Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)
2002-04-21 / 16. (2803.) szám
2 2002. április 19 Lelkiség Az ország felajánlása a Magyarok Nagyasszonyának Emlékezzél meg, Istennek dicsőséges Anyja, Magyarok Nagyasszonya, szentséges Szűz Mária emlékezzél meg örökségedről, amelyet hű szolgád, első királyunk és apostolunk, Szent István neked felajánlott. Tekints kegyes arccal országodra, légy szószólónk és közbenjárónk Szent Fiadnál, Jézus Krisztusnál. Hozzád kiáltottak őseink És minden ínségükből kiszabadultak. Ez a remény éltet most is, ez a bizalom indít, hogy oltalmadban keressünk menedéket mi, a te néped és örökséged. Oltalmazd és védjen hatalmas pártfogásoddal minden testi-lelki bajtól országunkat. Hazánk főpásztorainak és papjainak nyeri isteni segítő kegyelmet küldetésük teljesítéshez; híveidnek pedig az élő hit cselekedeteiben és gyümölcseiben buzgó szívet. Könyörgünk, Nagyasszonyunk, magyar hazánk vezetőiért, hogy a Szentlélek ajándékai által megvilágosítva védelmezzék az igazságosságot, és a közjó előmozdításán őszinte igyekezettel fáradozzanak. Könyörgünk, Nagyasszonyunk, egész nemzetünkért. Vezesd kegyességeddel, tartsd meg Isten szeretetében és félelmében. Nyerj a bűnbánóknak bocsánatot, az igazaknak állhatatosságot, a fiataloknak tisztaságot, a házastársaknak hűséget, a szegényeknek pártfogást, a szomorúaknak vigasztalást, a meghalt híveknek pedig örök nyugodalmat. Légy minden ügyünkben szószólónk Szent Fiadnál, hogy az ő akarata szerint rendezzük életünket. Fogadd kegyesen kérésünket, hogy közbenjárásoddal megsegítve, a jelen élet küzdelmei után az örökkévaló boldogságra juthassunk. Krisztus, a mi Urunk által. (2000. augusztus 20-án, Szent István megkoronázásának és a keresztény magyar államiság 1000. évének ünnepi liturgiájában ezekkel a szavakkal ajánlotta — István király nyomán — hazánkat a Boldogságos Szűz oltalmába a magyar egyház.) Mégis... Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedetedet, mégis légy jót! Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz, mégis érj célt! A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót! A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt! Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják, mégis építs! Az embereknek szükségük van segítségedre, és ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts! A legjobbat add a világnak abból, amid csak van, s ha verést kapsz is cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid van! Kalkuttai Teréz anya A kapu és a pásztor Húsvét 4. vasárnapja A János-evangélium 10. fejezetében Jézus képes beszédben szól önmagáról és messiási küldetéséről. A szövegegység elején (10,1-6) egy szoros értelemben vett hasonlat (vagy példázat) található, amely sok szempontból emlékeztet a szinoptikus evangéliumokban gyakori példabeszédekre. A hátralevő részt (10,7-18) a hasonlathoz fűzött magyarázatláncolatnak tekinthetjük, amelyben a mindennapi életből vett kép különböző motívumainak (kapu, pásztor) krisztológiai értelmezését találjuk. A szentmisén felolvasandó evangéliumi részlet csak a hasonlatot és a magyarázat első részét tartalmazza. A kép az akkori palesztinai körülményeket tartja szem előtt. Több nyájat összetereltek éjszakára egy (szabadban található) karámba vagy (fallal körülvett) akolba, amelynek bejáratát kapuőr vigyázta. Itt találkoztak reggelente a pásztorok, hogy kivezessék juhaikat a legelőre. Igen hangsúlyos, hogy a pásztor nem lopakodva, a természetes bejáratot kikerülve közelít a juhokhoz, s maguk