Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)
1992 / 10. szám - MINDENES - Beke György: Magyar Múzeum
48 MINDENES MAGYAR MÚZEUM Régi magyar sajtóhagyományt idéz az új folyóirat címe. A szerkesztő annyira tudatosan vállalja az örökséget, hogy a kiadvány legelső lapján közli a hajdani Magyar Museum címlapját. Ezen első magyar folyóiratot a Kassai Magyar Társaság indította, 1788-ban. Születésénél a nemzeti haladás és a felvilágosodás magyar nagyjai bábáskodtak, Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Baróti Szabó Dávid. A Magyar Museum teret nyitott a korszak minden jelentős írójának, de igazából Batsányi János egyénisége nyomta rá a bélyegét. Itt adta közre azóta is mindegyre idézett versét. A franciaországi változásokra Szabó Ádám, a most indult Magyar Múzeum felelős szerkesztője vigyázó szemét — miként Batsányi Párizsra — a Kárpát-medence magyar kisebbségeire, népcsoportjaira vetette. Az indító számban az erdélyi témák kerültek erősen túlsúlyba, amit magyaráz nemcsak a szerkesztő hűsége szülőföldjéhez, hanem az is, hogy a Magyar Múzeum tulajdonképpen az 1990-ben megjelent Új Erdélyi Múzeum folytatása, és a tanulmányokat eredetileg ez utóbbira gondolva gyűjtötték össze. Különbözik a nagy előd és a mostani kiadvány jellege. A kassai folyóirat a szépirodalmi és kritikai írások előtt nyitotta meg a hasábjait, Szabó Ádám Magyar Múzeuma a tudományos közlemények otthona. Kétségtelen rokonságuk, hogy mind a két folyóirat a maga nemében alapozó, a nemzetismeret és jövőkeresés úttörő fóruma. Az egész magyar művelődésben maradandó értékeket hozott létre vagy közvetített az 1859-ben alakult Erdélyi Múzeum-Egyesület és folyóirata, az 1874-ben indult Erdélyi Múzeum, amely tág teret nyitott minden tudományágnak és közlési lehetőséget teremtett a két évvel azelőtt alapított kolozsvári tudományegyetem professzorainak. Az első világháború után, Erdélynek Romániához csatolása egy ideig megszüntette az Erdélyi Múzeum életlehetőségét. De 1930- tól füzetek formájában újraindult, majd 1941-ben Szabó Attila nyelvész-tudós vette át a szerkesztését. Ezt az újabb folyamatot ismét csak Bukarest fojtotta meg, 1947-ben. Az utolsó szerkesztő fia, a szintén nyelvészkutató Szabó X Ádám törődése és áldozata élesztette újjá a folyóiratot, a Ceausescu-diktatúra utolsó napjaiban, nyilván Budapesten. Míg a régi Erdélyi Múzeum az erdélyi magyarságnak az egyetemes kultúra felé is kitekintő lapja volt, az új folyam a nemzetközi és magyar Erdély-kutatás, valamint a nemzetközi etnikai vizsgálódások fórumává kívánt válni. Az Új Erdélyi Múzeum induló, kettős száma ki volt már szedve, mikor megdőlt Ceausescu dikatatúrája. A szerkesztő úgy határozott, hogy a kötetet mégis közreadja, emlékeztetőül arra az időszakra, mikor a nagy múltú folyóirat Romániában nem jelenhetett meg. A folytatás azonban — a változott helyzetben — ismét az Erdélyben élő magyar értelmiség feladata. Azóta Kolozsvárott újjáalakult az Erdélyi Múzeum-Egyesület, újra kiadta folyóiratát, folytatódik az Erdélyi Tudományos füzetek sorozata is: ennek 209. számú kiadványát Benkő Samu írta, megidézve benne Nagy Géza egykori kolozsvári tanárt, a literátort és művelődésünk mindenesét. A Magyar Múzeum pedig Budapesten a jelenlegi országhatárokon kívül élő magyarság múltjával kíván foglalkozni, szellemi és tárgyi kultúrájának, értékeinek tudatosítására és megőrzésére ösztönöz. Mindjárt az induló számban magyar és külhoni tanulmányírók különböző oldalakról közelítik meg az erdélyi kisebbségi kérdést, a magyarság helyzetét és lehetőségeit. Történészek, nyelvészek és irodalomtörténészek új tények feltárásával teszik teljesebbé a képet. Hatalmas históriai ív feszül Pázmány Péter Erdély-politikájától Kós Károlyig, a transzilvanizmus eszmeköréig. Erdélyben minden politikai elképzelés és irodalmi, művészeti irányzat tétje: a megmaradás. Éger Veronika a Budai Nagy Antal-témában, az erdélyi történelem mélyén keresi — Kós Károly regénye és drámája tükrében — a megőrző erdélyi lélek titkát. „E helyütt érdemes hosszasabban idéznünk Pomogáts Béla könyvéből, aki arra a kérdésre, hogy ’mire támaszkodott és mit hirdetett az erdélyi gondolat’, Kuncz Aladár szavaival válaszol: az erdélyiség tulajdonképpen a ’nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozását’ jelentette. Az eszmei és politikai egyensúly elve szabta meg annak az irodalmi ’koalíciónak’ működését, melyet az ún. marosvécsi íróközösség, valamint az 1928 és 1944 között megjelent folyóirat, az Erdélyi Helikon írói alkotta. A Kemény János báró által 1926-ban kezdeményezett, majd rendszeressé váló marosvécsi írótalálkozók olyan