Új Ember, 2007 (63. évfolyam, 1/3047-52/3098. szám)

2007-12-23 - 2007-12-30 / 51-52. (3097-3098.) szám

­ Ilike Négy hónapja már, hogy meghalt az egyik barátom felesége (Sándor Györgyné), Ilike. De nemhogy halvá­nyulna, egyre mélyebben él bennem em­léke. Nem volt országos nevezetesség, igaz, fiatal korában Balaton-átúszó baj­nokságot nyert. Miért írok mégis róla? Nem azért, mert tanúja voltam szellemi leépülésének, ha­nem mert mellette megtapasztaltam egy lélek kivonulását e bábelien zavarodott életből, és készülődését a másik (örök) életre. Sokat voltam vele, mert barátom a munkája miatt távol kellett, hogy legyen, és vigyázni kellett rá. A betegség hosszú folyamattal építette le Ilike értelmét és fe­lejtette el vele az elmúlt időket. Olyan volt már, mint egy törékeny kis madár. Élete része lett az állandó kérdezés is. A színházban, ahol barátom adta elő önálló estjeit, mi a szokott helyünkön ül­tünk mindig. Már egy órával az előadás előtt elfoglaltuk az ülőhelyet, s közben Ilike állandóan kérdezett. Megtelik a színház? (Ez még megmaradt az Operá­ban és az Egyetemi Színpadon való, mű­vészgenerációk hosszú sorát áldozatosan szolgáló közönségszervezői múltjából.) Gyuri hol van? Hány óra van? - Nekem állandó, kész szöveget kellett használ­nom, hogy kíváncsiságát kielégítsem. Néha megpuszilgatott, örült, hogy van mellette valaki. Félt ebben a világban, a gyámoltalanság érzései vették körül. Né­ha azt éreztem, nincs jelen lelkileg, már szóltak hozzá a lelkek birodalmából, kezdte megismerni a titkot, de nem be­szélt róla. Az emberek nagy része elmegy a lényeg mellett, nem figyelnek a lélek szavára, a betegségben is csak a bajt lát­ják. A pénz utáni hajsza, az önmegvalósí­tás kényszere a legfőbb gondjuk. Ilikének ezek a dolgok már rég a múlt homályába vesztek. Fizikai fájdalmat ér­zett néha, fájlalta a térdét, ez kötötte a vi­lághoz. Barátom, amikor csak tudta, el­vitte a templomba, ami számára meg­nyugvást jelentett. Állandóan mosoly­gott, és mindent megköszönt. Halála előtt Jeleníts István feladta rá az utolsó kenetet. A világ iránti szeretete már érdek nélküli­vé vált, üzenet lett nekünk, és figyelmez­tetés, nehogy eltékozoljuk a kegyelem drachmáit, mert a végén el kell számolni. Krizbai András Az Olvasó írja Nemcsak karácsonykor kopogtat... Valóban, „az idők teljességében" az Úr pa­radicsomi ígérete szerint, öröktől elhatározott történelmi időben. Ez a születés sohasem volt egy család, a Szent Család magánügye. Mi sem bizonyítja jobban, hogy messze földről jöttek a hála­adók, akik a háromkirályok személyében ak­kor ott az egész emberiséget képviselték. Mi a helyzet az én lelkemben? Ott is meg­született? A lélek olyan, mint a várandós, szüntelenül vajúdik, mert a lélek rejtekén va­lami mindig születik. De mi? Jézus vagy Barabás? Mi lehet több számomra, mint a bet­lehemi jászol kietlen szegénysége egy didergő gyermekkel, vagy a javak bizonytalan gaz­dagsága a gyermek nélkül? Kellemesebb-e a szemnek a pénz csillogása, mint egy ártatlan gyermekszem könnyes ragyogása? Övéi őt be nem fogadták. Ha én az övéi kö­zül való vagyok, ezt mivel bizonyítom? Ha pedig befogadtam, hogyan bánok vele, jó he­lye van nálam? Milyen vendéglátó vagyok? Csak egyszer, egy percre, egy pillanatra, ha meg tudnám érteni az óriási titkot, hogy a ha­talmas Isten kopogtat nálam. Nemcsak kará­csonykor, akárhányszor csak