Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1912-02-18 / 8. szám - Adorján Andor: Madame Firmiani / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Sorsok és pályák (Adorján Andor könyve) / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

Sorsok és pályák — Adorján Andor könyve.­­—­ Adorján Andor is azon keveseknek sorából való, akiket különböző, egymással össze nem függő, egymás­sal még csak kapcsolatban sem lévő kérdések egyfor­mán őszintén érdekelnek és izgatnak és akinek megada­tott az a ritka tehetség, hogy néhány oldalon meg tud eleveníteni embereket és történeteket. Ha végigolvas­suk könyvét, érezzük, hogy témáit az újságíró találta, de az író vitte elénk. Mert az újságíró kritériuma és nem véletlen, vagy külső kényszerűség, hogy elsősor­ban rezonálni tud. Szüksége van a hangra, amely meg­rezegtesse, szüksége van egy eseményre, ez az esemény lehet egy jelentéktelen könyv, vagy évforduló, amely kiváltsa belőle tudását, gondolatait, tapasztalatait. Adorján Andort sok mindenféle tudja megszólaltatni, de érezzük azt is, hogy közvetlen köze van azokhoz a sorsokhoz és pályákhoz, melyeket többnyire egy könyv kapcsán idéz föl. Tarka sorban jelenik meg Cézanne, a 22 éves Re­nan Scarron, a szerencsétlen burleszk poéta, a bizarr történetű Stiglitz házaspár, a meghatóan finom Ma­dame Firmiani, George kisasszony, a híres színésznő, aki Napoleon kedvese volt, Le Sade az isteni marquis, IV. György angol király barátja, a híres dandy, Magis­ter Laukhard, kinek élete maga eg­y regény. Csupa színes, különös ember, történetük nincs hián a romantikának. Megjelenítési módja az ő könnyed és ízléses stílusában különösen rokonszenves. Néha úgy érezzük, hogy talán túlságosan is könnyedén veszi föl­adatát­, de a végén mégis csak neki van igaza, mert a kép megelevenedik és ez a fő­ perspektívát kap. Kö­zünk van hozzá és köze van a művészethez. Madame Firmiani : Egy asszony szomorú és szép élete históriáját sze­retném följegyezni; történetet, amelyből Maupassant ,,Fort comme la Mort"-jának halk bánatossága kondul ki. Meghamisítás nélkül, száraz hűséggel históriát írok le, amely nem véletlenül esett a mi időnkben, hanem szorosan hozzátartozik titkos forrongása és a lelkek annyiféle nyugtalanságával gazdag korunkhoz. Modern regényírónak, aki a jelenkor töténésze, kulturhistori­kusa, mert hiszen histoire contemporaine-t ír, ki kel­lene szélesítenie ezt az adatot, amelyben benne él nap­jainknak minden jellemzőke: a nagyiparos arisztokra­tává nemesedése a vagyon és hatalom által, mint aho­gyan valamikor, harciasabb időkben, erővel és rablás­sal lettek marcona katonák, falusi nemesecskék hatal­mas főúri dinasztiák alapítóivá: benne van a régi, de mert elszegényedett, hát dédiassé arisztokratának lélek­tana; megjelenik benne az a furcsa vallási vajúdás, amely a jámborságra született, d­e a fölvilágosult lelke­ket gyötri és nyugtalanokká teszi. Ha túlozni akarnánk, egy egész társadalom képét ígérnők be, de megelég­szünk kisebb hanggal, és egy nő lelkét ígérjük csupán, de ez a nő nemes volt, finom volt, mintha egyenes ágon való rokona lenne a múlt századok nagy francia női­nek, Maintenon asszonynak, Deffand marquisenak és Madame de Staëlnek. Firmiani asszonynak hívták, és nemrég halt meg Párisban. A francia lapok néhány rokonszenves sor­ban parentálták el, s a sorok között — Isten tudja hol, de nagyon diszkréten, csak a beavatottak előtt érthetően — ott lappangott, hogy ez a lelki kiválóságáról mél­tán híres asszony, regényhősnő volt. Még pedig a szó legszebb értelmében, mert nőknél ritka hősiesség kel­lett hozzá, hogy méltóságteljesen, finomsággal élje át életének melankolikus, fájdalmas regényét. Firmiani asszony a mai demokratikus párisi társa­dalomban egy régi és megszűnt típust képviselt: a mór­fanatikus feleség típusát. Házasságban élt, de frigyü­ket csak az egyház áldotta meg, az államhatalom nem tudott róla, és természetesen nem is ismerte el érvé­nyesnek. A titkos férj és a morganatikus feleség pedig mindig rejtegette viszonyuk természetét. Úgy tüntet­ték föl, mintha hűséges és elmúlhatatlan barátság fűzné őket össze. Külön laktak, s mindketten megőrizték a régi nevüket. Teljes vagyoni különállásban éltek, nem volt közös közöttük semmi, csak a nagy és olthatatlan szerelmük. Érzéseik fűzték őket egymáshoz, és boldo­gan éltek sajátos viszonyukban, mint legitim — de nem házas — szerelmes pár. A legpikánsabb és legfájdalmasabb pedig az volt a helyzetükben, hogy a rágalom nem kímélte meg őket, és gyakran kikezdte, csontig rágta ezt a bájosan sza­bados viszonyt. A párisi társaságban, ha a férfiról be­széltek, mindig úgy emlegették, hogy a ,,Firmiani as­­szony szeretője". Viszont ha a nőről esett szó, mint epiteton járt ki neki, hogy a Norelles gróf kedvese. Ez volt a látszat. Ők maguk akarták ezt a látszatot s az emberi butaság, a rosszakaró, megrágalmazó butaság, nagyon hamar szentesítette az akaratukat, nélkül, hogy valaha mögéje is pillantott volna fürkésző tekintettel. Külön laktak, külön éltek, de azért naponként ta­lálkoztak. Esténként, vagy a társaságban, vagy szín­házban együtt voltak, és egyiküket ritkán látta az em­ber a másika nélkül. Ha estélyen találkoztak: a gróf Strdiszty fényképe Bánffy Miklós gróf, az Opera és a Nemzeti Színház kormány­biztosa 186

Next