Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)

1992 / 5. szám - Finta Éva: József Attila szólongatása

HOLNAP 3 JÓZSEF ATTILA SZOLONGATÁSA A közszereplés szorongásait bennem mindig az oldja valamelyest, hogy szülőföldem, Kárpátalja nevében is szólhatok. Mint Magyarországra áttelepült, nemrég még külhoni magyar költő azonban, kettős gyökereimmel, egyfajta egyetemességre törekszem magyarságom és kultúrám tulajdonviszonyaiban. Ha József Attytáról szólhatok, a teljes magyar kultúrát érzem magam mögött. Nem osztható, vállalt hovatartozásom egyértelműsíti önmagát a költő jelenlétében. A közös kultúra, az identifikált, magántulajdonként dédelgetett szellemi érték nem tiszteli a határolóit. És kuriózummá, melléktényezővé szelídíti jöttömet. József Attita szólongatása legfeljebb azzal a vallásos áhítattal gyarapodik, amivel onnan, a határ túloldaláról szemléltük és ettük-ittuk a magyar költészetet, mindenekfölött József Attyta költészetét, kinek szellemi és alkotói nagysága lehetővé tette, hogy idegen nyelvi és kulturális közegbe ágyazottan is, nyivánosan zászlónkra tűzhessük nevét és költészetét. Így lehettünk éveken át József Attyta Irodalmi Stúdió majd József Attyta Alkotóközösség olyan időkben is, amikor az írás mint létforma, működési terület nem volt mentes a kiállás, a metaforákba csomagolt ellenszegülés manővereitől. A kárpátaljai mai magyar irodalom ma is József Attya jegyében működik. Erről a küszöbről lépek most az egyetemesség csarnokába. Idő és tér külön bölcsőben ringanak, ha ezt a fizika újabb megállapításai olykor tagadni kényszerülnek is. Ideidézhetjük 1933 júniusát, amikor az IGE 10-én kezdődött második íróhetének József Attya is vendége lehetett, s néhány napot töltött Lillafüreden. Lapozhatunk az eseményekben, megízlelhetjük a 13 -ai dátumot, egy nappal a megnyitó ünnepségek és Pakots József, az IGE elnökének hirtelen halála után, amikor az írók többsége szétszéledt, s csak néhányan maradtak, köztük József Attyta, aki ekkor írta meg az Ódát. S az a bizonyos 13-ai nap őriz még egy üzenetet. „Szervusz” —írja egy lapra a költő Szántó Juditnak. De az Óda többet is elárul ezekről a napokról. „Itt ülök csalámló sziklafalon”, „Nézem a hegyek sörényét”, „amint elfut a Szinva-patak”, „a szív legmélyebb üregeiben” — és így tovább. Hasonlatokba, költői képekbe költözik a táj, kibújik, átpréselődik a mondandón szikláival, vizeivel, erdeivel. Belekarcolja magát a vallomásba, fémesen és örökkévalóan: „Ki mint vízesés önnön robajától, / elválsz tőlem”, „éltem csúcsai közt”, vagy: „szeretlek, ..J mint mélyüket a halgatag vermek”, „Ízed, miként a barlangban a csend”, „Seregek csalognak érceiben”. Idő és tér szakad. Az idő már végleg a múlt. A tér: jelen és jövő is. Folyamat. A folyamatok tanúja és fizikai háttere. A feltétel. Az alap és lehetőség. S bár ahogy elhalad fölötte az idő, rákarcolja nyomait, de nem törölheti el. Csaknem hatvan év válan ránk tükrösen, Istenek játékaiként. Vagy mint mikor a gyermek szemünkbe válantja a napfényt egy üvegcseréppel. Mégis: az örök dolgok között a legörökebb, a szellem, az anyagtalannak tűnő, mégis matéria fogja egybe a jelent az emlékezéssel. Valami, ami törékeny természete ellenére alig változó, jelentéstartalmában újraéleszthető, megeleveníthető. És erre már nem is a költő emberi lénye figyelmeztet, hanem a Mű. A „tárgyi bizonyíték”. A kor és a földrajzi környezet is csak díszletei annak az életérzésnek, amely áramköreivel keretet ad a költeménynek. Klasszikus formájú edénye, amforája a „szellem és a szerelem” örökérvényű ideológiájának. Az Óda bennem még elsősorban Vágó Mártát idézi. A Szándó Juditnak küldött egyszavas üzenet nincs arányban a postai költségekkel és a költő zsebével. A kapocs a jelenlét lehetne. „... egy kedvesvacsora melege”, a langyos fürdővíz, a törölközőkendő átnyújtása, a sercegő hús a lábasban, a közös ágy... Különös, de a Szántó Judittal realitássá váló szerelem sohasem lett igazán realitás, a költő érzelmüeg nem tudott hozzámelegedni a lehetőséghez, míg Vágó Márta iránti érzelmi-indulati vulkánkitörései valahogyan mégis a valóságot jelentették a spirituális lét síkján. 