hagyom. Lipp János hitoktató Karácsonyra dédi hazatért Rózsi néninek nehéz élete volt, de az önként vállalt ke­resztet zokszó nélkül hordoz­ta. Józsi bácsival egy máriapócsi búcsúban találtak egymásra. Szerelem volt első látásra. De a háború kegyetle­nül közbeszólt, a fiatal Jóskát kivitték a frontra, hat év ha­difogság után térhetett haza. Az állomáson mindenki könnytől és örömtől ragyogó szemekkel várta szeretteit, Rózsika is a legszebb ruháját vette fel, és virágcsokrot is vitt Jóskának. A marhavago­nokból leszálló csontsovány hadifoglyokra alig lehetett rá­ismerni. Jóska bottal jött, a jobb térdét szétroncsolta egy gránátrepesz, ezért amputál­ták a lábát. Összeházasodtak. Jóska portás lett, műlábat is kapott, Rózsika pedig zöldségeiből és virágaiból még a piacra is tu­dott vinni, így összekupor­­gattak egy házra valót a te­mető közelében. Két gyerme­kük született, egy lázadó ter­mészetű fiú és egy szorgal­mas, jó kislány. A fiúcskát gyerekként elvesztették, a szomszéd kisfiú csúzlijából véletlenül repült a kavics a gyermek halántékára, a meg­célzott veréb helyett. A családot is megviselte a veszteség, az édesapa sokat kínlódott, egyre betegebb lett, már a munkáját sem bírta el­látni. Rózsi néni is gyakran volt kórházban, többször ope­rálták, de a lányukból tanult ember lett. Ez volt egyetlen vigaszuk. A lány férjhez ment, de a viszony egyre rosszabb lett a fiatalok és a szülők között, így az unokák­ban sem találhatta meg re­mélt örömét. Távolra is köl­töztek. Józsi bácsi elveszítette megszokott környezetét, ba­rátait, egyre szomorúbb lett, majd mély depresszióba süly­­lyedt, és hamar elment a min­den élők útján. Rózsi néni szomorúságába váratlan öröm köszöntött be, megnősült az unokája, és el­fogadta a nagymama meghí­vását, lakjanak együtt a csalá­di házban. Boldognak érezte magát, mert megszületett a dédunokája, a szokásosnál mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki kettőjük között. A dédike neki adta az új ima­könyvét, tanította imádkozni, elvitte magával minden szentmisére. Csakhogy a fiatalok elköl­töztek. Dédikét hamarosan agyvérzés érte, majd a lánya - az orvos tanácsára - hozzájá­rult, hogy az „elfekvőbe" vi­gyék. Ott a rácsos ágyban Ró­zsika néninek napokig hull­tak a könnyei. Hiába látogat­ták, ő úgy érezte, már nem kell senkinek, végleg lemond­tak róla. A dédunokának azonban nagyon hiányzott. Karácso­nyi ajándékként azt kérte, hogy jöjjön haza dédi, ő őriz­ni és kísérni fogja, el ne essen. Egy este, amikor már min­denki aludt, a kisfiú összehaj­togatta az ágytakarót, bevitte a dédi szobájába, leterítette a szőnyegre, a dédi ágya mellé és kis párnájára lehajtva fejét álomra szenderült. Reggel ott találtak rá. A nagymama, dé­dike lánya azonnal autóba ült, és rohant édesanyjáért. Mire hazaértek, már állt a fel­díszített karácsonyfa, alatta rengeteg felbontatlan cso­mag. Beléptek a szobába, Pe­tiké kitárt karokkal futott dé­dike felé, akivel azóta egy szobában alszanak, és az esti imát mindig Arany János ver­sével kezdik: „Kis kacsáid összetéve szépen, imádkoz­zál, édes gyermekem!" Dédi­ke azóta járókeret nélkül, önállóan jár, a szeretetnek az a szála tartja életben, amelyik a Pétike szívét az ő szívével köti össze. A lánya pedig nyugdíjasként gondozza to­vább. Kulcsár Erzsébet 2007. december 23-30 * Karácsonyi tűnődések Most került vissza hozzám Szerb Antal há­romkötetes