a juhok is csak az általuk megszokott és jól ismert pásztort hajlandók követni. Meglepő, hogy a képes beszéd első magyarázatában (10,7-10) Jézus nem a pásztorral azonosítja magát — erre kicsit később, a 10. verstől kezdődően kerül sor —, hanem a kapuval. Jézus tehát egyszerre kapu és pásztor. A két motívum együttes használata igen szemléletesen és hatásosan juttatja kifejezésre: Jézus Krisztus mindenki számára nélkülözhetetlen és kikerülhetetlen üdvösségközvetítő, hiszen az üdvösségre csakis rajta keresztül (kapu), s egyben az ő vezetésével (pásztor) juthatunk el. A magyarázat első fele (10,7-8) a hasonlat első mondataihoz (10,1-2) kapcsolódik: Jézus a kapu, amelyen keresztül a juhokhoz el lehet jutni. Figyelembe vehetjük, hogy a kapu az ókori felfogásban nem pusztán a bejáratot jelölte, hanem azt a területet (város, templomtér) is, amelyhez a bejutást biztosította. A kapuról szóló mondás tehát mindenekelőtt arra utal: az új „akol", vagyis a messiási közösség, amelyben Isten szétszóródott gyermekei egységre találnak (Jn 11,52), Jézus által és Jézusban jön létre. Ő az egyház alapja, éltetője és fenntartója, ezért a hívek közösségébe csakis rajta keresztül vezet az út. A Krisztusba vetett hit és a vele való életközösség mindig szükségszerű feltétele annak, hogy valaki az egyházhoz tartozzék, s részesedjék azokból az adományokból, melyekkel a megdicsőült Úr titokzatos Testének fennmaradásáról és növekedéséről gondoskodik. Az a megjegyzés, hogy a Jézus előtt érkezők „tolvajok és rablók" voltak, nem az ószövetségi kinyilatkoztatás közvetítőinek (Mózes, Dávid, próféták) elvetését jelenti. A „tolvajok és rablók" az éjszaka leple alatt jönnek, vagyis a sötétség hatalmának a képviselői, míg a pásztor reggel érkezik. Ebből kifolyólag olyan személyekről van itt szó, akik Isten küldöttjeinek adták ugyan ki magukat, de valójában a „sötétség" (Jn 1,5) világába tartoztak. Legfőképpen a hamis messiási igényekkel a fellépőkre (vö. ApCsel 5,36), valamint a Jézussal szembenálló politikai és vallási vezetőkre gondolhatunk. A magyarázat hátralevő mondatai (10,9-10) a hasonlat második feléhez (10,3-5) kapcsolódnak, amelyben a juhok legelőre való kivezetéséről van szó. Ez is a „kapun" keresztül történik. A „legelő" átvitt értelemben az élet teljességét, az üdvösséget jelenti. A 9. vers mondata tartalmilag egy másik híres — szintén az „Én vagyok" kinyilatkoztató formulával bevezetett — mondással hozható összefüggésbe: „Én vagyok az út... Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam" (Jn 14,6). Jézus tanítása, valamint üdvösségszerző halála és feltámadása által immáron teljesen megnyílt számunkra az atyai ház kapuja. A „kijár és bejár" sémi szófordulat, amely minden bénító kötöttségtől mentes, szabad mozgási lehetőséget jelöl. A hívő tehát életének minden helyzetében a krisztusi élet és az istengyermekség boldogító valóságát tudhatja magáénak. Bár a hasonlat és magyarázata elsősorban Jézus Krisztus kizárólagos üdvösségközvetítő szerepét domborítja ki, a 2. vers („Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora.") és a 7. vers („Én vagyok a juhok kapuja.") összefüggése alapján egy másik gondolattársítás is lehetséges. A Jézus által létrehozott és fenntartott messiási közösségben („akolban") csak azok lehetnek hiteles pásztorok, akik a „kapun" (Jézuson) keresztül közelednek a hívekhez. Szövegünk tehát — még ha egyelőre csak rejtetten is — az egyházi vezetők pásztori szerepét is szem előtt tartja. Ez a szempont majd a 21. fejezetben, Péter