Új Ember, 2003 (59. évfolyam, 1/2840-52/2890. szám)

2003-11-09 / 45. (2883.) szám

Aki az örökséget továbbviszi Beszélgetés Nirmala nővérrel, a Szeretet Misszionáriusainak elöljárójával „1958 márciusát írtuk. Bekopogtam, és egy nővér jött ajtót nyitni. Azt mondtam, hogy Teréz anyával szeretnék beszélni. Ő kijött, ugyanezen az ajtón. Ránéztem, és az első, ami megérintett, a pillantása volt. Amikor rátekintettem, azt gondoltam: ez az ember már nem is a földhöz tartozik, hanem az éghez." Negyvenöt év telt el azóta, de erre a tekintetre a nepáli származású Nirmala Joshi nővér — Teréz anya utóda a szerzetesközösség élén — úgy emlékszik, mintha ma történt volna. A fiatal hindu leány azért kopogott ezen az ajtón, hogy választ találjon arra, miként lehet Jézust megismerni. Nirmala nővér! Mit jelentett az Ön számára Teréz anya boldoggá avatása? — Bizonyosságot, hogy a Teréz anya által végigélt élet nemcsak Istennek kedves, ha­nem alkalmas arra is, hogy őt immár a boldogok oltárán tiszteljük. Azonkívül mind­­annyiunk számára fontos üze­netet is, amint Teréz anyánk, úgy mi, nővérek is szentek le­hetünk. Mindenki szent lehet. Van valaki, akire föltekinthe­tünk, akinek az életét és az erényeit méltóan követhetjük. Teréz anya a szegények ügyvéd­jének nevezte el Önt, mivel szer­zetesként jogi doktorátust is szerzett... — Első fogadalmaimat kö­vetően Teréz anya előírta szá­momra, hogy szerezzem meg a jogi diplomát. Doktoráltam, de soha nem praktizáltam. Egy nap azt kérdeztem tőle, miért kellett nekem jogot ta­nulnom? A válasza ez volt: te korábban jogot szerettél vol­na tanulni, de eljöttél ide, és lemondtál tanulmányaidról, ezért tehát most valamit visz­­szaadok neked abból, amiről lemondtál. És hozzátette: te már gyakoroltad a törvényt, amit tanultál, de nem az em­berek bíróságain, hanem Isten és az Ég legfőbb bírósága előtt, amikor a legfőbb tör­vényt alkalmaztad, vagyis a szeretetet, Így, amikor a leg­szegényebbek ügyeit véded az Úr mellett, akkor már a törvényt alkalmazod. Ön a Kongregáció kontemplatív ágát vezeti. Tapasztalata szerint mi a különbség szemlélődés és te­vékenység között? — A tevékenység a szemlé­lődés gyümölcse. Amikor az Úrral egyesülünk az elmélke­désben, akkor egy olyan fényt, egy olyan szeretetet ka­punk, amelyre szükségünk van, és amelyet később má­sok szolgálatában alkalmazni tudunk. Mi maradt meg emlékezetében Teréz anya életének utolsó pilla­nataiból? — Amikor Teréz anya az ágyon küzdött a halállal, ak­kor beléptem a szobájába, és ezt mondta: nem tudok léle­gezni. Ekkor segítségért kiál­tottam. Jöttek a többiek. Teréz anya rám tekintett, valami olyan tekintettel, mintha azt mondta volna: ments meg en­gem! Akkor arra gondoltam: az első, ami megérintett engem, amikor őt megismertem, a pillantása volt, és most ismét... Ez volt az utolsó pil­lanat, amikor ő még élt, és a tekintetünk találkozott egy­mással. A temetés napjának milyen kü­lönleges eseményét tudná fel­idézni? — Nem egy részletet, ha­nem az egészet. A legkülönfé­lébb népek és kultúrák képvi­selőit vonzotta oda... Ő meg­halt, de annál inkább élt! Mert összegyűjtötte ezeket a sze­mélyeket. Ez nagyon szép volt. Nagyon meglepett en­gem azon a napon Kalkutta népe. A tömeg csak jött, csak jött .. És amikor a