Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1904-07-24 / 30. szám - Jókai Mór: Börtön virága / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
— No hiszen megláthatja, ha akarja, arra adhatunk engedélyt, odamehet hozzá a börtönébe, — mondá a császár. S ismét az asztalnál ülő úrhoz fordult, valamit diktált neki, amit az leírt. Csak két szót tudtam belőle kivenni: az uram nevét, meg Józefstadtot. — No ezzel odamehet a férjéhez, — szólt aztán hozzám fordulva. Hm! Odamehet a férjéhez! De messze van ám Józefstadt s oda már nem visz el a lyukasszekér ingyen. Valamit gondoltam; ha már kigondoltam, hát csak ki is mondom : — De nincs ám útravaló pénzem, felséges uram. — No ma meg fogja kapni; — válaszolt sietve a császár s még egy szót szólt a segédének, amire az valamit leírt egy összehajtott papirosra, amire a császár sajátkezűleg valamit firkantott. Viola összecsapta a kezeit. — Hallatlan! Te megpumpoltad magát a felséges urat! — Azt tettem én! Nem is bántam meg sehogy. Kezet akartam neki csókolni, de nem engedte. Intett, hogy elmehetek. Az asztalnál ülő úr felállt s előre ment az írásokkal. Az ajtóban találtam azt a két nyájas úri asszonyságot. Intettem nekik, hogy jól van a dolog: megértették. Engem aztán elvezetett a hadsegéd az udvari kancelláriába. Ott több szoba nyílik egymásba. Az első tele volt várakozó asszonyokkal, akik egy íróasztalhoz akartak jutni. Nekem utat fúrt közöttük a hadsegéd. Egy színész borotváltképű úr ült az asztal mellett, akinek az egyik írást átadta, amire az valamit motyogott németül, amiből én csak az uram nevét értettem meg, meg azt, hogy „vakáte", „igen is, vakáte" siettem megfelelni. Milyen jó, ha az ember tud már németül. Azután egy benyílóba vezetett a hadsegéd, aminek az ajtaja fölé az van írva, hogy: kassza. Ezt is megértettem. Ott meg egy szakállas úriember ült egy köröskörül bedrótozott ketrecben, aminek csak elől volt egy kis csapó ajtaja. Annak is adott át egy írást az a jó ember, mire az egy vasládának az ajtaját felnyitotta s kiemelt belőle három darab göngyöleget, amiknek a borítékjára az volt írva, hogy „zehn Gulden", odatette elejbém a márványasztalkára. Én azt gondoltam, hogy azért teszi oda, hogy válasszak belőle: kiemeltem a középsőt. Erre ő azt mondta, hogy „aber" s mondta, hogy ez mind az enyim. Jaj de szépen hangzik ez a német szó „aber". Ilyen szó nem is hiszem hogy volna a magyarban. Mind a három göngyöleg az enyém! Egyet legalább vissza akartam neki adni, de a hadsegéd megfogta a karomat s elrántott a pénztártól: azt mondta: „friskó! friskó!" ő meg annyit tudott magyarul. Arra megint vissza kellett mennem az udvari kancelláriához, aki akkorra elkészítette a számomra való passzust a Józef Stadti tömlöcbe. Azt mondta, hogy olvassam el. (Ha csak az el nem olvas engem!) Mégis úgy tettem, mintha olvasnám. Aztán eszembe jutott, hogyha már a passzusért egy firtli volt a taksa, azért legalább egy pengő fog járni, s nagy büszkén azt kérdeztem: „wasz pecel!" mire az azt mondta, hogy „niksz pecal". Ezzel is többet tudok németül. Én aztán szépen megköszöntem annak a kedves hadsegédnek a szíves szolgálatát s meginvitáltam, hogy ha lejön egyszer Kecskemétre, látogasson meg bennünket, ott lakunk a Cegléd utca szegletén, ahol a mészárszék van. Amire ő azt mondta, hogy „guteráz", meg is rázta a kezemet, hogy jól megértsem. Violát egészen földerítő ez a naiv előadása egy audiencia történetének (mely valóban igaz történet, kár volna, ha elveszne az utókor számára). — Óh be nagy bohó vagy te Zsófi! — De leszek én még nagyobb is, csak várd el a régit. Amint az udvari kancelláriából kiléptem, már ott találtam a folyosón az én két úri asszonyomat. Azok is átestek már az audiencián, rám vártak. Az egyik úri asszonyság, aki az előbb megszólított, odalépett hozzám s így szólt: — Kegyed is Józefstadtba igyekszik? (Már „kegyednek" szólított, nem jó asszonynak.) •— Igen is. A szegény jó uramat akarom meglátogatni, aki el van ítélve nehéz beteg; levélben írta az anyjának. börtönre és most nagy . Hát ha nem restelli kegyed a mi kocsinkra felkapni a kocsis mellé, mivelünk eljöhet Józefstadtig, mi is oda utazunk, s egész a börtönig elvisszük. — De nagyon megköszönöm. Legalább nem kell kérdezősködnöm ebben az idegen világban. — Mi a férjének a neve? — kérdezé az úriasszony. Megmondtam. Erre az inte a másik hölgynek, aki a táskájából kivett egy könyvecskét, szétnyitotta, keresgélt benne. Nekem bizony olyan hamis szemeim vannak, hogy belepislogtam abba a kis könyvbe s láttam, hogy Sándorom neve után kétszer is fel van írva az „F" a betű. De még jobban meglepett, hogy a Sándor neve fölött a te kedves férjed nevét pillantottam meg: egyszer egy „Z" betűvel, utána meg csupa „0" betűvel. Az asszonyság észrevette, hogy leskelődtem. Egyenesen hozzám fordult: — Hallja maga, kedves barátném. (Már kedves barátném!) Tud-e maga hallgatni ? — Ebből a tudományból professzor lehetnék. — No hát akkor meg kel önnek fogadnia, hogy a mi józefstadti utunkból senkinek egy szót el nem beszél. — ígéretet én nagyon nehezen teszek, mert azt tudom, hogy adósság. Kettőnek el kell mondanom, amit az uramról megtudok. Az egyik az uramnak az édesanyja, annak mindent meg kell tudni, a másik pedig az én kedves barátnőm, Markóczy Dezső felesége, amit annak az uráról megtudok, aki szintén állami fogoly, talán éppen egy zárkában van a férjemmel, csak el kell neki híven beszélnem. — Helyes, helyes! — mondá mind a két asszonyság. — Azoknak beszélhet kegyed. Aztán fölvilágosítottak róla, hogy mit jelentenek azok az „F" és „Z" betűk a férjeink neve mellett. Ezek a derék asszonyságok a magyar jótékony nőegylet megbízottai, akiknek az a feladatuk, hogy az itteni foglyok nehéz során enyhítsenek. Folytatjuk 79