Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1912-02-18 / 8. szám - Adorján Andor: Madame Firmiani / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások - Sorsok és pályák (Adorján Andor könyve) / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Sorsok és pályák — Adorján Andor könyve.— Adorján Andor is azon keveseknek sorából való, akiket különböző, egymással össze nem függő, egymással még csak kapcsolatban sem lévő kérdések egyformán őszintén érdekelnek és izgatnak és akinek megadatott az a ritka tehetség, hogy néhány oldalon meg tud eleveníteni embereket és történeteket. Ha végigolvassuk könyvét, érezzük, hogy témáit az újságíró találta, de az író vitte elénk. Mert az újságíró kritériuma és nem véletlen, vagy külső kényszerűség, hogy elsősorban rezonálni tud. Szüksége van a hangra, amely megrezegtesse, szüksége van egy eseményre, ez az esemény lehet egy jelentéktelen könyv, vagy évforduló, amely kiváltsa belőle tudását, gondolatait, tapasztalatait. Adorján Andort sok mindenféle tudja megszólaltatni, de érezzük azt is, hogy közvetlen köze van azokhoz a sorsokhoz és pályákhoz, melyeket többnyire egy könyv kapcsán idéz föl. Tarka sorban jelenik meg Cézanne, a 22 éves Renan Scarron, a szerencsétlen burleszk poéta, a bizarr történetű Stiglitz házaspár, a meghatóan finom Madame Firmiani, George kisasszony, a híres színésznő, aki Napoleon kedvese volt, Le Sade az isteni marquis, IV. György angol király barátja, a híres dandy, Magister Laukhard, kinek élete maga egy regény. Csupa színes, különös ember, történetük nincs hián a romantikának. Megjelenítési módja az ő könnyed és ízléses stílusában különösen rokonszenves. Néha úgy érezzük, hogy talán túlságosan is könnyedén veszi föladatát, de a végén mégis csak neki van igaza, mert a kép megelevenedik és ez a fő perspektívát kap. Közünk van hozzá és köze van a művészethez. Madame Firmiani : Egy asszony szomorú és szép élete históriáját szeretném följegyezni; történetet, amelyből Maupassant ,,Fort comme la Mort"-jának halk bánatossága kondul ki. Meghamisítás nélkül, száraz hűséggel históriát írok le, amely nem véletlenül esett a mi időnkben, hanem szorosan hozzátartozik titkos forrongása és a lelkek annyiféle nyugtalanságával gazdag korunkhoz. Modern regényírónak, aki a jelenkor töténésze, kulturhistorikusa, mert hiszen histoire contemporaine-t ír, ki kellene szélesítenie ezt az adatot, amelyben benne él napjainknak minden jellemzőke: a nagyiparos arisztokratává nemesedése a vagyon és hatalom által, mint ahogyan valamikor, harciasabb időkben, erővel és rablással lettek marcona katonák, falusi nemesecskék hatalmas főúri dinasztiák alapítóivá: benne van a régi, de mert elszegényedett, hát dédiassé arisztokratának lélektana; megjelenik benne az a furcsa vallási vajúdás, amely a jámborságra született, de a fölvilágosult lelkeket gyötri és nyugtalanokká teszi. Ha túlozni akarnánk, egy egész társadalom képét ígérnők be, de megelégszünk kisebb hanggal, és egy nő lelkét ígérjük csupán, de ez a nő nemes volt, finom volt, mintha egyenes ágon való rokona lenne a múlt századok nagy francia nőinek, Maintenon asszonynak, Deffand marquisenak és Madame de Staëlnek. Firmiani asszonynak hívták, és nemrég halt meg Párisban. A francia lapok néhány rokonszenves sorban parentálták el, s a sorok között — Isten tudja hol, de nagyon diszkréten, csak a beavatottak előtt érthetően — ott lappangott, hogy ez a lelki kiválóságáról méltán híres asszony, regényhősnő volt. Még pedig a szó legszebb értelmében, mert nőknél ritka hősiesség kellett hozzá, hogy méltóságteljesen, finomsággal élje át életének melankolikus, fájdalmas regényét. Firmiani asszony a mai demokratikus párisi társadalomban egy régi és megszűnt típust képviselt: a mórfanatikus feleség típusát. Házasságban élt, de frigyüket csak az egyház áldotta meg, az államhatalom nem tudott róla, és természetesen nem is ismerte el érvényesnek. A titkos férj és a morganatikus feleség pedig mindig rejtegette viszonyuk természetét. Úgy tüntették föl, mintha hűséges és elmúlhatatlan barátság fűzné őket össze. Külön laktak, s mindketten megőrizték a régi nevüket. Teljes vagyoni különállásban éltek, nem volt közös közöttük semmi, csak a nagy és olthatatlan szerelmük. Érzéseik fűzték őket egymáshoz, és boldogan éltek sajátos viszonyukban, mint legitim — de nem házas — szerelmes pár. A legpikánsabb és legfájdalmasabb pedig az volt a helyzetükben, hogy a rágalom nem kímélte meg őket, és gyakran kikezdte, csontig rágta ezt a bájosan szabados viszonyt. A párisi társaságban, ha a férfiról beszéltek, mindig úgy emlegették, hogy a ,,Firmiani asszony szeretője". Viszont ha a nőről esett szó, mint epiteton járt ki neki, hogy a Norelles gróf kedvese. Ez volt a látszat. Ők maguk akarták ezt a látszatot s az emberi butaság, a rosszakaró, megrágalmazó butaság, nagyon hamar szentesítette az akaratukat, nélkül, hogy valaha mögéje is pillantott volna fürkésző tekintettel. Külön laktak, külön éltek, de azért naponként találkoztak. Esténként, vagy a társaságban, vagy színházban együtt voltak, és egyiküket ritkán látta az ember a másika nélkül. Ha estélyen találkoztak: a gróf Strdiszty fényképe Bánffy Miklós gróf, az Opera és a Nemzeti Színház kormánybiztosa 186