végén vissza­tértünk az anyaházunkhoz, a tömeg, amely a temetési me­netet kísérte, állandóan azt ki­áltotta: „Teréz anya! Légy hal­hatatlan!" Ezt soha nem felej­tem el. Ez nagyon megérintett engem. A kongregáció vezetésére Teréz anya adott az Ön számára vala­milyen tanácsot? — Semmi különöset. A ta­nácsa mindig az volt: tápláljá­tok az Istennel való kapcsola­tot, mozdítsátok elő saját élet­szentségeteket, és szeressétek egymást kölcsönösen. Ön még Teréz anya életében át­vette a kongregáció vezetését. Mi a különbség az akkori és a mosta­ni helyzet között? — Természetesen ha Teréz anya még fizikailag is velünk volna, sokkal könnyebb len­ne, mert mindig számíthat­nék rá. Ugyanakkor, bár nincs fizikailag jelen, mindannyi­unknak az a meggyőződése, hogy ő mégis közöttünk van. Továbbra is fordulhatunk hozzá, kérhetjük a segítségét problémáink megoldására. Egy bizonyos értelemben most sokkal inkább tud segí­teni, mint korábban... Teréz anya azt mondta, hogy az Evangélium a kezünkben van. Mit akart ezzel kifejezni? — Ő szent volt, és azt akar­ta, hogy mindannyian szen­tek legyünk. Ezért ezt mond­ta: el kell köteleznetek maga­tokat a megszentelődésben Is­ten szeretetével és Isten segít­ségével. Állandóan ezt ismé­telte, a szavakat pedig a kéz öt ujjához hasonlította: akarok — Isten — áldásával — szent — lenni. És a mód ehhez a szent­té váláshoz — Isten válasza­ként — a másik kéz ujjait sor­ra véve: Te — ezt — már — megtetted — nekem. A két kéz­nek az összefonódásával, mondta Teréz anya, érhetjük el az életszentséget. Vagyis a felebarát iránti szeretet és az imádság által. (Az olasz Avvenire című lap 2003. X. 26-i számából) Fordította: Kránitz Mihály, a PPKR rektorhelyettese Nirm­ala nővér 1934-ben, Ranchiban született, ahová Nepálból származó szülei me­nekültek. Családja a brahmanok családjához tartozott. Huszonnégy évesen döntötte el, hogy a hinduizmusból áttér a keresztény hitre, és belép Teréz anya nővérei közé. Ő a Sze­retet Misszionáriusai első nővéreinek egyike volt. Teréz anya rábízta Panamában a rend külföldi házának irányítását. Majd később Európában és Washingtonban más házakat is. Amikor 1976-ban Teréz anya megalapította a rend szemlélődő ágát a nővérek számá­ra, Nirmala nővért kérte meg ennek irányítására. Végül 1997 márciusában, hat hónappal az alapító halála előtt átvette Teréz anyától a Szeretet Misszionáriusainak vezetését. Fórum 2003. november 9. Vértanú magyar papok a XX. században A hitükért életüket áldozó vértanúk közt meg kell emlé­keznünk a különböző körülmények között meggyilkolt papokról. Tudnunk kell azonban, hogy a papok vagy szerzetesek meggyilkolása nagyobb feltűnést keltett, így erről több adatunk maradt, bár ezekről a szörnyűségek­ről sincs teljes áttekintésünk. Lényegesen kevesebbet tu­dunk viszont azokról a keresztény világiakról, akiket hitvalló magatartásuk miatt ugyancsak üldöztek, s akik közül többen haltak meg börtönökben, internálótá­­borokban. Amint láttuk a korábbi írásokban, sokan a mai napig félnek beszélni rokonságuknak a kommuniz­mus alatt elszenvedett üldöztetéséről, haláláról... 