Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1904-09-04 / 36. szám - Jókai Mór: Börtön virága / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
BÖRTÖN VIRÁGA Irta JÓKAI MÓR Folytatás A nagy költő utolsó regénye — Ezeket a leveleket a portás odahozta én hozzám. Hat levél, úgy látszik valamennyi összebeszélés folytán íródott, így vannak címezve : „A Szent Léleknek Markócfalván". A portás azt gondolta, hogy legjobb lesz, ha ezeket a leveleket a papnak kézbesíti. Annak tudni kell, hogy kinek az adresszére szólnak. Kitaláltam az istentelen tréfát. A szentírást parodizálók ezek a cudarok. A címzés maga is blaszfémia. Ezek mind Zentay Amadénak szólnak. — Kérlek Emilia, keresd fel Amadét, ha itthon van s hidd be hozzám — szólt Viola. Emilia visszajött Amadé kíséretében. A fiatalember mély bókkal üdvözölte Violát, aztán a bölcső felé hajolt s az új ember szemébe nézett, aki bátran visszanézett rá, s azt mondta: „bá bá", ami annyit tesz, hogy „bácsi". Mert az újszülött embervakarcs már hatvannégy szót hoz magával a világra, amit senki sem tanított neki: bibi az, ami fáj, csecse, ami tetszik, baba, amit megvet, cici a szopás, boti a fej, bábó a láb, kacsó a kéz, tente az alvás, táttá azt teszi, hogy elment akit hív, tütü az ital, mámimám a tápszer, nyanya, az anya, neme, az idegen nő. Ki tanította ezt neki odaát, valahol az ismeretlen világban? Mért nem téveszti össze azt, hogy „bá bá", azzal, hogy „papa"? Azután kezet csókolt Amadé a papnak. —• Nézze édes felebarátom, — mondá a pap, — ilyen ostobaságokat küldöznek hozzám. Én azt hiszem, hogy csak önnek szólnak. Vegye által. Amadé átvette a leveleket. — Ismerem a tartalmukat. Pasquillok. Mocskos fascenninák. Kapok a saját nevemre címezve is mindennap ilyeneket. Ez a specialitása a magyar társaséletnek. Névtelen levelekkel halálra sértegetés. A kandallóban lobogott a tűz. — Megengedi méltóságod, hogy a leveleket olvasatlanul a tűzbe dobjam ? — Sőt kérem. — Mindennapi mulatságom ez nekem. — mondta Amadé, fölegyenesedve egész daliás alakjában. — Ismerem a boszorkánykonyhát, ahol azt a mérget főzik. Még most nem bírom azt megsemmisíteni. Adatokat gyűjtök. Ismerem a célját a rossz akaróinknak. Tele akarják a világot kiabálni azzal, hogy én vagyok e család megrontója. Rágalmaikkal arra akarnak rákényszeríteni, hogy futvafussak ebből a kastélyból, amelyet bűnömmel bemocskoltam. De nem fognak célt érni. Én nem futok el innen mind e rágalmak miatt, hisz eltűnésemmel csak elismerném a nehéz vádat! — Szemébe nézek a rágalmazó világnak, s amivel tartozom, azt híven teljesíteni fogom. Megvédelmezni e ház asszonyát, a legnemesebb nőt, akit valaha e világ látott. Itt maradok, szembeszállok az egész fergeteggel, amit ellenem támasztanak, s majd tapasztalni fogják, hogyha megszűnt már Magyarországon minden jog, egy még megmaradt: az ököljog, ha meg tudtam védeni tiszteletem tárgyát a dúvad ellen, meg tudom védeni a legádázabb fenevad, az ember ellen is. Mindenki hallgatott, csak az a kis ember ott a bölcsőben sikongatott vidáman, két kis tenyerét egymáshoz csapkodva. Ő értette ezt legjobban. Viola kezét nyújtotta Amadénak csókolásra. — Csak a férjem életét meg ne mérgezzék vele. — Pedig nagyon törekesznek rajta, szólt Amadé, de a fogházi fegyelem útját állja. A térparancsnok minden levelet, amit a fogolyhoz intéznek, előbb maga elolvas, s ha annak a tartalma nyugtalanító, félreteszi. — Jó szerencse, — mondá a lelkész, hogy jelenleg cenzúra uralkodik a sajtó felett. Minden rosszban van valami jó. A cenzúra kitörli a lapból a családi botrányok híreit. — Kivált ha azok politikai háttérrel bírnak — egészítette ki Amadé. — Én már kitaláltam, mi módon fogom tudatni férjemmel ez örömhírt börtönében. Idehivatok egy előkelő festőművészt a fővárosból s lefestetem vele az angyalkámat. — De az anyja ölében, mint madonna-képet — mondá Amadé. — És azt küldöm hozzá a börtönébe. — Az nagyon helyes lesz, — mondta a lelkipásztor. S a kicsike is beleegyezett, azt mondta „csecse". Hanem aztán rögtön kiigazítá a véleményét, s azt mondá „cici". Amit az anya rögtön elértett s kiemelve a bölcsőből csecsemőjét, odavette az ölébe és megszoptatá. Lehet-e istenibb látvány, mint egy anya, aki szoptat ? HUSZANNEGYEDIK FEJEZET A házipiktor Ennek a fölséges tüneménynek a megörökítéséhez kellett volna egy festőművész. Azon időkben pedig még nem volt Budapesten festőkolónia. Mindössze három vagy négy festő rejtőzködött a fővárosban, végzett öreg urak, akik nem vállalkoztak arra, hogy messze vidékre elvándoroljanak arcképet festeni. —• Hej csak a mi Károlykánk volna mostan itten! Fohászkodott Viola. —• Előkerítem én azt! — fogadkozott Amadé. Itt kóborol az a vidéken. (De hát ki az a mi Károlykánk?) A debreceni magyar kormánynak tagja volt báró Józsika Miklós, ő vezette a kultuszminisztériumot, maga is hírneves regényíró, nagy idealista. Az ő eszméje volt, hogy minden hadcsapathoz küldjön ki a magyar kormány egy költőt, egy festőt, akik a csatamező eseményeit írásban és képekben megörökítsék. Ezek hisztoriograph címmel és rendes fizetéssel lettek ellátva. Ezt a hivatalt viselte Markóczy Dezső hadcsapatjánál a mi Károlykánk a mi Kálmánkánkkal. Amaz volt a piktor, emez a poéta. A Kálmánka a debreceni lapokat látta el csatatéri adomákkal, a Károlyka egy illustrált Charivarit ékesített karikatúráival. A poéta komoly pathószos férfiú volt, a piktor ellenben tréfás, mulatságos gyerek.*) A szerint érte őket utol a végzet. Amikor vége volt a dicső napoknak, a poéta büszkén állt a kemény bírák elé s bátran és okosan igazolta a működését a szabadságharc alatt. Igazságot adtak neki, fölmentették minden büntetés alól, hanem besorozták közkatonának s elvitték Lombardiába, ami nem büntetés. A piktor ellenben praktikus ember volt: nem várta be, hogy kérdőre vonják a karrikaturákért, amikkel annyi osztrák tábornokot tönkre silányított, hanem ideje korán megugrott, nyakába vette a világot s bujdosott egyik faluból a másikba. Mindenütt vendégszerető házakra talált. Élénk kedélye megszeretteté. Egy vacsoráért egy egész társaságot lepingált, s aztán ha észrevette, hogy a szemfüles hatóság nyomában van, a neve megjelenik a statáriumtáblán, akkor nem búcsúzott senkitől, hanem i *) Még most is olyan tréfás gyerek, még most is fest remek képeket. J. M. 211!