Uj Idők, 1902 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1902-02-23 / 9. szám - Pont: Majd ha fagy / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Sebestyén Károly: A tartodi medvehajtás / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Tábori Róbert: Vizenjárók és kétkézi munkások / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Vízenjárók és kétkezi munkások Tömörkény István legújabb könyve Egyidőben, lehet már annak húsz esztendeje, úgy tetszett, mintha a magyar szépirodalom az etnográfia szolgálatába szegődött volna. „A jó palócok" nagy sikere a kisebb kaliberű írókban fölkeltette azt a téves hitet, hogy a fődolog rátalálni egy jó vidékre, egy érdekes népfajra, a többi aztán magától jön. A következő években a sajtó csak úgy ontotta a bizonyos vidékhez kötött históriákat és nem volt az országnak szöglete, melyet novellaírói mészárszékben ki nem mértek volna. Voltak akkor tót elbeszélőink, bácskai novellaíróink, szerbvidéki lantosaink, erdélyi mesemondóink (Erdélyt legalább tizenkét részre osztották föl maguk között az odavaló tollforgatók), rutén regemondók, torontáli hegedősök, felvidéki és alföldi igricek, szóval olyan osztás történt, mintha újból eljött volna Árpád hadaival. Ez a divat is elmúlt, mint sok más, de azért valami haszna azért maradt. Ami igazán magyar nemzeti vonás volt ebben a nagyobb részben hiú törekvésben, az fölszínre került és többé el nem bújhatott a maga eddigi zugába. Kivették a lim-lom közül, ki fényesítették, megillető helyére tették és etnográfiai kuriózumból magyar közkincs lett belőle. Az a vergődő, nem is sokáig tartó korszak megszült néhány írót, ki a kuriózumból csak annyit vett föl a készletébe, amennyi szükséges az érdekesség fentartására, a többiben pedig hagyta az etnográfiát külön tudománynak és beérte a maga írói talentumával. Tán a legérdekesebb valamennyi között — legértékesebbnek bizonyára a legértékesebb — Tömörkény István. Az a látszat néha, mintha őt is lenyűgözte volna a szegedvidéki etnográfia. De csak látszat! Igaz, hogy a szavajárása, a beszéde, sőt a témája is szögedies, de amit ő azokból csinál, az az egész országra tartozik, az egész magyar léleknek megszólaltatása. Magyarabb írónk nincs is Tömörkény Istvánnál. Ami kuriózum a nyelvében, az is érték, mert nagyobb részben általánosan nemzeti, magyarán magyar és nem csupán szegediesen magyar. Ami pedig a témáit illeti, azokba nép életét olyan híven, olyan igazán és annyi megkapó erővel rajzolják, hogy — nem tudok ennél nagyobbat mondani — akárhány elbeszélése megérdemeli, arra való, hogy azokon élesítsük a magyar iskolákban a magyar tanulók nyelvérzékét, azokon fejlesszék magyar érzésüket és azokon finomítsák az ízlésüket! Még a többi könyveinél i jobban van meg ez a mindent általjáró magyarság legújabb könyvében, melynek címe: Vizenjárók és kétkezi munkások. Mostani számunkban mutatványt is közlünk belőle. De ajánlhatjuk olvasóinknak, hogy olvassák el az egészet. Megjelent a Szegedi Napló kiadásában és megrendelhető Singer és Wolfner könyvkereskedésében. j ß — Majd ha fagy I. A szentimentális úr sóhajt: Ah, Istenem, miért nem tél ez a tél? Esett a hó, hideg is volt, csak jég, az nincsen annyi se, hogy betörjön alattam. Tegnap a hőmérő ezt mutatta: 1. Kolumbusomat a karomra fűztem és vidáman gyalogoltam kifelé az Andrássy úton. Az emberek irigy szemmel néztek rám: — Ennek van ideje a korcsolyázásra! Örvendő mosollyal köszöntöttem az út végén Gábor angyalt, aztán átvágtam a Stefánia úton a magas hóban. A csarnok elé értem. Hol a nyüzsgő embertömeg? Hol vannak a korcsolyaláztól kipirult édes arcok? És miért hallgat a zene? Egy komolyarcú ifjú fogadott: — Nincs ! Talán nem is lesz az idén. Már megint olvad a hó . . . Nézze . . . Szomorúan hagytam ott az üres házat. Balra tértem a kis hídra. Onnan néztem le a pályára. Istenem, csupa víz és sár,""amelynek a közepén a földbe szúrt lámpatartók bánatosan hajtották le fejüket, mintha arra várnának, mikor akasztják már rájuk a vakító ívlámpákat. Oh, soká várhattok még . . . Végigfutott a tekintetem a nagy sártengeren és a szellő mintha vigasztaló dallamot suttogott volna a fülembe. Nem, ez a dallam ismerős! Egyszerre mosolyogni kezdtem. A katonabanda zenéje . . . keringő . . . Dúdolni kezdtem a zene hangjaival: New York szemefényes nő . . . Aztán hirtelen sok korcsolyázó kezdett előttem vígan keringőzni. Ni, ott két férfi táncol együtt a jégen. Nem szeretem. Nagyon csúnya, ha két férfi táncol együtt a jégen. És ott van a szőke primadonna! Milyen fess! Várjon ő is itt van-e, az én tavalyi kis keringő párom ? Jobban előrehajoltam a híd karfája fölött, hogy megkeressem a korcsolyázók között. — Hát maga mit bámul úgy a vízbe ! — kiáltott rám egy jóízű bariton. Ránéztem. Rendőr volt. A 2061-es. II. A flegmatikus úr így nyilatkozik : Én ugyan lefizetem az egyletben a díjat, de ki mondja, hogy baj az, ha az ember nem korcsolyázhatik ? Tulajdonképpen nem is arra való a tél. A hó födje be a földet, hogy tavasszal ismét új életre ébredjen benne minden: fű, fa, virág. De miért kell korcsolyázni ? Ha van tél, legyen tél, ha nincs tél, ne legyen tél. Én megfizetem a tagsági díjamat és várok. Az ember az élete negyedrészét várással tölti el és éppen arra ne várhasson, majd ha fagy ? III. A szangvinikus úr így tör ki: Borzasztó! Tavaly három nap korcsolyázhattam , az idén még egy nap sem volt jég 27 Donáth Gyula Rintel Géza Fadrusz János A KIRÁLYNÉ SZOBRÁSZAI A királyné szobrászai Dunaisky László