100 éves az üdülőtelep. A II. világháború alatt tönkrement Lilla-szálló helyén ma laktanya áll. Elmozdul a tér is, ha az idő eseményeivel rákényszeríti. A Palota-szálló már három éve felépült, amikor a költő azt a bizonyos egy hetet itt tölthette. A szelíd magány és a rendkívüli környezet védettségéből született az a költemény, mely ünnepélyességével nemcsak a vidék fennkölt szépségeit libbenti szemünk elé, de az élet alantas dolgait is égi magasságokba emeli. József Attila szólongatása innen vagy az ország más tájairól komoly erőpróba, a médiumot kiveri a veríték. Istent szólongatni templomba gyűjti népét a pap. Isteni költőt, költő-fejedelmet szólítani, ha József Attila, sínpár mellől, decemberi vacogásból, leromlott világok pereméről lenne lehetséges. No és a pszichológusok „vallatókamráiból”. És mégis: ahol az ő égimadársága még kupolára lel, odáig a mi szárnyaink nem vihetnek. Egy-egy kerítésen még átlendítenek — eseménynek ez sem kevés. Gyűjtöm az idő fintorait vele szemben. És ha a sokműfajú Németh Lászlót fellapozom, aki elfáradásaimból hatalmas inspiráló erejével mindig kiemel akár az együttgondolkodás, akár az ellenszegülés erejével, megdöbbenve tapasztalom, mennyire nem talált rá József Attilára. A polgári élet viszonylagos biztonságából mennyire nem volt rálátása a „semmi ágán” kuporgó proletárköltőre. Míg oldalakat szentelt egynyári poétáknak, neki bántó sorokat juttatott bántó jóslatokkal. És egyszer egy mondat erejéig bocsánatot kért. A fintort 1951-ben József Attila díjjal tüntették ki. Ezen a kis borúlátón csak napjaink hó felhői képesek túltenni, miszerint elhangzottak olyan gazdátlan vélemények, hogy vonuljon ki a tankönyvekből, az irodalmi köztudatból, mert jelenléte nem ülik bele egészen elpolgárosodott világképünkbe. Mert lejárt, divatjamúlt eszmék gönceiből szól ki az üzenet. A tiszta, a pontos, a tévedhetetlen, a megszenvedetten tárgyilagos. Pedig hát rá is vonatkozik, amit ő Ady-víziójában megfogalmaz: „ L.J a költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás”. Mint ahogy proletármivoltával kapcsolatban is vele szólhatunk: „... nem is a kor jellemző a közepes költőre, hanem a jó költő jellemzi a kort”. És még egy mondat az Ady-vízióból:„...nemcsak a hívek kertjében, de íme, a tiszta ész finnyássága előtt is tiszta költő, aki manapság páratlanul áll”. Legyen ez önvédelem József Attila saját tollából, noha nem önmaga mentségére használta. De kell-e őt mentenünk, és kitől? Legfeljebb értékítéletekben kapkodó, bizonytalan önmagunktól. Hiszen még értelmeznünk is fölösleges a művek eszmei hátterét. József Attila maga adta magyarázatát proletár-elhivatottságának: „...Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben, és iyen értelemben élek motívumaival. L.: Ezért — sajnos — a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet — ők tartalomnak látják L.J azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” Állunk az isteni életmű előtt, és bármit csal ki szánkból a korszellem, ha van odahajlása gerincünknek ehhez a költészethez, ehhez az emberi élethez és magatartáshoz, megtaláljuk a választ minden kétségünkben minden kérdésünkre magában az életműben, ahová prózai vallomásai is odatartoznak. Mert, hogy ismét vele szóljak, A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget”. „A mai költő feladatai” c. írásában megfogalmazott gondolatok verhetetlenül időszerűek, és azt hiszem, amíg lesz társadalom, szervezett emberi közösség, érvényességük nem homályosulhat. Megélni, köztudatunkból, szeretetünkből kiirtani hát egyféleképpen tudjuk őt: ha nem olvassuk sorait, ha nem ismerjük igazán viszonyát az élethez és értékhez, ha helyette szólva saját tévelygéseinket helyettesítjük be mindabba, ami emberi és költői alakját megrajzolhatja. (Elhangzott 1992. április 10-én József Attila lillafüredi emléktáblájánál ) FINTA ÉVA