esszé- és kritikagyűjteménye. Hozzá hasonlóan szellemes irodalomtörté­nész azóta sincs. A Mindig lesznek sárkányok cí­mű kötetben magyar tárgyú írásai szerepel­nek. Itt olvasható a háború negyedik karácso­nyára kiadott Almanach elé írt bevezetője, amelyben Paxus Oppidanus legendáját idézi. Ez a jeles humanista észre sem vette, hogy ki­gyulladt a háza, békésen szunyókált tovább. Nagy nehezen kivonszolták, s akkor kezdett ébredezni. Egyszer csak kitépte magát meg­­mentői kezéből, s visszarohant az égő házba. Pár pillanat múlva visszatántorgott, könyvvel a hóna alatt. Úgy szorongatta, mintha egyet­len vigasztalója lehetne. Erről a jelenetről mindig karácsony üzenete jut eszembe. Ég a ház, a világ körülöttünk, de évről évre bele­merülünk a születés misztériumába, mert va­lóban vigasztalónk, reményünk. Talán ez az analógia is fölmerült Szerb Antal tudatában? Miért is ne! Az Almanach megjelenésének évé­ben már a végzet szárnya suhogott fölötte. Az utolsó pillanatig a csodákat figyelte a hétköz­napokból. Hátha az ő szorongatottságát is fel­oldhatja a csoda, a béke megszületése, amikor ismét könyvek között találja meg évezredek reményt adó bölcsességét. Reményik Sándor nevét hosszú évekig leírni sem volt célszerű. A kézikönyvekből annyit lehetett megtudni róla, hogy Végvári néven irredenta verseket írt az első világháborút kö­vetően. Az „irredenta" azt jelentette, az erdé­lyi magyarság sorsát siratta, panaszolta. So­kan menekülésre fogták a dolgot, hogy má­sutt próbáljanak szerencsét. Egyik legszebb versét, amelyet Erdély magyarságának fo­gyatkozásáról írt, el-elolvasom, s fájdalmas szívvel gondolok azokra, akik az itthoni nyo­morúság elől nyugatra indulnak: Még nem tudom, Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok. „A nagyvilágon­­ kívül­­ Nincsen számod­ra hely..." De mi van, ha már csipetnyi helyet sem talál magának a szegény? Ezt a gondolatot, a hazához való hűség kö­telmét Németh László sokszor megfogalmazta. Tegnap este az íróról készített fényképek gyűjteményét lapozgattam. 1985-ben jelent meg, tíz évvel halála után. Szokás szerint a korszak politikusaival többször látható. Nem kétséges, hogy emezek saját renoméjukat igyekeztek növelni társaságában, ő azonban egészen más társaságban érezte otthon magát: Sinkovits Imrével, Déry Tiborral, Borsos Miklós­sal, Tüskés Tiborékkal, Foda Andrással és termé­szetesen Weöres Sándorékkal, Pilinszkyvel. Alig három hónappal halála (1975. márci­us) előtt családja körében készült róla kará­csonyi fénykép. Patriarchaként ül lányai, vejei és unokái között. Ez lett volna igazi küldetése: nevelni, műveltséggel beoltani a magyarsá­got. Küldöttnek termett személyiség volt. Az ószövetségi prófétákra, Isten küldötteire nem mindig hallgattak. Nem értek a nagypolitikához, de az értékek­nek mondott anyagi javak kultusza az Amerikai Egyesült Államokból szivárgott Európába. Ám, mintha néha csődöt mondana ez a szellemiség, amelyet olyan következetesen bírált az előző pápa, II. János Pál is. Némi kárörömmel olvas­tam a Népszavában az amerikai külpolitikai fias­kókról szóló cikket. Az az érzésem, ez nemcsak egy előre épített külpolitika csődje, hanem egy szellemiségé is. Talán mégis van valami, ami fe­lülmúlja a fegyvereket, s aki reményt adhat, hogy békesség terem az embernek. A Messiás életének, küldetése beteljesítésé­nek alapjaiban kellett volna megráznia