1945—54 közt „Ha annak okát kérdezzük, miért is gyilkoltak meg egy­­egy papot, nem mindig tud­juk a pontos okot — csupán nagy vonalakban a gyilkosság motívumait vagyunk képesek meghatározni" — írta Szántó Konrád ferences szerzetes, egyháztörténész (Meggyilkolt katolikus papok kálváriája — Mécses, 1991). Legalább rövi­den emlékezzünk a meggyil­kolt papokra. Miksa Pál (1883—1945), gyömrői plébános. — 1945- ben egy helyi kommunista „különítmény" (bár nem a legfelsőbb kommunista veze­tés engedélyével, de — ok­iratokkal igazolhatóan — tudtával) elfogta a környék földbirtokosait, jegyzőit, tiszt­viselőit és papjait, köztük a református lelkészt és Mikla Pál katolikus plébánost. Kö­rülbelül húsz embert — bár­miféle vád vagy ítélet nélkül — összevertek, majd agyon­lőttek. A holttesteket az erdő­szélen elásták. Gyömrőn em­léktáblát állítottak nekik. 1949 és 1953 között tíz olyan papról tudunk, akiket ekkor tartóztattak le, s 1954-ig a börtönökben vagy a kínzá­sok hatására haltak meg. Ül­döztetésük oka: részben a marxista szocializmussal, il­letve a békepapi mozgalom­mal szembeni magatartásuk vagy az ifjúsággal való foglal­kozás. Másokat egyszerűen egy kommunista csoport anti­­klerikalizmusa vagy szemé­lyes bosszúja miatt öltek meg (amint ez történt Miksa Pál és társai esetében is). Széll Kálmán váci kanonok­nak azért kellett meghalnia, mert végrehajtotta püspöke rendelkezését, amely az ál­lamnak nem tetszett. Pétery József püspök az első béke­gyűlés meghirdetésekor meg­tiltotta papjainak, hogy azon részt vegyenek, mert ez az embertelen és istentelen rend­szer legalizálását jelenthetné. Miután egyesek mégis elmen­tek a gyűlésre, a püspök há­rom udvari papját — Széll Kálmánt, Brusznyay Józsefet és Oetter Györgyöt — megbízta, hogy hallgassák ki őket. A ha­talom mindhármukat letar­tóztatta. Széll Kálmán a mun­katáborban meghalt. Az ávó két alkalommal a püspöknél is házkutatást tartott, maguk­kal vittek számos iratot és a hivatali pecsétet is. Pétery püspököt ruhátlanul a falhoz állították, és négy órán át úgy hallgatták ki. Freesz József herminamezői káplán a munkások apostola volt, és egyházi környezeté­ben is sürgette a velük való foglalkozás fontosságát. Ezért rendszeresen beidézték az Andrássy út 60-ba. Egyik ki­hallgatása és megkínzása al­kalmával szétverték a veséjét. Ebbe halt bele 1951-ben. Jakab Benjamin jezsuita a kistarcsai internálótáborban halt meg. Ács Ferenc pálos szerzetes szökést kísérelt meg az internálásból, s eközben le­lőtték. Gáspár Gusztáv kiváló pesti hitoktató az internálásból ki­szabadulása után Bécsbe me­nekült. A kommunista veze­tés olyan veszélyesnek tartot­ta személyét, hogy ügynököt küldtek utána, aki a bécsi amerikai zónából átcsalta őt az orosz zónába. Ott elfogták és újra elítélték. A váci bör­tönben halt meg. Papp József Kelemen , a ciszterci rend bajai gimnáziu­mában volt tanár. Diákjai kö­zül többen keresztény egye­sületet alakítottak. Az egye­sület világi vezetőit kivégez­ték, Papp atyát mint bűnré­szest börtönre ítélték, s ott halt meg 1953-ban. Steurer József mosoni plébá­nos (1891—1954), híveit sze­rető lelkipásztor volt, úgy is­merték, mint aki mindenki­nek mindene volt. A kommu­nisták figyelmeztették, hogy tűnjön el a községből, mert útjukban van (túl sokan sze­retik őt). Mivel nem hagyta magára híveit, a rendőrség is­mételten zaklatta, fenyegette. Letartóztatták, 1954. január 7- én meghalt a budapesti rab­kórházban. A rákoskeresztúri köztemetőben fekszik a 307- es parcellában. 