Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1904-07-24 / 30. szám - Jókai Mór: Börtön virága / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
BÖRTÖN VIRÁGA Irta JÓKAI MÓR Folytatás A nagy költő utolsó regénye — „De hát hogy mégy Bécsbe, hisz csak annyit tudsz németül, hogy: „ja so." — „Elég az, a császár tud magyarul: megért." — „Aztán hol veszed hozzá a pénzt? egy firtli bankó az egész gazdaságom, a többit mind tyúkba, libába vertem; a lyukasszekérrel igaz hogy fölmehetnél ingyen." — „Viszek magammal szalonnát, kenyeret, az eltart az egész úton." — „No majd én meg sütök tepertős pogácsát." — No hát mi kell még több. Még csak passzus után kellett látnom. Be kellett diktálnom a nagyságos németnek, ki vagyok, mi vagyok, miben járok ? Az uram nevét is be kellett mondanom, meg hogy mi a mestersége? Ügyvéd. „Vakáte", mondta a német, ráhagytam. Hát csak beírta, hogy „vakáte". A firtlibankó a passzus árában ott maradt. Én tehát egy batyúval a karomon nekiindultam a nagy útnak, abban volt a tisztám, meg az útielemózsiám. A lyukasszekér negyednapra szerencsésen megérkezett a nagy Bécs városába. A vámnál ugyan erősen megvizitáltak, a kocsis gazda azt mondta, hogy dohány után szaglásznak. Annak azután stemplis papirost adtak s amint lefizette a taksát, úinak eresztették. Van ott Bécs városában a lyukasszekerek számára egy tanya, ahová a bécsi kofák kijönnek a portékájukat átvenni. Eltart az egynéhány napig. Azalatt én ráérek a magam dolgát elvégezni. Könnyű ám abban a nagy városban eligazodni vezető nélkül is. Van egy irtóztató magas tornya, a Szent István-torony, az mindenüvé ellátszik. Csak annak az irányába kell tartani. Közel hozzá lakik a császár a maga várában. Odataláltam renden, bementem a kapun, a strázsa nem állított meg. Amikor aztán benn voltam az udvaron, elkezdtem szétnézni. Hogy tudom én itt meg a helyes járást? Kapu volt ott négy is, mindenik előtt állt egy derék szál zsandár, akinek lószőr-bokréta volt a cifra sisakján. Megszólítottam szépen magyarul: „Ugyan édes lelkem mondja meg, merre kell itt a császárhoz fölmenni?" s Arra ez a magas szál ember megpödörintette a bajuszát, megfelelt jó magyarul: „Jöjjön velem asszonyság, majd én fölvezetem." A kezdet szerencsés volt, magyar emberre találtam a zsandárok között. Kérdezte, hogy audienciára akarok-e menni? Akkor előbb be kell jelentenem magamat a kancelláriában, odavezetett, maga beszélt helyettem a hivatalnokkal, aki beírta a nevemet s aztán egy számot nyomott a markomba, ami azt tudatta velem, hogy hányadiknak következem a kihallgatandók között. A batyumat pedig ott tartották, mert a császárhoz batyut bevinni nem szabad. Majd visszajövet elvihetem. Csak a lelkem Sándorom levelét vettem ki belőle, azt a keblembe dugtam. Ez volt az egész vigazságom. Az én zsandárom azután fölvezetett a lépcsőkön egész addig az ajtóig, amely az audienciára várók nagy termébe vezet. Voltak ott már sokan, akik várakoztak, többnyire asszonyok, mind gyászban. Senki sem beszélt, csak suttogott, mintha halott fölött virrasztanának. Magam voltam egyedül a parasztruhás asszony. Egy nagy kétszárnyú ajtó vezetett a császár elfogadó szobájába. Kétfelől két gárdista strázsált, kivont karddal, hosszúszárú fényes csizmákban. Az ajtón folyvást kiment, bement egy stikkolt frakkos úriember, vékony gyíklesővel az oldalán. Ez állította glédába a várakozókat a szerint, amint a sor következett rájuk. Legközelebb jutott az ajtóhoz két mély gyászba öltözött úri asszonyság, akik egymás fülébe suttogtak, amint engemet megláttak. Eleinte azt hittem, hogy sérti a szemüket az én parasztviseletem. Az egyik odaintett magához s magyarul súgta a fülembe : „Jó asszony, ha visszajön az audienciáról, várjon meg, beszédem lesz önnel." — „Jaj kérem alássan, későn lesz az, mire énrám kerül a sor". — „No csak maradjon itt mellettem, nem tudhatja". — Rittig! A stikkolt frakkos úr, amikor ütött az audiencia órája, legeslegelsőnek engemet szólított fel: Nem akartam hinni a fülemnek, de az a két asszonyság is tolt előre, hát csak beléptem. Azután tudtam meg azt a jó szokását a császárnak, hogy ha parasztnő van az esedezők között, azt legelsőnek bocsátja maga elé. Ott láttam őt magam előtt. Hisz az egészen másforma alak, mint a amilyennek mi odakinn képzeljük a császárt. Szép fiatalember, hosszúkás nyúlt arccal, serkedő bajusszal, szelid szemekkel. Azt is elfelejtettem, hogy térdre kellene előtte esnem. Nem venné jó néven. Hát aztán ő szólított meg előbb: Mi kívánsága jó asszony ? Kérdezé szép csengő szóval magyarul. Erre aztán feloldódott a nyelvem, elmondtam, ahogy Isten tudnom adta, hogy a férjemért jöttem könyörögni, megmondtam a nevét, aki állami fogoly Józefstadtban, sok esztendőre el van ítélve, hadbíró volt. De egészen ártatlan, sokszor ő senkit halálra nem ítélt, inkább akit csak lehetett, mind fölmentett, kiszabadított. Nem csinált ő a forradalomban semmit. Amint vége volt a háborúnak, rögtön megválasztották Hódmezővásárhelyre kántornak, mert igen szép hangja van. Onnan vitték el a börtönbe. A helyét be sem töltötték. Hát csak arra kérem a felséges urat, hogy kegyelmezzen meg neki, hogy újra elfoglalhassa a kántori hivatalát, mert ő az egyedüli fenntartónk, nekem és a szegény öreg anyjának. Viola kénytelen volt mosolyogni ezen a beszéden. — Hát hiszen a császár is mosolygott rajta. Lehetett oka rá. Aztán megbíztatott ezzel a szóval: — No majd megvizsgáltatom az ügyét. Azzal odalépett az íróasztalhoz, amely mellett egy tiszt ült, aki válogatott az egymásra rakott instanciákban, annak diktált valamit, amit az egy tiszta papirosra följegyzett. A Sándorom nevét is hallottam. Azután megint felém fordult s azt mondá: „Majd intézkedni fogok az ügyében." — De mingyá ám, felséges uram! — kaptam én rajta, — mert az uram nagyon beteg. Viola erre már hangosan nevetett. — Igazán azt mondtad a királynak? — Hát hiszen a császár is elnevette magát erre a szavamra. Pedig hiszen hát úgy szoktuk azt mondani az imádságunkban is: adjad uram Isten, de mingyá! — Mert hogy nagyon beteg az uram, itt van a levele, amit az édesanyjának írt a börtönéből. Elővettem a levelet s megmutattam a császárnak. „Még meg talál halni s én nem is láthatom, szegényt." 78