Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1919-10-12 / 21. szám

— Ez már másodszor történik, — mesélte ke­resztanyám. — Ha beteg, mindig idehozza a kulcsát. Kíváncsi vagyok, hogy, ha egyszer csakugyan meg talál halni, mit is fogok csinálni azzal a ládával ! Mert, azt hiszem, olyasmit képzel, hogy a másvilágról majd érte jön a holmijának . . . nekem csak addig kell őriz­nem . . . Ugyanezen a nyáron történt a nagy esemény, hogy az öreg Józsi bácsiék átjöttek Debrecenből láto­gatóba keresztanyámhoz. Nagy dolog volt ez, mert Józsi bácsi már túl volt a nyolcvanon és a felesége, az öreg Mari néni se volt sokkal fiatalabb. De még jól bírták magukat és neki mertek vágni a nagy útnak, hogy még egyszer szétnézzenek a szülővárosukban, amint mondták, mielőtt leereszkedik az a bizonyos éj­szaka, aminek hiába várja az ember a hajnalát. Nem mondom el, hogy micsoda nagy sziveslátás­sal fogadta őket keresztanyám, aki unokahuga volt Mari néninek, hogy mi minden jót sütött-főzött a tisz­teletükre és hogy mennyi minden hiábavalóságot be­széltek össze a végnélküli ebédek és vacsorák alatt látásukra összegyűlt rokonok. Mindez külön história a s ebben a percben csak azt akarom elmesélni, ami mindjárt a megérkezésük után való napon történt Si­kátorinéval kapcsolatban. Uzsonna előtt a nappali szobában ültünk, mikor megszólalt a kapucsengő. Azt hittük látogató s én kinéztem, hogy ki jött, de biz­ az csak Sikátoriné volt. Mari néni, aki egy öreg barátnőjét várta, kíváncsian fordult felém, mikor visszamentem. — Nos? Linka néni? —­ Nem ő jött, csak Sikátoriné. — Kicsoda? — kérdezte Mari néni hirtelen ko­molyra vált arccal. — Micsoda Sikátoriné? — Az öreg — felelte keresztanyám. — Nem emlékszik­­ már rá Mari néni? — Klárira? —kérdezte Mari néni szigorúan. — De bizony emlékszem, hiszen nálunk volt szobaleány. Emlékszik arra még Józsi bátyátok is. A hangja ingerült volt és kemény, ami pedig nagyon szokatlanul hangzott, mert Mari néni egyéb­ként mindig olyan szelíd volt, mint a galamb. Józsi bácsi nyugtalanul mozgolódott a széken és a pipáját tömögetve, zavartan dörmögte: — Ugyan, ugyan, Mari! Hol vagyunk már attól! . . . De Mari néni haragosan összeszorította a szá­ját és sebesen rázogatta a fejét, aztán hirtelen kifa­kadt dühösen: — Nem fogok neki megbocsátani a sírban se! Nekem az tűnt föl az első percben legjobban, hog­y Sikátorinét Klárinak hívják. Ismertem mióta az esze­met tudtam, de arra még sohase gondoltam, hogy az öregnek keresztneve is lehet. Minek is? Hiszen nem volt vele senki olyan bizalmas lábon, hogy a kereszt­nevén szólongassa. Csak mikor már ezen túl voltam, akkor kezdtem ráeszmélni, hogy nini, hiszen itt meg mintha valami hihetetlen eset kezdene kibontakozni a Sikátor­iné Klári-korából. Tessék parancsolni, — jelentette a szobaleány ebben a percben, — az uzsonna a kertben van. A tornácon kellett végigmennünk. Sikátoriné ott állt a konyhaajtóban, s mikor Mari néni odaért hozzá, alázatosan elébejárult, hogy kezet csókoljon. — Meg tetszik meg­ismerni, tekintetes asszony? Mari néni azonban elrántotta a kezét és csak an­­nyit felelt: — Nem ismerem... és nem is akarom!­­— Az­zal sietve ment tovább, kikerülve Sikátor inét és vissza se tekintve rá többet. Az szegény elképpedve állt egy pillanatig, szo­morúan megcsóválta a fejét, aztán Józsi bácsihoz fordult: — Hát még most se bocsátott meg? Józsi bácsi nagyon meg volt ijedve és zavartan hebegett valami effélét: — Dehogynem, dehogynem . . . Csak talán . . . izé . . . Azzal ő is hirtelen megfordult és úgy elsietett Mari néni után, mintha nem merne szóbaállni Siká­torinéval. Uzsonna alatt mindenki iparkodott minél többet beszélni, csak Mari néni volt komoly és hallgatag, és időnként egy-egy szigorú pillantást vetett Józsi bácsi felé. Nagyon szerettem volna valakitől kérdezősködni a dologról, de nem voltam még olyan viszonyban a családom felnőtt tagjaival, hogy ilyen kényes témáról bárkivel is szót kezdhettem volna. Így hát csak magam­ban tűnődtem el az eseten, amely egészen más világí­tásban kezdte feltüntetni előttem Sikátorinét. Uzsonna után Józsi bácsi félreszólított, mikor a társaság fölkerekedett, hogy sétáljon egy kicsit a kertben. — Gyere csak! — mondta. — Állj ide egy kicsit a tornácfordulóra, aztán vigyázz, ha nem jön-e Mari nénéd. Akkor hamar szólt nekem.­­) maga odasettenkedett a kon­yhaaj­tóhoz és ki­szo­í­totta.. Sikátorinét. — Klári, — mondta — jöjjön csak! Nekem ugyan Mari nénit kellett volna lesnem, de félszemmel mégis csak azt figyeltem, hogy Józsi bácsi mit csinál. Hát csak egy nagy bankót kotort elő a bu­gyellárisából és odacsúsztatta a Sikátoriné öreg mar­kába. — Itt van ni, lelkem. — mondta­­— csak a felesé­gem meg ne tudja . . . Sikátoriné hálálkodni kezdett és mindenáron ke­zet akart neki csókolni, az öreg úr azonban otthagyta, mint aki fél, hogy rajta kapják. Csak úgy szólt vissza még távozóban annyit: Jó, jó, csak hagyja . . . Bizony megvénültünk csúnyán mind a ketten . . . Visszamentünk a kertbe és Józsi bácsi csatlako­zott a többiekhez. Nekem azonban föl volt zaklatva a kamasz-fantá­ziám a végletekig és ámulva tűnődtem az eseten. Mintha csak azt a csodát láttam volna, hogy egy lepke begubózik és azután lesz belőle hernyó. Mert ki gondolta volna erről a Sikátorinéról, hogy valami­kor Klári volt és pillangó. 262: Budapest utcáiról. Az uj újpesti autóbusz

Next