Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)

1992 / 10. szám - MINDENES - Beke György: Magyar Múzeum

48 MINDENES MAGYAR MÚZEUM Régi magyar sajtóhagyományt idéz az új folyóirat címe. A szer­kesztő annyira tudatosan vállalja az örökséget, hogy a kiadvány leg­első lapján közli a hajdani Magyar Museum címlapját. Ezen első magyar folyóiratot a Kassai Magyar Társaság indította, 1788-ban. Születésénél a nemzeti haladás és a felvilágosodás magyar nagyjai bábáskodtak, Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Baróti Szabó Dávid. A Magyar Museum teret nyitott a korszak minden jelentős írójának, de igazából Batsányi János egyénisége nyomta rá a bélyegét. Itt adta közre azóta is mindegyre idézett versét. A franciaországi változások­ra Szabó­­ Ádám, a most indult Magyar Múzeum felelős szerkesz­tője vigyázó szemét — miként Batsányi Párizsra — a Kárpát-medence magyar kisebbségeire, népcsoportjaira vetette. Az indító számban az erdélyi témák kerültek erősen túlsúlyba, amit ma­gyaráz nemcsak a szerkesztő hűsége szülőföldjéhez, hanem az is, hogy a Magyar Múzeum tulajdonképpen az 1990-ben megjelent Új Erdélyi Múzeum folytatása, és a tanulmányokat eredetileg ez utób­bira gondolva gyűjtötték össze. Különbözik a nagy előd és a mostani kiadvány jellege. A kassai fo­lyóirat a szépirodalmi és kritikai írások előtt nyitotta meg a hasábjait, Szabó­­ Ádám Magyar Múzeuma a tudományos közlemények ott­hona. Kétségtelen rokonságuk, hogy mind a két folyóirat a maga ne­mében alapozó, a nemzetismeret és jövőkeresés úttörő fóruma. Az egész magyar művelődésben maradandó értékeket hozott lét­re vagy közvetített az 1859-ben alakult Erdélyi Múzeum-Egyesület és folyóirata, az 1874-ben indult Erdélyi Múzeum, amely tág teret nyitott minden tudományágnak és közlési lehetőséget teremtett a két évvel azelőtt alapított kolozsvári tudományegyetem professzora­inak. Az első világháború után, Erdélynek Romániához csatolása egy ideig megszüntette az Erdélyi Múzeum életlehetőségét. De 1930- tól füzetek formájában újraindult, majd 1941-ben Szabó­­ Attila nyelvész-tudós vette át a szerkesztését. Ezt az újabb folyamatot is­mét csak Bukarest fojtotta meg, 1947-ben. Az utolsó szerkesztő fia, a szintén nyelvészkutató Szabó X Ádám törődése és áldozata élesz­tette újjá a folyóiratot, a Ceausescu-diktatúra utolsó napjaiban, nyil­ván­ Budapesten. Míg a régi Erdélyi Múzeum az erdélyi magyarságnak az egyetemes kultúra felé is kitekintő lapja volt, az új folyam a nemzetközi és magyar Erdély-kutatás, valamint a nemzet­közi etnikai vizsgálódások fórumává kívánt válni. Az Új Erdélyi Múzeum induló, kettős száma ki volt már szedve, mikor megdőlt Ceausescu dikatatúrája. A szerkesztő úgy határozott, hogy a kötetet mégis közreadja, emlékeztetőül arra az időszakra, mi­kor a nagy múltú folyóirat Romániában nem jelenhetett meg. A foly­tatás azonban — a változott helyzetben — ismét az Erdélyben élő magyar értelmiség feladata. Azóta Kolozsvárott újjá­alakult az Er­délyi Múzeum-Egyesület, újra kiadta folyóiratát, folytatódik az Er­délyi Tudományos füzetek sorozata is: ennek 209. számú kiadványát Benkő Samu írta, megidézve benne Nagy Géza egykori kolozsvári tanárt, a literátort és művelődésünk mindenesét. A Magyar Múzeum pedig Budapesten a jelenlegi országhatárokon kívül élő magyarság múltjával kíván foglalkozni, szellemi és tárgyi kultúrájának, értékeinek tudatosítására és megőrzésére ösztönöz. Mindjárt az induló számban magyar és külhoni tanulmányírók kü­lönböző oldalakról közelítik meg az erdélyi kisebbségi kérdést, a ma­gyarság helyzetét és lehetőségeit. Történészek, nyelvészek és irodalomtörténészek új tények feltárásával teszik teljesebbé a képet. Hatalmas históriai ív feszül Pázmány Péter Erdély-politikájától Kós Károlyig, a transzilvanizmus eszmeköréig. Erdélyben minden politi­kai elképzelés és irodalmi, művészeti irányzat tétje: a megmaradás. Éger Veronika a Budai Nagy Antal-témában, az erdélyi történelem mélyén keresi — Kós Károly regénye és drámája tükrében — a meg­őrző erdélyi lélek titkát. „E helyütt érdemes hosszasabban idéznünk Pomogáts Béla köny­véből, aki arra a kérdésre, hogy ’mire támaszkodott és mit hirdetett az erdélyi gondolat’, Kuncz Aladár szavaival válaszol: az erdélyiség tulajdonképpen a ’nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szoká­sok, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes ki­egyensúlyozását’ jelentette. Az eszmei és politikai egyensúly elve szabta meg annak az irodalmi ’koalíciónak’ működését, melyet az ún. marosvécsi íróközösség, valamint az 1928 és 1944 között megje­lent folyóirat, az Erdélyi Helikon írói alkotta. A Kemény János báró által 1926-ban kezdeményezett, majd rendszeressé