kötetlen és demokratikus munkaközösséget hoztak létre, melynek tagjait ’az erdélyi magyar irodalom szolgálatának közös ügye’ mozgósította. Az erdélyi hagyományok követelték meg a nemzetiségi irodalom európai tájékozódását, a kisebbségi humanizmus közösségi morálját és politikai gyakorlatát. A transzilván eszmék támasztottak eleven érdeklődést az erdélyi népek sorsközösségének gondolata iránt.” Még az Új Erdélyi Múzeumban indult magas szintű és egymás nézeteit tisztelő vita egy nyelvész és egy történész, Benkő Loránd és László Gyula között a székelyek korai történetéről, mostani lakóhelyükön való megtelepedésükről. Benkő Loránd kifejtette, hogy a székely nyelvjárásoknak a történelmi Magyarország nyugati tájain is jó néhány helyen megtalálható a megfelelője. Ebből arra következtet, hogy a székelyek nyugatról települtek mai lakóhelyükre. László Gyula mindenben igazat ad Benkő Lorándnak, amíg a nyelvész beszél belőle. De a történész ellenkezik az áttelepítés kérdésében. László Gyula nem az áttelepítések bizonyítékát látja abban, hogy nyugati részeken, illetve szerte az országban, különösen a peremvidékeken jónéhány székely nevű települést találni. .A krónikások és a székely néphit egyaránt azt mondja, hogy a székelység Erdély őslakossága Attilától kezdve — érvel László Gyula. Semmiféle nyoma, hogy minket innen-onnan-amonnan-eminnen telepítettek volna vissza, és alakult volna a törzsszervezet, amit Bodor György dolgozott fel legutóbb. Párját ritkítja, hogy tökéletesen megszervezett pontos tisztségváltásokkal; a hadak váltása többévi váltórendszert mutat. Ezt ki szervezte meg, az össze-vissza, innenonnan telepítettek? Nekem az az érzésem, hogy a Székelyföldről a székely katonaságot telepítettek ki királyaink—egy-egy csapatot —, és azok most is ott élnek. Ha elvándoroltak, hogy maradt volna meg az emlékük a nyelvjárásokban? Ezek most is ott élnek, és magyarul beszélnek, mint a környezetük. Mint ahogy a székelység is örök időktől kezdve magyarul beszélt. Széles áttekintést nyújt a Magyar Múzeum az egyházak helyzetének alakulásáról, elsősorban Erdélyben. Megszólal Trempfli József nagyváradi római katolikus püspök és dr. Hegedűs Lóránt Dunamelléki református püspök. Konrád György író a zsidó-keresztény megbékélésről mondja el liberális nézeteit. Drámai hatású az erdélyi magyar református egyház közelmúltjáról közölt tanulmány. Szerzője Tőkés István nyugalmazott teológiai tanár, Tőkés püspök édesapja. A közvélemény sokat tudhat már erdélyi magyar római katolikus papok mártír sorsáról, börtönbe zárt vagy meggyilkolt plébánosokról, szerzetesekről, Márton Áron gyulafehérvári püspök meghurcolásáról, próbatételeiről. Hasonlóan keserű volt az erdélyi unitárius és evangélikus igehirdetők sorsa a negyvenöt esztendős diktatúrában. Ezeket az áldozatokat még mindig csak szűk körben emlegetik. Még kevesebbet tudhatunk a Maniu-gárda és a román csendőrség öldökléseiről Kalotaszeg magyar református papjai között. Tőkés István tanulmánya néhány megrázó példát tesz ismertté. Tompa Artúr kendilonai lelkész sorsát, akit egész családjával együtt kiirtottak 1944 őszén, a román bevonulás után. Kispetriben Szabó Géza lelkész vált a nemzetiségi bosszú áldozatává. A Magyar Népi szövetség jogászai nem sokkal később, saját hatáskörükben vizsgálatokat folytattak. De mi lett a kivizsgálásokkal, a tanúvallomásokkal, kérdezi Tőkés István. Nem a lelkek békéjét kívánja megbontani, hanem éppenséggel a megbocsátás szavait keresi, de az igazság eltitkolása nélkül. Sőt, a népek megbékélésének történelmi szükségszerűségére egy meglehetősen elfeledtetett epizódot említ fel. Egy Báliban nevű görög katolikus esperes 1945-ben Teleki Pál miniszterelnök 1940 szeptemberében mondott szavaira emlékeztetett: „Önök, románok tudják, hogy a Duna-medencében mind a magyar, mind a román nép testvér nélkül él. Mindkettő a létért küzd, testvér nélkül. Végre meg kell érteniük kölcsönösen, hogy egymás nélkül vagy egymás ellen nem létezhetnek. Mindkét népnek itt van a hazája, s együtt kell élniök és megmaradniok.” Külön szellemi izgalmat nyújt a folyóirat néhány forrás értékű közlése, Szabó X. Attila levelei Herepei János régészhez és művelődéstörténészhez, vagy Kós Károly 1945-ben készült dolgozata a föld és a földmívesség történetéről, amely eredetileg egy évkönyvbe készült, és a kéziratot László Gyula őrizte meg. A Magyar Múzeum kassai elődje összesen négy évig jelent meg. Szerkesztőjét, Batsányi Jánost A franciaországi változásokra írt verséért feljelentették, és távoznia kellett Kassáról. Szabó Ádám folyóirata — bízzunk ebben — nem kerül hasonló sorsra. BEKE GYÖRGY HOLNAP