Holnap, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7-8. szám - SZÍNHÁZ - Lázár László: Társbérletben

HOLNAP SZÍNHÁZ TÁRSBÉRLETBEN HISTÓRIA DOMUS A marosvásárhelyi színház története az állandó színjátszá­son folytatott szakadatlan harc története. Az első előadást Teleki Mihály Marosszék adminisztrátorának meghívására kolozsvári színészek, Kótsi Patkó Jánosék tartották itt, 1803 június 12-én. Ezután a kolozsvári színészek ugyan minden nyá­ron megjelentek, de állandó színháza a városnak még sokáig nem volt. Pedig az ennek létrehozására megalakított Theatrá­­lis Comissiot már Kótsiék vendégjátéka után kijelölte a város, és az becsülettel ügyködött is a színjátszás meghonosítása ér­dekében, de önálló társulatokat sem a Baromvásártéren felál­lított deszkaszínház, sem a később felépült Apolló szála nem tudott maga köré szervezni. Fogad ugyan társulatokat a város állandóan és itt is fellépnek a hőskor nagy színészegyéniségei, mint Kótsi Patkó János, Pergő Celesztin, Déryné, Kántorné, Szentpétery Zsigmond, Jászai Mari, Prielle Kornélia és a töb­biek, de állandó marosvásárhelyi színház és társulat mint olyan, nem létezik Döntő fordulat ebben a nemes küzdelemben csak a II. vi­lágháború után következett be. 1946-ban megalakult a Székely Színház, amely 1948 őszétől Állami Székely Színház néven, 1973-ig működött, a legfényesebb korszakát valósítva meg az erdélyi magyar színjátszásnak. Ekkor, 1973-ban épült fel ugyanis a gigantomán elemeket jócskán tartalmazó, a román népi és modern építészeti jegyeket egyaránt magán viselő új színház, amelyet azonban már nem a magyar színészeknek, ha­nem az 1962-ben létrehozott román társulatnak építettek A két tagozat a Kultúrpalotán osztozott az új színház felépüléséig, majd abba albérlőkként — de most már román vezetés alatt — a magyarokat is befogadták. Csorba András, a volt magyar igazgató (a magyar nézők Az aranyember című filmből Tímár Mihály szerepében ismerhették meg), a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rektora lett, akivel még a főiskola ro­mán tagozatát is létrehozatták Ezzel az önálló magyar szín­ház lényegében meg is szűnt Marosvásárhelyen. Újabb fordulatot az 1989-es decemberi események hozhattak volna ennek az értékes magyar társulatnak az életében,­­ de vajon hoztak-e? Gy.G. Utam a Színházhoz A legendás hírű Székely Színházba nem a megszokott úton­­módon jutottam be. Vagyis nem a jegypénztárnál kezdtem, le­pengetve az akkor igényelt igazán csekény számú obulust — engem vittek. Vittek, mint leendő játszó személyt. Negyvenki­lencet jelzett a kalendárium, tizenhárom éves voltam és kisze­meltek egy tanmeseszerűen nevelő célzatú, szovjet tucatdarab egyik gyermekszerepére. Beváltam pionírvezérnek, mert kellő­képpen hadartam, fújtam a szöveget, mint egy papgáj. Ez az adalék csak annyiból érdekes, hogy így alkalmam nyitt suttyó koromban megismerni a Székely Színház legendás kor­szakának még legendásabb egyéniségeit, Delly Ferencet, Ko­vács Györgyöt, Szabó Ernőt, a „szent triászt”, Községi Margitot, Borovszky Oszkárt s persze a színház- és játékmes­tert, Tompa Miklós rendezőt. Azokat, akik alig három évvel ko­rábban teremtették meg Marosvásárhely első állandó és hivatalos teátrumát, amely aztán hosszú évekre irányt és mércét szabott (egy idő után már vonzónak alig nevezhetőt) a többi öt erdélyi magyar színháznak. Igazán csak később tudtam felmérni, magamban tisztázni, hogy milyen nagy szerencsém volt. Nemcsak azzal, hogy úgy­mond közvetlen partnere lehettem Kiss Lászlónak, a fiatalon elhunyt, költőként-íróként és színészként is torzó, de nem jelen­téktelen életművet hátrahagyó, utolsó igazi magyar bohémnak e tájakon, Községi Margitnak, a színészet Nagyasszonyának, hanem azzal is, hogy láthattam a többi „halhatatlant”a smink­kel vagy anélkül. A pedáns, mindig skatulyából kihúzott Delly Ferencet, a gőgösen, jobbára