Uj Idők, 1896 (2. évfolyam, 1-27. szám)
1896-05-17 / 21. szám - Ohnet György: A képviselő leánya / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
5 ° 5 A képviselő leánya. — Regény. — írta: OHNET GYÖRGY. (Folytatás.) — Ennyire juttatta az a vad és bárgyú apa ezt a bájos gyermeket? És mikor lesz vége ennek a megpróbáltatásnak? El sem lehet gondolni! Semmi sem bizonyítja, hogy Courcier engedni fog a konokságából s akkor Gilberte talán még le is teszi a fogadalmat és örökre el lesz tőlem szakítva ! . . . Mi lesz akkor én belőlem ? A báróné elszomorodott. Azt hitte, hogy örömöt fog okozni azzal a hírrel, hogy Gilberte bátor lélekkel viseli a sorsát s íme, ellenkezőleg, bánatot és kétségbeesést idézett elő. Még a férje is teljességgel le volt verve. — Beleképzelem magamat annak a Courciernek a helyzetébe. Bizonyosan nagyon szomorú. Henri dühösen fölugrott: — Az a Courcier gyalázatos szörnyeteg! S te még sajnálod? Nekem kedvem volna elmenni a képviselőházba s ott megfogni azt a szép, ostoba nagy szakállát s úgy vonszolni körül a folyosón és összerugdosni! Gyűlölöm azt az embert! Meg tudnám ölni! Hej, ha nem a Gilberte apja volna! A báró és a báróné megdöbbenve néztek a szelid Henrira, akit most láttak életében legelőször ilyen dühösnek, sápadtnak, vérben forgott a szeme. Végre aztán lecsillapult és azt mondta: — De mindegy, lehetetlen, hogy ez így tartson ! Nem fogom tűrni! —• Szegény gyermekem, mit tehetsz ellene ? Legyőzhetetlen akadályokba ütközöl: az apa ellenszegülésébe és a leány akaratába. — Mindegy, így nem maradhat Henri olyan elszántnak látszott, ez hogy szülei komolyan aggódni kezdtek miatta. A báró azt mondta: — Reméllem, nem akarsz valami meggondolatlanságra vetemedni! — Nem, papa. — Ne kockáztass meg semmi olyat, ami annak a leánynak árthatna. — Inkább meghalok, semhogy neki ártalmára legyek. — Igen ám, de nem kell meghalnod sem! mondá az anya. — Henri te, szólt most az apa. — mondd el nekünk szépen, hogy mi a szándékod. — Egyszerűen csak az, hogy elmegyek Courrierhez és komolyan beszélek a fejével. Nem beszéltem vele, amióta megtudta, hogy ki vagyok... Látnom kell az arcát és hallanom a szavát. . . — De az imént olyan erőszakoskodásról beszéltél ... — Rosszul tettem. A szavaimnak semmi értelmök sincs, mert hiszen nem valósíthatom meg azt, amit mondtam . .. Badarság az, s csak a düh szólt belőlem. — De ha akkor is dühös találnál lenni, mikor Courcierrel beszélsz ... — Gilbertre gondolok majd s nyugodt maradok. — De hát mit szándékozol neki mondani ? — Mindent, amire a kétségbeesés késztetni fog. És ha ő nem akar majd meghallgatni? — Akkor tudni fogom, hogy tőle nem remélhetek többé semmit. De addig még kétkedem .. . — Jól van, gyermekem, mondá a báróné, — kövesd a lelked sugallatát. A mi nevünkben olyan ígéreteket tehetsz Courcier úrnak, amilyeneket akarsz. Nem fogunk meghazudtolni, bármit igérsz is . . . Ugyebár ? — tévé hozzá kérdő pillantást vetve a férjére. — Semmiesetre, — hagyta rá emet. Főkivánságom az, hogy boldogok legyetek, még ha örökre le kellene is mondanom a bizyi képviselőjelöltségről . . . Pedig Isten látja lelkemet, nagyon nehezemre fog esni. Henri pillanatnyi hallgatás után komoly hangon azt kérdezte: — Megengeded, hogy esetleg elpártoljak a te politikai nézeteidtől? A báró meghökkent kissé. — Sajnálattal látom, Henri, hogy neked semmiféle meggyőződésed sincs . . . Rettenetes, hogy a mai fiatalság milyen közönyös minden iránt. Monarkia, köztársaság, vagy akár micsoda kormányforma, az mindegy ! Az igazi hívek már csak az öregek! — Oh, papa, én csak egynek vagyok igazi híve: Gilbertnek ! A báróné elmosolyodott s így szólt a férjéhez : — Ne bántsd, hiszen fiatal, szerelmes és nem boldog! — No de, fiam, — alkudozott most a báró, — annyit mégis megtehetsz, hogy a balközépnél nem mégy tovább! Henri megölelte az atyját és forró szeretettel mondá : — Oh, most már látom, hogy mennyire szeretsz! De légy nyugodt, nem fogok visszaélni az engedelmeddel. Sőt most az a szándékom, hogy mindent kicsikarok Courciertől és nem engedek neki semmiben. — Akkor hát gyerünk ebédelni! — mondá a báró felvidulva. S neje karját a karjába öltve, hozzátéve: — Az a kicsike sohasem fogja tudni, hogy mennyit fáradtunk mi azért, hogy ő milliomosnő és báróné legyen! XIII. Három óra volt, mikor Henri, kocsijából kiszállva, belépett a Bourbon-palota udvarába. Egyenesen a bejáráshoz tartott, de egy hivatalszolga azt kérdezte tőle, hogy van-e jegye. Nem volt. De azért nem vesztette el a lélekjelenlétét, hanem 80