző Szent Vendel-szobrok. Remélem, hogy ezek nem tűnnek el, vagy nem kerülnek külföldre! — Az Ön művészete sugározza a magyar népélet évszázados üzeneteit: fájdalmat, szenvedést, örömet, s ugyanakkor a modern ember érzésvilágát is. — Sajnos a népművészeten ma is a vásári cicomát értik, jószerivel ezt kínálja a balatoni butik-idegenforgalom is. Mintha a délibábos Hortobágyot telepítené a tó mellé. Holott minden tájnak megvan a sajátos, igazi arca. A Balaton partján lévő kis templomok szobrait nagyrészt olasz és francia mesterek készítették, s a nép az általa legjobban kedvelt „szent tárlatot", a freskót, a benne rejlő művészi értéket naponta szívta magába. Én ezekhez a gyökerekhez, a tiszta forráshoz találtam itt vissza. Matyiké Sebestyén József Jegyzetek a liturgiáról Ambrus, a schola Christi nagy tanára A nagy tanár nagy tanítványa, Augustinus egyik evangélium-magyarázatában az analfabéta és az írástudó különbségét használja példázatnak. Az egyik csak a szép kézírást dicséri, amikor elébe teszik, a másik annak értelméig is eljut. De hogy eljusson, be kell iratkoznia az iskolába. Mi is így vagyunk akkor — mondja —, amikor a Bibliában Krisztus tetteiről hallunk. Nem elég megcsodálnunk, amit Krisztus tett, nem elég meghatódni rajta, hanem el kell jutnunk e tettek értelméhez: mit is tett valójában és miért tette. Ehhez azonban — Ágoston szavait idézem — be kell iratkoznunk a schola Christibe, Krisztus iskolájába. Szerencsénkre ennek az iskolának kiváló tanárai vannak. Közülük is az egyik legnagyobb Ambrosius, magyarul Ambrus, akinek halála évfordulóját ez évben ültük, s akiről az Egyházzenei Társaság ülésszakkal és ambrózián liturgiával emlékezett meg. Ő nekünk különösen kedves e nagy tanárok közül, mégpedig két okból. Maga a liturgia is, amelyet szolgálunk, egy szép kézírás, amelyet joggal dicsérünk, de amelynek megértéséig el kell jutnunk. Márpedig Ambrus beszédeinek egy jelentős része éppen a liturgia megértéséhez visz közelebb. A másik ok az, amelyet mi, a musica sacra művelői kaptunk tőle, a himnuszokban. Azokban a himnuszokban, melyek a maguk eredeti voltukban az egyházi ének felülmúlhatatlan, sőt megközelíthetetlen remekei és minden egyházi ének mintaképei. Hiszen bennük mély teológiai tartalom egyesül költői erővel, helyesebben: a költői erő éppen a mélyen átélt teológiából robban elő. De Ambrus himnuszai nemcsak eredetiségükben kísérnek minket a századokon át, hanem közvetlenül és közvetve visszhangoznak a későbbi egyházi népénekekben, például Luther sok koráljában. Az sem véletlen, hogy az egyházi énekek legkedveltebb versformája hosszú ideig az a nyolcszótagú („ambrózián") sorokból álló strófa volt, mely az ő himnusza nyomán vált népszerűvé. Nagy tanárról beszéltem, kihez képest mi mind gyermekes növendékek vagyunk. A keresztyén ókor — egészen különös módon — a krisztusi religia legfelnőttebb korszakát képviseli. Hozzá hasonlítva a középkor, az újkor valahogy naiv, vagy legfeljebb kamaszos tapasztalatlanságot áraszt. Ezek az első századok minden lényegeset tudtak mind az isteniről, mind az emberiről. Nem voltak csalók és nem voltak öncsalók; nem voltak illúzióik; művészetükből, szavaikból, gesztusaikból az a kissé szomorú derű árad, mely a bölcs felnőtteket jellemzi. Engedjük magunkat taníttatni általuk „in schola Christi — Krisztus iskolájában"! Dobszay László