Uj Idők, 1908 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1908-06-21 / 26. szám - Keve: Jókai feje / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

határa? Mi a hősiesség és ki a hős? Az a katona-e a hős, akit besoroznak, elvisznek a háborúba, ahol ki van téve annak, hogy három százalék halálozási arány­ban golyó vagy szurony oltja ki életét, de megtörtén­hetik, hogy úgy gyalogolja végig a hadjáratot, hogy csak távolról hallja az ágyúdörgést? Vagy pedig az az első sorba, sőt a vezérhelyre álló forradalmi népszó­nok és tollforgató-e a hős, aki azzal a tudattal lép a szószékre, vagy ül íróasztala mellé, hogy ha az ügy megbukik és kézre kerül, száz percent arányában öleli keblére a halál? A lojális és egymást elismerő ellen­felek közt vívott háborúban a katona tudja, hogy ha elkerüli a golyó, akár győz, akár bukik ügye, életét veszedelem nem fenyegeti. Ellenben mi más a halmi ember helyzete! Öt­száz halál környékezi, sorra­nem­csak akkor, amikor a győzelmes ellenség elárasztja az országot és neki űzött vadként kell menekülnie, hanem akkor is, amikor az ellenség fut s­e valamely csekély elnézés folytán, mint mikor a meredek szélén várat­lanul megmozdul az ember lába alatt a göröngy, ke­zébe kerül. Állt ez egyaránt az exponált állású hon­védre és a polgári forradalmárra nézve, a különbség csak az volt, hogy a honvéd vezéreket a százon kívül, még egy halál fenyegette: a csatatéren való elmúlásé. Várjon Jókai nagyobb hős lett volna-e, ha át­alussza márciust és aztán, mikor a háború kitör, beáll honvédnek és vagy cipelvén a borjút az ország egyik határától a másikig, végre is százötvenezer bajtársá­val egyetemben leteszi a fegyvert, vagy elesik avagy megsebesül ? Vagy pedig hős volt-e azon az úton is, amelyre lépett? 1848 március tizennegyedikén este Jókai szobá­jában ül össze az ifjúság négy vezére, Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és Jókai, hogy tanácskozzék, mi módon kiáltsa ki a tizenkét pontot, szóval, hogy mi módon csináljon forradalmat. Ez összeesküvés volt, még­pedig súlyosabb, mint amiért ötven év előtt Martino­vicsnak és társainak fejét vették. Másnap reggel a Pilvaxban Jókai olvassa az asztalról: ,,Mit kíván a magyar nemzet?" Ez lázadás és nemkülönben felség­sértés. Jókai maga is ezt írja e percekről: „Érzem, hogy végzetes szó az, amihez kezdek, de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is." Később, a Landerer-nyomdában, cenzor mellőzé­sével, kinyomatták a tizenkét pontot, Irinyi és Petőfi után harmadikul Jókai teszi kezét a nyomtatógépre és forgatja meg a kereket, nehogy az ártatlan nyomdai személyzetet terhelje a felelősség a forradalmi lé­pésért. Majd mikor eljő a kenyértörés ideje, megy Kossuthtal az Alföldre hadat toborozni, elvállalja, hogy Rózsa Sándornak kézbesíti az amnesztiát, amivel magára veszi rablókkal való cimboráskodás ódiumát, megy Csernátonyval Bécsbe és viszi Kossuth üzenetét, amelyben fölszólítja a bécsi forradalmi kormányt, aka­dályozza meg Jellasicsnak Bécs felé való közeledését, ami már bizonyosan nyakcsiklandó vállalkozás volt. Közben hirlapi cikkeket ír, szerkeszt, majd megy a kormánnyal és országgyűléssel Debrecenbe, szerkeszti a hivatalos „Közlönyt", azután az ,,Esti Lapok"-at és a szabadságharc csillagának hanyatlásakor követi a kormányt Szegedre, Aradra és ott van az utolsó na­pon Világoson, ahol, mint írja, „olyan társasággal ebé­deltem, melynek minden tagja tudta már, hogy a fejét eljátszotta s nekem sem volt semmi okom a magamét jobbnak hinni a többinél".