1957—1961 áldozatai A szabadságharc leverése után a forradalom alatt kisza­badult papok jelentős részét, ha elérték őket, visszavitték a börtönökbe. Májusban a köz­ponti szeminárium tíz növen­dékét is elhurcolták azzal a váddal, hogy bírálták a rend­szert. Turchányi Albert Egont, akit Mindszenty bíboros 1956-ban titkárává választott, a szabad­ságharc bukása után letartóz­tatták, és életfogytiglani bör­tönre ítélték. Turchányi és tár­sai ellen koncepciós pert ren­deztek, amelynek vádlottai közt több pap és kispap szere­pelt „ellenforradalmi tevé­kenység" vádjával. Kenyeres Lajos tiszavárko­­nyi plébános buzgó lelkipász­tor volt, hittanosai, hívei na­gyon szerették. A szószékről esetenként szókimondóan til­takozott az országot és az egyházat ért támadások mi­att. A környékbeli kommunis­ta funkcionáriusok ezt nem nézték jó szemmel. Hitokta­tásból hazafelé tartva ávósok rohanták meg, összeverték, majd tarkón lőtték és a Tiszá­ba dobták. A folyóparton ta­lálták meg kerékpárját, szent­olvasóját, vérnyomok között. Holttestét a Tiszából halász­ták ki, jól láthatóak voltak raj­ta a kínzás nyomai: a sebek és a kivert fogak helye. Brenner János szintén buz­gó káplán volt, akit hívei na­gyon szerettek. Az Állami Egyházügyi Hivatal megbí­zottja felszólította a püspö­köt, hogy helyezze el a káp­lánt, mert zavart okoz a falu­ban. A püspök kiszállt a plé­bániára, de csak a káplán di­cséretes magatartásáról hal­lott. Amikor nem helyezte el, az ÁEH-megbízott megje­gyezte: „Lássák a következ­ményeket!" A karácsony előt­ti gyónások idején késő este beteghez hívták a fiatal pa­pot. Elindult, a betegek szent­ségeivel. A közelben levők se­gélykiáltásokat hallottak. De a korabeli közbiztonság álta­lában olyan rossz volt, hogy senki sem mert a kiáltozó se­gítségére sietni. Csak amikor minden elcsendesedett, akkor merészkedtek oda. Vérben ta­lálták az atyát, harminckét késszúrással végeztek vele. A jelek azt igazolják, hogy a falu párttitkára szervezte a káplán beteghez hívását. Bár az or­szágos visszhangra tekintettel néhány személyt letartóztat­tak, mégis egyértelműen megmutatkozott az eset eltus­­solásának szándéka. Brenner János ismerősei, fennmaradt írásai tanúskodnak mélysé­ges hitéről, Istennek átadott életéről. Boldoggá avatási ügye elindult. Kovács Ferenc (1932—1958) gencsapáti káplánt nagyon szerették a hívek, különösen a fiatalok. A mindössze há­rom éve felszentelt papot az ÁVH emberei emiatt több­ször fenyegették, majd egy kihallgatáson úgy megver­ték, hogy sérüléseibe a kór­házban belehalt. Ezt akkori­ban — a rendőrség fenyegető tilalma miatt — nem volt sza­bad nyilvánosságra hozni, csak 1990 után vallhatták be azok, akik ismerték a történ­teket. Erről vallott Márfi Gyu­la akkori püspöki irodaigaz­gató, a jelenlegi veszprémi érsek, Somogyvári Béla Hetény fe­rences szerzetes többszöri börtönbüntetés után Szent­endrén lett a fiatalok szeretett hittanára. Ekkor az ÁVO is­mét zaklatni kezdte. Verések, vallatások következtek 1961 tavaszától az Andrássy úton. Az egyik kihallgatás után a rendőrség hazáig szállította. Távozásuk után Hetény atyát szobájának kilincsén fel­akasztva találták... Tomka Ferenc Brenner János

Next