váló marosvécsi írótalálkozók olyan kötetlen és demokratikus munkaközösséget hoz­tak létre, melynek tagjait ’az erdélyi magyar irodalom szolgálatának közös ügye’ mozgósította. Az erdélyi hagyományok követelték meg a nemzetiségi irodalom európai tájékozódását, a kisebbségi huma­nizmus közösségi morálját és politikai gyakorlatát. A transzilván esz­mék támasztottak eleven érdeklődést az erdélyi népek sorsközösségének gondolata iránt.” Még az Új Erdélyi Múzeumban indult magas szintű és egymás né­zeteit tisztelő vita egy nyelvész és egy történész, Benkő Loránd és László Gyula között a székelyek korai történetéről, mostani lakóhe­lyükön való megtelepedésükről. Benkő Loránd kifejtette, hogy a székely nyelvjárásoknak a történelmi Magyarország nyugati tájain is jó néhány helyen megtalálható a megfelelője. Ebből arra következ­tet, hogy a székelyek nyugatról települtek mai lakóhelyükre. László Gyula mindenben igazat ad Benkő Lorándnak, amíg a nyelvész be­szél belőle. De a történész ellenkezik az áttelepítés kérdésében. László Gyula nem az áttelepítések bizonyítékát látja abban, hogy nyugati részeken, illetve szerte az országban, különösen a peremvi­dékeken jónéhány székely nevű települést találni. .A krónikások és a székely néphit egyaránt azt mondja, hogy a székelység Erdély őslakossága Attilától kezdve — érvel László Gyu­la. Semmiféle nyoma, hogy minket innen-onnan-amonnan-eminnen telepítettek volna vissza, és alakult volna a törzsszervezet, amit Bo­dor György dolgozott fel legutóbb. Párját ritkítja, hogy tökéletesen megszervezett pontos tisztségváltásokkal; a hadak váltása többévi váltórendszert mutat. Ezt ki szervezte meg, az össze-vissza, innen­­onnan telepítettek? Nekem az az érzésem, hogy a Székelyföldről a székely katonaságot telepítettek ki királyaink—egy-egy csapatot —, és azok most is ott élnek. Ha elvándoroltak, hogy maradt volna meg az emlékük a nyelvjárásokban? Ezek most is ott élnek, és magyarul beszélnek, mint a környezetük. Mint ahogy a székelység is örök idők­től kezdve magyarul beszélt. Széles áttekintést nyújt a Magyar Múzeum az egyházak helyzeté­nek alakulásáról, elsősorban Erdélyben. Megszólal Trempfli József nagyváradi római katolikus püspök és dr. Hegedűs Lóránt Duna­­melléki református püspök. Konrád György író a zsidó-keresztény megbékélésről mondja el liberális nézeteit. Drámai hatású az erdélyi magyar református egyház közelmúltjáról közölt tanulmány. Szerző­je Tőkés István nyugalmazott teológiai tanár, Tőkés püspök édesap­ja. A közvélemény sokat tudhat már erdélyi magyar római katolikus papok mártír sorsáról, börtönbe zárt vagy meggyilkolt plébánosok­ról, szerzetesekről, Márton Áron gyulafehérvári püspök meghurco­­lásáról, próbatételeiről. Hasonlóan keserű volt az erdélyi unitárius és evangélikus igehirdetők sorsa a negyvenöt esztendős diktatúrában. Ezeket az áldozatokat még mindig csak szűk körben emlegetik. Még kevesebbet tudhatunk a Maniu-gárda és a román csendőrség öldök­léseiről Kalotaszeg magyar református papjai között. Tőkés István tanulmánya néhány megrázó példát tesz ismertté. Tompa Artúr ken­­dilonai lelkész sorsát, akit egész családjával együtt kiirtottak 1944 őszén, a román bevonulás után. Kispetriben Szabó Géza lelkész vált a nemzetiségi bosszú áldozatává. A Magyar Népi szövetség jogászai nem sokkal később, saját hatáskörükben vizsgálatokat folytattak. De mi lett a kivizsgálásokkal, a tanúvallomásokkal, kérdezi Tőkés Ist­ván. Nem a lelkek békéjét kívánja megbontani, hanem éppenséggel a megbocsátás szavait keresi, de az igazság eltitkolása nélkül. Sőt, a népek megbékélésének történelmi szükségszerűségére egy meglehe­tősen elfeledtetett epizódot említ fel. Egy Báliban nevű görög kato­likus esperes 1945-ben T­eleki Pál miniszterelnök 1940 szeptemberében mondott szavaira emlékeztetett: „Önök, románok tudják, hogy a Duna-medencében mind a magyar, mind a román nép testvér nélkül él. Mindkettő a létért küzd, testvér nélkül. Végre meg kell érteniük kölcsönösen, hogy egymás nélkül vagy egymás el­len nem létezhetnek. Mindkét népnek itt van a hazája, s együtt kell élniök és megmaradniok.” Külön szellemi izgalmat nyújt a folyóirat néhány forrás értékű közlése, Szabó X. Attila levelei Herepei János régészhez és művelő­­déstörténészhez, vagy Kós Károly 1945-ben készült dolgozata a föld és a földmívesség történetéről, amely eredetileg egy évkönyvbe ké­szült, és a kéziratot László Gyula őrizte meg. A Magyar Múzeum kassai elődje összesen négy évig jelent meg. Szerkesztőjét, Batsányi Jánost A franciaországi változásokra írt ver­séért feljelentették, és távoznia kellett Kassáról. Szabó­­ Ádám fo­lyóirata — bízzunk ebben — nem kerül hasonló sorsra. BEKE GYÖRGY HOLNAP

Next