­­ Hamarjában tehát olyan tíz pontot szedtünk össze Jókai forradalmi bűnlajstro­mából, amelyek egyike is elegendő volt arra, hogy fejével játsszék. Világos alul menekül és bujdosik. A paraszt ko­csisnak öltözött Rákóczi János, Kossuth titkára, viszi szekerén Gyulára, a muszka táboron keresztül, és viszi Borsodba, ahol jó emberek rejtegetik, amíg felesége szerez neki egy komáromi passzust (Szigligeti Ede testvére, Szathmáry volt honvédszázados szerzett egy ilyen aláírt, de be nem töltött „Geleilscheint" s ennek rovatait Jókai nevével töltötték ki), minélfogva, mint komáromi kapitulánst, be nem zárták s be nem soroz­ták. Ezt az egyszerű megoldást azonban a becsmérlés nem hiszi el. Neki Jókai feje kell vagy legalább is a kufsteini kazamata falához bilincselt lába, hogy meg­békéljen. És mert Jókai félévi bujkálás után bántatla­nul megjelenhetett Pesten (noha két évig csak álnév alatt írhatott), tehát bujdosásával csak szépíteni akarta, hogy a szabadságharcban nem szolgált rá a halálra vagy bilincsre. Holott ha nem üldözték (mert bizony az megtörtént akárhányszor a komáromi passzus mel­lett is), azt bizonyára csak ama magyar származású önkényuralmi tisztviselőknek köszönhette, akiknek lel­kében, bár szegénységük és gyöngeségük a nemzet el­tiprói közé sodorta őket, titkon égett még a magyar érzés és az megsejtette Jókaiban a lángészt, és a nem­zet vígasztalóját. Megsejtette és nem tette kezét rája. Jókai is írja: „Azok, akiknek hivataluk lett volna, hogy üldözzenek, segíték elő menekülésemet." Jókai kímélte volna magát? Jókai ne lett volna bátor? Hiszen ő nemcsak a zsarnok hatalommal mert szembeszállni, hanem, ami ha nem is nagyobb, de köz­vetlenebb bátorságot kíván, a forradalmi kormán­­nyal és többséggel szemben is ki merte mondani meg­győződését, még a tőle szerkesztett hivatalos is. Nemcsak a közvélemény szelének irányában lapban mert kiállani, hanem ellenében is. Belefújt a forradalmi har­sonába Pesten akkor, amikor ahhoz bátorság kellett és hirdette Debrecenben a megfontolás és higgadtság igéit, mikor ahhoz még a forradalmárkodásnál is na­gyobb bátorságra volt szükség. Sőt élethalálra szóló tülekedésre állott ki az egyik forradalmi miniszterrel, még­pedig a rendőrminiszterrel, akit tisztességtelen üzelemmel vádolt, holott bizony ki tudhatta, hova fajul és mit hoz az ilyen harc az esélyek olyan forgandósá­gában, mely vészes és titokzatos volt, és a vérnek oly patakzásában, amely akkor Magyarország földjét fes­tette . . . Nem, nem, Jókai nem számítgatta remegő kalmár módjára a fenyegető esélyeket. Vissza a becsmérléssel oda, ahonnan vigyorgó ábrázattal előmászott: a felüle­tes, tudatlan és gonosz kicsinylés és rágalom róka­lyukába. Mostanában sűrűn emlegetik, hogy a nemzet hálátlan Jókai iránt, mert ezideig még csak jelenték­telen összeg gyűlt össze szobrára. Való igaz. A nem­zetek és a tömegek gyakran tetszelegnek maguknak a kiszámíthatatlanság fitogtatásával. Mi az oka annak, hogy a nagy közvélemény megfeledkezett Jókai szob­ráról? Van-e egyetlen ok, amely visszatartja a nagy tömeget attól, hogy versengve siessen e szobor meg­alapításához? Élhet-e egyetlen ép érzés a nemzetben, amely ne sürgetné, buzdítaná és lelkesítené erre a cse­lekedetre? És mégis késik. Szenvelgi a hálátlan szere­tőt, aki kedvese frissen hantolt sírjától könnyű lépéssel és könnyű szívvel távozik s a temető kapujánál már ki is veti emlékéből nevét. De hát ez csak hálátlanság vagy szeszély, avagy feledékenység, melyet a nemzet egykor égő lelkiismeretfurdalás közt fog megbánni és reparálni. És eljő az idő, mikor a magyarság szíve édes ellágyulással fogja Jókai nyomait keresni, bölcső­jére és sírjára büszke kegyelete királyi fátyolát akasz­tani. De addig is ne engedjük, hogy nemes és ideális alakján a becsmérlés rágódjék. Mert büszkén vallhat­juk, hogy a tollnak e nagy mestere és a magyar géniusz e csodásröptű képviselője igaz, bátor és halált megvető harcosa volt a szabadságnak, méltó társa annak a má­sik nagy szellemnek, akivel együtt fújta a nemzet 521)

Next