főpásztori megbízatásával (Jn 21,15-17) válik kifejezetté. Ha a vezetők nem akarnak a korábbi időszak rossz pásztorai közé kerülni, mindenben az egyházat egységbe fogó Krisztushoz kell igazodniuk. Ez nemcsak a jézusi tanítás hiteles közvetítését jelenti, hanem Krisztus életpéldájának követését is, hiszen ő azért jött, hogy életet adjon a saját életének feláldozásával. Kocsis Imre A hét liturgiája A év ÁPRILIS 21., HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA (Anzelm, Konrád) ApCsel 2,14a. 36-41 (Isten Úrrá és Messiássá tette Jézust.) — IPét 2,20b-25 (Megtértetek telketek Pásztorához.) — Jn 10,1-10 (Én vagyok a juhok kapuja.) — Zsolozsma, IV. zsoltárhét — Énekrend: Ho 86 — ÉE 551, Ho 86 — ÉE 112, Ho 142 — ÉE 553, Ho 90 — ÉE 109. ÁPRILIS 22., HÉTFŐ (Anzelm, Konrád) — ApCsel 11,1-18 — Jn 10,11-18. ÁPRILIS 23., KEDD — Szent Adalbert püspök és vértanú emléknapja (Béla, Norma) — ApCsel 11,19-26 — Jn 10,22-30. ÁPRILIS 24., SZERDA — Szent György vértanú emléknapja (Fidél, Hunor) — ApCsel 12,24-13,50 — Jn 12,44- 50. ÁPRILIS 25., CSÜTÖRTÖK — SZENT MÁRK EVANGÉLISTA EMLÉKNAPJA — IPét 5,5-14 — Mk 16,15- 20. ÁPRILIS 26., PÉNTEK (Ervin, Klétusz) — ApCsel 13,26-33 — Jn 14,1-6. ÁPRILIS 27., SZOMBAT (Zita, Marianna) — ApCsel 13,44-52 — Jn 14,7-14. ÁPRILIS 28., HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJA (Chanel Péter, Valéria) — ApCsel 6,1-7 (Kiválasztottak hét, jó hírben álló, Szentlélekkel eltelt férfit.) — IPét 2,4- 9 (Választott név, királyi papság vagytok!) — Jrt 14,1-12 (Én vagyok az út, az igazság és az élet.) — Zsolozsma: I. zsoltárhét — Énekrend: Ho 89 — ÉE 550, Ho 89 — ÉE 111 — Ho 134 — ÉE 554, Ho 86 — ÉE 112. Vanyó László professzor Az anyaszentegyház fogalmának születéséről Mennybemenetel: a Feltámadott utolsó megjelenése a negyven nap során. Jézus az apostolok tudatában rögzíti azt a képet, amelyet feltámadása után bennük akart hagyni, istenségének elismerését. Az evangélium tanúsága szerint ez fejeződik ki abban, hogy az ott összegyűltek leborulva imádják őt. Szent Lukácsnál olvashatjuk, hogy megáldja őket. A ritka alkalmak egyike, amikor felfedezhetjük a főpapi vonásokat az evangéliumi Krisztus-képben. Missziós parancsot ad nekik, ami kinyilatkoztatással kezdődik: Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön, majd így folytatódik: Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Aztán egy különös mondat: íme, én veletek maradok a világ végezetéig. (Mt 28, 19-20) Éppen akkor mondja ezt, amikor úgy látszik, hogy „eltávozóban" van. A nagy missziós paranccsal Jézus azonban nem pusztán kegyes cselekedetre szólítja az apostolokat, amikor elküldi őket a népek közé. A mennybe menő Krisztus, Dániel éjszakai látomásának „elemeivel" körülvéve jelenik meg: neki szolgál minden nép és minden nyelv. Ezt rögzítik a missziós küldetésben megfogalmazottak. Ebben az összefüggésben kell tehát szemlélni a mennybemenetelnél Jézus megjelenését és szavait. A két angyal szerint, Krisztus majd ugyanúgy jön el, ahogy az egybegyűltek látták őt a mennybe menni. A mennybemenetel és a második eljövetel momentumai szorosan összekapcsolódnak. El lehet tűnődni azon, hogy Jézus milyen formában van jelen apostolaival, illetve egyházával a világ végéig. Jelenlétének többféle formája van. Ha ketten vagy hárman összejönnek a nevében, akkor ő közöttük van. Az Apostolok cselekedeteiből tudjuk, az apostoli egyház már a kenyértörésben egy volt vele. Az eucharisztia ünneplése pedig Krisztus jelenlétében történik... Az említettek alapján, a keresztelési