a vilá­got, hisz olyan térfogatot adott a létnek, amelyben a szeretet az uralkodó érzés. És mi történt? A tömeg, melyet - amint Márknál ol­vassuk - felizgattak a főpapok, Barabás sza­badon bocsátását követelte. Szeretet helyett egy gyilkost választottak, így történik azóta is. A jászolban fekvő kisded elé lépve mintha megváltoznánk. Erről Tóth Árpád szép költe­ménye szól. Jövőre lesz száz éve, hogy megír­ta karácsony táján. Szelíd gyermek, mért késztetsz, hogy megállják. Felém mért nyújtod nyájasan kezed? Szívem, mely mindig későn érkezett, Szelíd gyermek, lásd, lomha, furcsa, bágyadt. Leomlanék csókolni jászo­ágyad, Mint ki mirhát hoz, s kit csillag vezet, De lásd, a mirha s csillag elveszett, És eltemettem minden drága vágyat. Álomsereg víg Fáraója voltam, S szép katonáim zengő csodasorban Vittem dórén, amerre örvény tátong. S most itt vagyok, szelíd szavadra vágyva, Mert nem maradt más bennem csak a gyáva, És gúnyolódnám, s ajkam halk imát mond... És aztán? Felállunk, hogy folytassuk, ahol abbahagytuk. Karácsony az az ünnep, amely­nek üzenete még azokhoz is elér, akik nem hisznek jelentésében, kétkednek az evangéliu­mok leírásaiban. De a történelem és egyéni sorsunk is azt mutatja, elmúlik az ünnep, és tovaszáll vele mondanivalója is. Rónay László­ ­ *­ PÉBERES az egészséges emberért KARÁCSONYKOR IS EGÉSZSÉGESEN Figyeljünk hát oda egészségünkre, hi­szen a téli hónapokban könnyebben talál­nak meg bennünket a különböző meghű­léses betegségek vagy az influenza. Elő­fordulhat, hogy annyi is elegendő, ha sor­ban állás közben valaki ránk köhint, így mire elérkezünk karácsony estéhez, azon kaphatjuk magunkat, hogy legyengülten, náthásan, lázasan állunk a karácsonyfa mellett. Ahelyett, hogy élveznénk az ün­nep adta örömöket, a betegség kínoz minket. Egészségünk megőrzésére azonban találhatunk megoldást. A megfelelő, ki­egyensúlyozott étrend mellet immunrend­szerünk megerősítésében nagy segítsé­get nyújthat a Béres-csepp, amely már több évtizede bevált magyar készítmény. A Béres-csepp olyan arányban tartalmaz ásványi anyagokat és nyomelemeket, ahogy azt a szervezet igényli, így hozzá­járul szervezetünk ideális működéséhez, immunrendszerünk megerősítéséhez. Napi 2x20 Béres-csepp és a felszívódá­sához nélkülözhetetlen C-vitamin szedé­sével megerősíthetjük immunrendszerün­ket, hogy karácsonykor együtt örülhes­sünk a családdal. A Béres-csepp vény nélkül kapható roboráló gyógyszer. A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét! Közeledik a karácsony. Már túl va­gyunk az advent nagy részén. Azok, akik nem voltak igen előrelátóak, és nem vá­sárolták már meg idejekorán, november­ben vagy még korábban, szeretteiknek az ajándékot, most próbálják meg beszerez­ni azt. Mivel ez a szeretet ünnepe, ezért min­denki azon munkálkodik, hogy hozzátar­tozóival a lehető legmeghittebb hangulat­ban, a családi szokásoknak megfelelően töltse a karácsony estét. Ezért igyekez­nek, hogy hagyományoknak megfelelő ételek kerüljenek a karácsonyi asztalra. Megveszik a családi tradíciónak megfele­lő kicsi vagy nagy karácsonyfát, a dísze­ket, a kicsik kedvenc szaloncukrát és a gyerekek legrejtettebb kívánságainak megfelelő ajándékot. Mindezek teljesíté­se pedig sok erőt, energiát kívánó fel­adat! A cél pedig az, hogy szenteste jó­kedvűen, egészségesen, szeretteinkkel közösen együtt álljuk körbe a karácsony­fát.

Next