Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-10-12 / 21. szám
— Ez már másodszor történik, — mesélte keresztanyám. — Ha beteg, mindig idehozza a kulcsát. Kíváncsi vagyok, hogy, ha egyszer csakugyan meg talál halni, mit is fogok csinálni azzal a ládával ! Mert, azt hiszem, olyasmit képzel, hogy a másvilágról majd érte jön a holmijának . . . nekem csak addig kell őriznem . . . Ugyanezen a nyáron történt a nagy esemény, hogy az öreg Józsi bácsiék átjöttek Debrecenből látogatóba keresztanyámhoz. Nagy dolog volt ez, mert Józsi bácsi már túl volt a nyolcvanon és a felesége, az öreg Mari néni se volt sokkal fiatalabb. De még jól bírták magukat és neki mertek vágni a nagy útnak, hogy még egyszer szétnézzenek a szülővárosukban, amint mondták, mielőtt leereszkedik az a bizonyos éjszaka, aminek hiába várja az ember a hajnalát. Nem mondom el, hogy micsoda nagy sziveslátással fogadta őket keresztanyám, aki unokahuga volt Mari néninek, hogy mi minden jót sütött-főzött a tiszteletükre és hogy mennyi minden hiábavalóságot beszéltek össze a végnélküli ebédek és vacsorák alatt látásukra összegyűlt rokonok. Mindez külön história a s ebben a percben csak azt akarom elmesélni, ami mindjárt a megérkezésük után való napon történt Sikátorinéval kapcsolatban. Uzsonna előtt a nappali szobában ültünk, mikor megszólalt a kapucsengő. Azt hittük látogató s én kinéztem, hogy ki jött, de biz az csak Sikátoriné volt. Mari néni, aki egy öreg barátnőjét várta, kíváncsian fordult felém, mikor visszamentem. — Nos? Linka néni? — Nem ő jött, csak Sikátoriné. — Kicsoda? — kérdezte Mari néni hirtelen komolyra vált arccal. — Micsoda Sikátoriné? — Az öreg — felelte keresztanyám. — Nem emlékszik már rá Mari néni? — Klárira? —kérdezte Mari néni szigorúan. — De bizony emlékszem, hiszen nálunk volt szobaleány. Emlékszik arra még Józsi bátyátok is. A hangja ingerült volt és kemény, ami pedig nagyon szokatlanul hangzott, mert Mari néni egyébként mindig olyan szelíd volt, mint a galamb. Józsi bácsi nyugtalanul mozgolódott a széken és a pipáját tömögetve, zavartan dörmögte: — Ugyan, ugyan, Mari! Hol vagyunk már attól! . . . De Mari néni haragosan összeszorította a száját és sebesen rázogatta a fejét, aztán hirtelen kifakadt dühösen: — Nem fogok neki megbocsátani a sírban se! Nekem az tűnt föl az első percben legjobban, hogy Sikátorinét Klárinak hívják. Ismertem mióta az eszemet tudtam, de arra még sohase gondoltam, hogy az öregnek keresztneve is lehet. Minek is? Hiszen nem volt vele senki olyan bizalmas lábon, hogy a keresztnevén szólongassa. Csak mikor már ezen túl voltam, akkor kezdtem ráeszmélni, hogy nini, hiszen itt meg mintha valami hihetetlen eset kezdene kibontakozni a Sikátoriné Klári-korából. Tessék parancsolni, — jelentette a szobaleány ebben a percben, — az uzsonna a kertben van. A tornácon kellett végigmennünk. Sikátoriné ott állt a konyhaajtóban, s mikor Mari néni odaért hozzá, alázatosan elébejárult, hogy kezet csókoljon. — Meg tetszik megismerni, tekintetes asszony? Mari néni azonban elrántotta a kezét és csak annyit felelt: — Nem ismerem... és nem is akarom!— Azzal sietve ment tovább, kikerülve Sikátor inét és vissza se tekintve rá többet. Az szegény elképpedve állt egy pillanatig, szomorúan megcsóválta a fejét, aztán Józsi bácsihoz fordult: — Hát még most se bocsátott meg? Józsi bácsi nagyon meg volt ijedve és zavartan hebegett valami effélét: — Dehogynem, dehogynem . . . Csak talán . . . izé . . . Azzal ő is hirtelen megfordult és úgy elsietett Mari néni után, mintha nem merne szóbaállni Sikátorinéval. Uzsonna alatt mindenki iparkodott minél többet beszélni, csak Mari néni volt komoly és hallgatag, és időnként egy-egy szigorú pillantást vetett Józsi bácsi felé. Nagyon szerettem volna valakitől kérdezősködni a dologról, de nem voltam még olyan viszonyban a családom felnőtt tagjaival, hogy ilyen kényes témáról bárkivel is szót kezdhettem volna. Így hát csak magamban tűnődtem el az eseten, amely egészen más világításban kezdte feltüntetni előttem Sikátorinét. Uzsonna után Józsi bácsi félreszólított, mikor a társaság fölkerekedett, hogy sétáljon egy kicsit a kertben. — Gyere csak! — mondta. — Állj ide egy kicsit a tornácfordulóra, aztán vigyázz, ha nem jön-e Mari nénéd. Akkor hamar szólt nekem.) maga odasettenkedett a konyhaajtóhoz és kiszoította.. Sikátorinét. — Klári, — mondta — jöjjön csak! Nekem ugyan Mari nénit kellett volna lesnem, de félszemmel mégis csak azt figyeltem, hogy Józsi bácsi mit csinál. Hát csak egy nagy bankót kotort elő a bugyellárisából és odacsúsztatta a Sikátoriné öreg markába. — Itt van ni, lelkem. — mondta— csak a feleségem meg ne tudja . . . Sikátoriné hálálkodni kezdett és mindenáron kezet akart neki csókolni, az öreg úr azonban otthagyta, mint aki fél, hogy rajta kapják. Csak úgy szólt vissza még távozóban annyit: Jó, jó, csak hagyja . . . Bizony megvénültünk csúnyán mind a ketten . . . Visszamentünk a kertbe és Józsi bácsi csatlakozott a többiekhez. Nekem azonban föl volt zaklatva a kamasz-fantáziám a végletekig és ámulva tűnődtem az eseten. Mintha csak azt a csodát láttam volna, hogy egy lepke begubózik és azután lesz belőle hernyó. Mert ki gondolta volna erről a Sikátorinéról, hogy valamikor Klári volt és pillangó. 262: Budapest utcáiról. Az uj újpesti autóbusz