parancsból kiindulva magyarázható meg az anyaszentegyház fogalmának kialakulása is. Mint köztudott, az egyház megnevezései között ott szerepel a mater ecclesia, az egyházanya kifejezés. Az ókeresztény egyházatyák úgy vélekedtek, hogy az embernek hármas a születése. Az első a testi, ami a szülőktől való természetes születés. A második a keresztség, amely az egyházban történik. Itt az anya szerepét maga az egyház tölti be. A harmadik születés pedig a végidőbeli feltámadás. A megnevezésnek ószövetségi előzményei is vannak. A 25/26. zsoltár 10. versében a zsoltáros ezt mondja: ...ha apám, anyám el is hagyna, az Úr felkarol engem. A 130/131. zsoltár a hívő ember Istenre hagyatkozását úgy fejezi ki, mint amikor a kisgyermek lelke megnyugszik, és elcsöndesül anyja ölén. Izajás prófétánál ezt találjuk: De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyerembe rajzoltalak (a mennyei Jeruzsálem előképe)... (Jz 49,15) A 86/87. zsoltár 5—6. versét fontos még kiemelni, ahol ez szerepel: De Sionról ezt mondják majd: Anyánk! Mert mindegyik benne született. Maga alapította a Fölséges. Az Úr számba veszi majd a népeket: Mind benne születtek. Sión, Jeruzsálem az ószövetségi kultuszközpont a próféta szerint nem csupán az izraeliták tizenkét törzsének, hanem minden népnek a születési helye. A népek könyvébe, mint mennyei anyakönyvbe vezeti be az Úr ezeknek az újjászületetteknek a nevét. Az efezusi levél a keresztségről, Krisztus és az egyház kapcsolatáról a következőket írja: Krisztus is szerette az egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az egyházat, amelyen sem szeplő, sem tánc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. (Ef 5, 25-26) Az egyház, a keresztények anyja az újjászületettekhez hasonlóan a keresztségi fürdőből megtisztultan emelkedik ki. Az apokrifek, a gyermekségevangéliumok több helyen igen szemléletesen érzékeltetik, hogy a keresztségi kegyelem (megtisztulás, fehérré válás), hogyan hat minden, általa újjászületett személyre. Az egyik gyermekségevangéliumban található történet ezt példázza. A kis Jézus betér a kelmefestő műhelyébe, aki éppen a raktárában rendezkedik. A színezőanyagokkal teli kádak mellett előkészítve, rendben sorakoznak a kelmék, de a gyermek összekeveri azokat. A mester magából kikelve ráront a kis Jézusra, mondván, tönkretette az üzletét, hiszen nem tudja, hogy ügyfelei milyen festést rendeltek. A kis Jézus megnyugtatja a műhely tulajdonosát, és sorban kiszedegeti a festékes tartályokból a kelméket, melyek mindegyike ragyogó fehér lett. Az apokrif tanítása szerint a keresztség így mossa le a különböző bűnöket. A Logosz foganása az Ige és Szűz Mária viszonyára vonatkozik. Erre egy párhuzamos kifejezést találunk Szent Ireneusznál: portare verbum, vagyis az Igét hordozni. Szűz Mária és az egyház között meglévő párhuzamot az evangélium is alátámasztja. Nagyon szép a Jelenések Könyvében a napba öltözött asszony látomásának képisége (Jel 12, 1-18). A gyermek figurájában Jézus Krisztus és a megkeresztelt ember alakja, a napba öltözött asszonyban pedig Szűz Mária és az egyház fonódik össze. Az asszony szül, a sárkány pedig már ott áll, hogy fölfalja a gyermeket, akit Isten trónjára menekítenek. A jelenet Krisztus földi létét szimbolizálja a mennybemeneteléig. Az asszony a pusztába menekül, és védelmet kap. Ez már az üldözött és a pusztában menedéket találó egyház, vagyis a Jelenések Könyvében az asszony, az anya alakján keresztül jelenik meg a formálódó egyház (elő)képe. Lejegyezte: Pallós Tamás