Új Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-10. szám)

2005-03-01 / 3. szám - Kalavszky Zsófia: "A megfordított arc" (Puskin Sándor alakja Jókai Mór Szabadság a hó alatt, avagy a "Zöld könyv" című regényében)

új forrás vonatkozásban a Parasszussal. Azonban hát Galban lovag nem volt cenzor, hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fekszik halottan, meg­gyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek a pétervári korhelyeknek, s e tekintetben szerény epigonod. (1/57.) Folytatódik tehát a vad, szelídítetten kiskölyök Puskin-alakjának felépítése, és folytatódik az a játék is, amely folyamatosan fenntartja az éppen kelet­kező költői nagyság és az olvasók által ismert és bálványozott költőóriás kettős jelenlétét. E kettősség további gyönyörű példája lehetne tíz oldallal később Puskin külsejének bemutatása is, azonban a szereplők - hogy, hogy nem — hirtelen belelátnak a jövőbe, és Puskin-ismereteikkel szinte narrátori szintre emelkednek. Kifejezésteljes fő volt. Borzas, kondor haja, arccsontjai, arra emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse Hannibál leányát vette feleségül, eredete a karthágói fénykorig megy fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, dacára a nem egyező vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez arc. A kifejezés volt közös. (1/68.) Ugorjunk át azon az apróságon, hogy a Byronra nem hasonlító vonások valahogy mégis az angol költőre emlékeztetnek.­ Azt azonban már nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy annak a költőnek az arca, aki a regénycselek­mény és idő szerint még csak „lesz”, aki még csak elindult a halhatatlanság felé vezető úton, szóval ez az arc a regény szereplőit­­ és nem az olvasókat! — máris Byronéra emlékezteti. Amikor eljutottam odáig, hogy Puskin fennhangon kijelenti a követ­kezőket: Engem ne nevezzen senki Byronnak! Én Puskin vagyok, vagy senki sem. Mondják azt, hogy költészetem orrtekerő muszka pálinka, de ne azt, hogy másodfözete egy angol lángész teamaradékának. Lehetek kicsiny domb, de nem lehetek miniatűr Csimborasszó. (1/91.)­ Ekkor már nemcsak azt sejtettem, hogy ez a regény - a főként az Anyeginből felépülő 19. századi magyar Puskin-képtől elkanyarodva — egy más típusú Puskin-figurát hoz létre, hanem azt is, hogy egy néhol bájosan zavarbaejtő, néhol azonban elég zavaros szöveggel állok szembe, ahol a humor, az irónia és az ezeket kizáró kultikus beszédmód pátoszának és komolyságának furcsa együttállása van jelen. Mire eljutottam a 480 oldalas regény kilencvenedik oldaláig, egyre erőteljesebben motoszkált bennem a vágy, hogy kiderítsem a kideríthetetlent, és rákérdezzek: vajon mi lehetett a „szerzői szándék”?

Next