Uj Idők, 1928 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-08 / 2. szám - Siklóssy László: Tánc-világ egykor és most / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
csóválta, hogy mint fordulhat ekként a világ, hogy emberi lények, ahelyett, hogy nappali fáradalmaikat kipihennék, ugrálni mennek akkor, amikor az egész világ nyugszik. Ám az asszonyok ezzel nem törődnek. Nem törődnek az erős éjszakai levegővel sem. Ha nappal betegek is voltak, az éjszaka sötétsége meggyógyítja őket. Abból indulnak ki, hogy ami tetszik, az nem lehet ártalmas. Szóval ők elmennek a bálba, de nem kell azt gondolni, hogy férjükkel. A férj megtette kötelességét, amikor oltárhoz kísérte őket. Másutt nincs rá szükség. Tudósítónk is belépett a bálterembe, ahol azalatt, amíg a többiek érkeztek, a már jelenlévők körben ültek és beszélgettek. Egy emelvényen volt elhelyezve a zene, a világítást pedig ötven fáklya szolgáltatta, amelynek fénye a tükörben visszaverődvén, a nap fényével vetélkedett. Íme, ez az erény temetése, sóhajtott fel Gyges. Itt látszik, hogy milyen erős az a nem, amelyet gyöngének szokás nevezni. Ezenközben a szemeken át óhajtotta megvizsgálni a lelkeket. Csakhogy az összes szemekből csupán az érzéki szerelem lángja csapott feléje. Talán a fülekkel lesz szerencsésebb, gondolta. Elkezdte hallgatni, hogy miről beszélgetnek. Alig volt másról szó, mint hogy, ki milyen szép, ki táncol ügyesebben, kinek van a legnagyobb sikere. Szerelmet lehelt minden. Minthogy pedig, mondja tudósítónk, egyetlen formás nő is elegendő arra, hogy az erkölcsösség jégkérge felolvadjon, hogy ne menne tönkre a szemérmesség az el nem takart mell, az elegáns ruhák láttára s a zeneszó hallatára. A városok úgy jöttek valamikor létre, hogy az emberek az állandóan élesztett tűzhöz jöttek össze. A táncmulatságokat is efféle tűzhöz lehet hasonlítani. Maguk a táncok is illetlenek, de illetlenül viselkednek azok is, akik keveset vagy alig táncolnak. Gyges barátunk elment a teremnek abba a részébe, ahol leégett a fáklya s már igen gyönge volt a világosság. Az előkelő fiatal hölgyek itt vigan hallgatták a férfiak szabados beszédét, egy lány pedig egy fiatalemberrel a legkevésbbé megvilágított részbe vonult vissza, ahol, úgy látszik, csókra is kész lett volna, ha nem fél attól, hogy mégis csak meglátják. Ezen Gyges barátunk annyira felháborodott, hogy mitológiai hatalmával és ötletességével szétkergette a társaságot. Mégis hálásak vagyunk, hogy azt a leírást ránkhagyta. Hozzánk is beférkőzött a külföldi módi s a sok idegen tánc. Hogy melyek ezek, arról csinos összeállítást kapunk Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájában. Kezdődik a minét. — Három gavallérral Három deli dáma kiáll szép manérral . . . Opor kilenc anglus kontratáncot jára, Mégsem szállt lankadtság vagy görcs az inára. Bongorfi egynéhány személyt összeszede, És alla pollacca a táncnak erede. Végezvén a lengyelt, stájeren forognak, A szála közepén tipegnek, tapognak. Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot, Valcerest, mazurkát, szobácsot, kozákot. Ha a táncokat elemezni akarjuk, két főtípust kell megkülönböztetnünk. Az első osztályba tartoznak a kényes fejedelmi udvarok által elfogadott és kifejlesztett etikettszem társastáncok, a második osztályba a nép által megteremtett páros táncok, amelyek lassan, de biztosan törtek utat a magasabb társadalmi rétegekbe. Csokonai felsorolásában az első osztályba tartoznak a minét és a kontratánc, az összes többiek a második osztályba. A minétet, eredeti nevén menüette-et, nem kell bemutatnunk. Olvasóink ismerik a tánciskolából, látták az operák balettrészeiben s ha egyebütt nem, a történelmi filmeken. A minétet a szülők azért is szerették, mert ebben megtanulta az ifjúság a társaséletben szükséges „kellemdús lépéseket és bókolásokat." Ami a népies eredetű táncokat illeti, ezeket a fiatalság leginkább az etikettszerű táncoktól eltérő szilajságuk kedvéért kapta fel. Könnyű is volt őket megtanulni. Itt van pl. a galoppé, magyarosan galoppáta, avagy kalapáda. Ezt Gvadányi József gróf is megénekelte. Magyar dalidó 1860-ban. Vizkelety Béla egykorú rajza 4* 43