Új Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1990-04-01 / 2. szám - KÖRMENDI FERENC: Religiózus beat? (szociográfia)
Tóth János plébánosnak, hallottuk, szívesen venné, ha itt is elénekelnénk a beatmisét. Mire ő kedvesen mondta, igen, így van. Nagy lelkesen mondtam, hogy akkor mi felmennénk a kórusra, s elénekelnénk belőle valamit. Azt mondta, beül egy gyóntatószékbe, nyitva hagyja az ajtót, breviáriumozik, s közben hallgatja. Megyünk fel a csigalépcsőn, s jön velünk szemben egy fiatalember, ránk köszön, hogy hová, hová. Elmondjuk, mi járatban vagyunk, ő csak nyelt egyet, mert ő volt Tardi László, s ők crméről tudni kell, hogy világéletében komoly zenén nevelkedett, ennek szentelte életét, s igen csak távol esett tőle ez a beatvilág. Másrészt meg hát az ő dombján akartunk kapirgálni. Rohadt hideg volt, tisztára elgémberedett ujjal nekiült az öcsém, s elkezdett pöntyögni azon a hatalmas orgonán. Egy rövid ideig a Kék Csillagban is játszott, s értett valamelyest ehhez a hangszerhez. Becsületére legyen mondva Tóth Jánosnak nem vétózta meg, csak az volt a kérdés, hol próbáljunk. Támadt egy szemtelen ötletem, ott, Tardi Laci irányításával. Mondtam a plébánosnak, hogy mi ezt az egészet komolyan gondoljuk, nem önmutogatás akar lenni, hanem egy belülről jövő, hitbeli dolog. Ha valóban komolyan veszszük a dolgot, hajlandók vagyunk ezért áldozni, akkor ő áll elébe, mondta Tardi Laci, s ezzel nagy lavinát indított el maga ellen, mind egyházi, mind egyházzenei vonalon. Velünk kevésbé volt gondja, mert mi megtanultuk a szólamokat, a zűrök a zenekarral kezdődtek. A fülrepesztő hangerejű beatzenekar nem szokott hozzá, hogy kórust kísérjen. A hangerőt illetően kompromisszumot kellett kötni, mert Lacinak elvei voltak a szent zenével kapcsolatban. Végül aztán ő is engedett, a zenészek is moderálták magukat, s kezdett összeállni a dolog.” Abban a Mátyás-templomban, amelynek vasárnap délelőtti „hangverseny-miséit” a hívek nagy része inkább, mint idegenforgalmi produkciókat tartotta számon, mint lelki élményt, a színfalak mögött már évek óta másvalami is készült. Tóth János (jelenleg kispesti apátplébános) így beszél erről: „Bizonyos előzmények lelkiek voltak: visszaállítani a Nagyboldogasszony templomot a régi ájtatosságok szellemében. Ezzel egybeforrt a különböző, mondjuk így, klasszikus misék bemutatása. Másodszor: maga az ifjúság is részt vett abban, hogy megvédje a templomot a turisták inváziójától. Ők egy határozottan korszerű és nagyon tiszta keresztény szolgálatot vállaltak. Őrködtek — több százan — a szentmisék csendjére és szentségére. Ebbe a folyamatba lépett be a múzeum a maga kvázi-kulturális, kvázi-egyháztörténeti, végeredményben legalább ennyire katekézis jellegű kiállításaival. Különböző nyelveken vezettek, s óriási forgalmat bonyolítottunk le. Sokfajta kapcsolat is kialakult, így például az angolok meghívtak bennünket a Coventry-i ifjúsági világkonferenciára. A meghívót aztán elvitték az egyik házkutatás alkalmával. A fiatal szervezők többsége előző helyemről, a Felső-Krisztinavárosból jött velem. Felmerült, hogy miért ne léphetnénk be a modern zenével a Boldogasszony templom életébe és történetébe. Nagyon gyorsan megszületett a beatmise gondolata. Én a dramaturgiával való harmóniát meg az összvéleményt és a benyomást minden fölött állónak tartom, és így meg is szerettem a Szilas-misét. Olyan élvezetes volt, mert éreztem benne a fiatalok hitét is, a becsületes tisztaságot, lelkit, testit, ami nagy szó. Egy kicsit a jövőt is éreztem bennük.”