Új Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1990-04-01 / 2. szám - KÖRMENDI FERENC: Religiózus beat? (szociográfia)
A templom fiatal karnagya most is, mint élete egyik legnagyobb élményére emlékszik vissza erre a rendhagyó vállalkozásra: „A plébános jó fülű, jó hangú ember volt, mint pap a diplomata testület lelkésze, jártas a tudományban, művészetben, európai horizontú. Realitásérzéke azonban nem volt. Ha az ember szent, persze járhat a fellegekben, de ha nem, akkor nagyot puffanhat. Amikor a beatzenészek hozzám kerültek, én azt mondtam nekik, szeretnék kottát látni, de ők nem igen tudtak adni. Be kellett látnom, hogy ez más műfaj. Nekem az volt a feladatom, hogy az adott lehetőségekből a maximálisat kihozzam. Háromhetes birkózás következett. Nehéz volt velük megértetnem, hogy más a művelődési házban tartott beatkoncert, és más a liturgikus zene. Két-háromszorosára növeltük a kórust, hogy hallatszódjék. Magában a zenében különösebb értéket nem láttam, de ahhoz, hogy értékelni tudtam volna, a maga műfajában ilyenfajta zenék tömegét kellett volna hallanom, én meg Kodályhoz viszonyítottam. A másik szempontom a muzsikus viszonya a zenéhez. Ez esetben teljes volt az azonosság. Adekvát módon tudták kifejezni a vallásos élményeket, minden hátsó szándék nélküli, őszinte törekvést éreztem. Maga Szilas inkább kereső, meditatív típusú ember volt. Európában már voltak ilyen kezdeményezések, de ez a legelsők között volt.” „Vasárnap reggel negyed 9. A Mátyás-templom előtt teenagerek, szakállas hippik hada. A misére igyekvő tájékozatlanabb hívők értetlenül figyelik a torzonborzok gyülekezetét. Imakönyvet szorongató kalapos asszonyság barátnőjéhez: ’Jöjjünk későbbre. Képzeld feje lesz a templomban. Beatmise. Itt’ mint szomorúan a történelmi emlékű templom felé. A csipkés kőépület belsejét állványerdő borítja. Tataroznak. Az egyik oszlopnál meglehetősen világi vita dúl: Sátorit, az Egyetértés jobb hátvédjét szidják. A társaság egyik tagja megkérdezi: ’Hogy illik itt viselkedni?’ A többiek a vállukat vonogatják: ’Majd meglátjuk. Lényeg az, hogy lesz egy kis beatmóka.’ Mind többen jönnek. A meleg szinte kibírhatatlan. Az állványokra is jut érdeklődő, állítólag ott jobb az akusztika. A templomban szokatlan kép: néhányan ritmikusan rázzák a fejüket, zsebrádiót szorítanak a fülükhöz. Fesztelen, elég hangos beszélgetés folyik. A beat rajongói — mint harci paripák a trombitaszóra — felkapják a fejüket, hangol a zenekar. Gitárpengés, halk dobpergés, orgonabúgás. ’Nem jó az erősítőjük’ közli szomszédom. Bennfenteshez illő ábrázattal bólintok. Fél 9 után néhány perccel felhangzik egy Halleluja kezdetű énekszám. Bármelyik beatklubban helye volna a zenének, vallásos tárgyú szövegével a jelenlévők nem nagyon törődnek. Jó a hangulat. A hagyományos mise kezdetekor megcsappan az érdeklődés. Csoszogás. Torokköszörülés. Lassú beatszám következik. Sok száz fej kezd imbolyogni az ütemre. A szentbeszéd ezúttal a fiúknak és a lányoknak szól. Közben véletlenül belevág a zenekar, de gyorsan elhallgat. Aztán felhangzik egy szent ének tánczenei ütemben. A tőlem jobbra eső padban négy Coca-Cola jelvényes lány összefogózva himbálja magát. A szertartás befejeztével felhangzik a ’When the saint’ s go marching in...’, a híres Louis Armstrong-szám. Tizenöt perces kemény küzdelem után szabad levegőre jutok. A templom előtt már nagyban folyik a tervezgetés arról, hol folytatják majd a jól kezdődő vasárnapot.” Ekképpen tudósított Sz. F., a Népszabadság riportere.