sértődöttnek tűnően lebegő Ko­vács Györgyöt, a rendszerint nyúzottnak, megtörtnek látszó, örökösen sziporkázó Szabó Ernőt vagy Borovszky Őszi bácsit, a jámbor óriást. Véletlenül szinte színész lettem, hogy aztán véletlenül, de már szinte nélkül, tizenhét évesen újságíróvá üssenek. Az utóbbi évtizedekben „elkövettem” párszor száz színibírálatot is. Ennyi közöm van a színházhoz. Pentagonális helyett trigonális antiinterjú Elképzelésem az volt, hogy a gyakran gunyorosan-kedvesen pentagonstábnak nevezett öttagú vezető tanáccsal készítek egy kollektív interjút, ez a terv azonban kútba esett. Kincses Elemér éppen Magyarországon vendégrendezett, Csergőffy László pe­dig valamilyen okból nem válaszolt hívásomra, így a tanács há­rom elérhető tagjával — Kilyén Ilka, Kárp György, Nagy István —beszéltük-rágtuk át a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Ma­gyar Társulatának gondjait-bajait, próbáltuk meg befürkészni a látható jövőt. Megkísérlem hűségesen visszaadni a háromórás beszélgetésen elhangzottakat (jobbára külön-külön fejtették ki nézeteiket) megtoldva azt egy-két saját észrevétellel is, minden­fajta szintézis igénye nélkül. Nagy lendület és visszahúzó beidegződések Az 1989. decemberi fordulat a fuldoklónak a legutolsó pilla­natban behajított mentőövvel ért fel a marosvásárhelyi magyar társulat esetében is. Művészeti létében volt vészesen fenyegetett helyzetben, annak ellenére, hogy még december idusán is olyan színvonalon vitte színre Székely János nagyszerű izgalmas ha­zugságát (függetlenül a cenzúra kozmetikáló közreműködésé­től), hogy a nézőtéren robbanásig feszült volt a hangulat, valósággal csendes forradalom zajlott le, noha még senki sem tudhatta, hogy Temesvár népe már az utcára vonult. Mert már torkig volt a Ceausescu-klánnal, a kommunista diktatúrával, amelyet ez a családi szörnyszövetség képviselt a legkirívóbban Romániában. Kárp György: — Beállt egy fordulat a társulat életében, amit jellemezhetek úgy, hogy vannak pozitív és vannak negatív olda­lai. Visszatekintve hosszú évekre, éppenséggel 1972-ig, amikor én idekerültem, most először tényleg demokratikusan válasz­tottuk meg a vezetőséget, de a repertoárt is. Madách Mózese jelentette a fordulatot, amelyet Kincses már 1979-ben próbálni kezdett, de letiltották azzal az ürüggyel, hogy az arab-izraeli viszályban foglal állást az izraeliek oldalán. Az elképzelésből — az egyik jobb volt, mint a másik — sajnos csak négy előadást tudtunk tető alá hozni. Közbejöttek a tragikus márciusi esemé­nyek, amelyek megtorpedózták ezt a folyamatot. Persze, a de­mokratikus vezetési forma lehet rokonszenves, de a társulatnak egy vezetője kell hogy legyen, nálunk ez Kincses Elemér, akit végre ki is neveztek művészeti aligazgatónak, de még nem iktat­ták be. Kilyén Ilka:—Változott a társulat élete, hiszen mi magunk intézzük a sorsunkat, de ezt csak hallgatólagos megegyezés szintjén aminek nincs semmilyen jogalapja, hiszen része va­gyunk a Nemzeti Színháznak. Amelynek az igazgatója olyan intézkedéseket hoz, hogy például a Revizor bemutatója előtti napokban (hasonlóképpen járt el a legutóbbi román bemutató előtt is) kiadja idegen tevékenységre a színháztermet, műkedve­lő csoportoknak s mi nem jutunk színpadhoz. Nagy István: — Terveztük a magyar társulat különválását, de nem léptünk idejében. Az 1990. márciusi etnikai összetűzés után ezt le is vehettük a napirendről. A Vatra Romaneasca befo­lyásolja a város, a megye vezetőségét, nélküle semmi sem történ­het. Az pedig privilégiumnak tartja a magyar színházat, tagozatként is éppen csak megtűri. Az igazgatót sem váltottuk le. Amikor a minisztérium által ajánlott Dan Micu rendezőt a ro­mán tagozat nem akarta elfogadni, nekünk magyaroknak kellett volna kiállnunk mellette és kiharcolnunk igazgatóvá választá­sát, ha már együtt, társbérletben maradtunk. Választottunk egy 39

Next