Uj Idők, 1932 (38. évfolyam, 1-26. szám)

Regények, elbeszélések, razok, színdaradok - Huch Ricarda: A Deruga ügy. Regény

Talán nem vagyok eléggé körültekintő­ és számító — fűzte hozzá mosolyogva az udvari tanácsos —, de szentül meg voltam győződve róla, hogy nem kockáz­tatok semmit sem, ha egy kollégának, egy derék, jóravaló orvosnak pénzt adok kölcsön. — A pénzt a vádlott új berendezés vásárlására fordította? — kérdezte az elnök. — Erről nem győződtem meg — felelte az ud­vari tanácsos. — Az emberek sokat fecsegnek. Egy­szer, emlékszem, valami olyasfélét hallottam, hogy várószobájában a székek egyre kopottabbak. Én ma­gam, érthető okokból, óvakodtam attól, hogy őt fel­keressem és megállapítsam, hogy mi igaz a szó­beszédből. Az elnök Derugához fordult: — Nem lenne szíves nyilatkozni? A kölcsön ka­pott pénzt mire fordította? Új berendezésre? — Kell felelnem erre a kérdésre? — kérdezte Deruga. — Mindig azt hittem, hogy az ember azt te­heti a pénzével, amit akar, függetlenül attól, hogy a pénzt hogyan szerezte, kölcsön kapta, vagy lopta-e? — Tehát megtagadja a választ? — Amennyire vissza tudok emlékezni, — felelte morcosan Deruga — orvosi műszereket, modern ké­szülékeket, műtőszéket és más efélét vettem rajta. — Az elmúlt évek folyamán ön sohasem szólí­totta fel a vádlottat arra, hogy fizessen? — folytatta a tanúkihallgatást az elnök. — Isten őrizz! — tiltakozott az udvari tanácsos. — Egy kollégát! Alapos ok nélkül különben sem tenném, soha. A pénzemet elveszettnek tekintettem, mert az a pletyka járta, hogy Deruga elhanyagolja a prakszisát és rendetlen életmódot folytat. Meg kell jegyeznem, hogy én magam sohasem kutattam, mi igaz a híresztelésből és kérem, hogy következtetése­ket ne vonjanak belőle. — Akkor hát térjünk át arra, ami önt pénzének visszakövetelésére indította — mondta dr. Zeune­mann — Kérem, adja elő a dolgot összefüggően. — Mult év szeptemberében, — kezdte az udvari tanácsos — az orvosegyesületben összetalálkoztam Derugával. Akkor már vagy egy esztendeje nem lát­tam s a pénzről szinte teljesen megfeledkeztem. Az asztal túlsó feléről, meglehetősen ildomtalanul, át­kiabált hozzám, hogy küld egy beteget, vizsgáljam meg és, ha szükséges, kezeljem, de ingyen, mert fizetni nem tud. Inkább a hangja bosszantott, mint maga a dolog. Azt feleltem, valószínűleg kissé hűvö­sen, hogy el vagyok halmozva munkával s hogy a beteg felkereshetné az illetékes pénztári orvost is. Deruga erre olyan fehér lett, mint a kréta. A sérté­sek özönét zúdította rám. Megvádolt, hogy csak a pénzszerzéssel törődöm. Udvari tanácsosnék és her­cegi kokottok orvosának nevezett. A többit nem aka­rom meg ismételni sem. Megjegyzem: bármennyire alaptalanok voltak is a vádjai és bármennyire ildom­talanul halmozott is el velük, azt hiszem, bona fide tette. Neki az volt a véleménye, hogy nincs szívem és csak az olyan siker érdekel, amely pénzt vagy külső díszt jelent. Hogy miért ítélt meg engem így? Talán azért, mert cigányos lelki alkata következté­ben, belőle a rendes polgári élet és a tisztesség és be­csület hagyományos fogalmai iránt való érzék töké­letesen hiányzik. Akkor azonban, abban a percben, amikor sértésekkel halmozott el, természetesen nem tudtam felemelkedni az objektív ítéletalkotás magas­latára, hanem, bevallom, sértve éreztem magam és fel voltam háborodva. — A rózsaszín viaszdísz, amely a szemétládát leplezi, majdnem elolvadt — súgta Deruga az igaz­ságügyi tanácsosnak. — Anélkül, hogy erőt vettem, vagy akár csak erőt akartam volna venni felháborodásomon, heves hangon azzal vágtam vissza neki, hogy ilyen szemre­hányást legkevésbbé éppen ő tehet nekem, mert én nemcsak, hogy készséggel segítettem rajta, de még csak haragot sem mutattam iránta, bár lenne okom rá, mert nem adta meg a pénzemet. Deruga rosszindula­túan azt felelte, hogy ha a kölcsön időpontjában nem tartottam volna őt fizetőképesnek, bizonyára nem hiteleztem volna neki. Annyi becsületérzést valóban feltételezek a kollégáimról, mondtam, hogy megfize­tik az adósságaikat. És minthogy még ő hánytorgatja ezt a dolgot, tehát felszólítom: fizessen! A szóváltás néhány kolléga közbelépésére, elcsitult. Mielőtt elvál­tunk volna, még szóltam Derugának, hogy amit az imént, felindulásomban mondtam, ne tekintse sürge­tésnek. Kérem, méltóztassék megengedni, hogy meg­állapítsam: én, nyilvánosság előtt, saját jószántamból, soha se tettem volna említést erről a dologról. — Megengedi, hogy kérdezzek valamit — for­dult a tanúhoz Fein igazságügyi tanácsos. — Ezután az eset után soha nem tért vissza többé a dologra? Egy szóval sem? Célzásokkal sem? — Soha, egyetlen szóval sem — felelte az udvari tanácsos. — Sőt ellenkezőleg. Sajnáltam, hogy fel­indulásomban az a felszólítás kiszaladt a számon. — Deruga helyzete tehát a szóváltás után sem változott meg — állapította meg az igazságügyi taná­csos — és semmi sem támogatja azt a feltevést, hogy neki mindenáron pénzt kellett szereznie, nyomasztó adósságainak kiegyenlítésére. — Bocsánat! — kiáltotta az ügyész. — A szó­váltás révén egész sor kolléga tudomást szerzett a vádlott adósságáról. A helyzet mégis csak más lett, mint volt azelőtt. Annyi becsületérzést minden mű­velt emberről fel kell tételeznünk, hogy nem közöm­bös a számára, ha ilyesmi kitudódik! — Vegyü­k csak olyannak dr. Derugát, amilyen és ne tételezzük fel róla, hogy olyan, amilyennek, mások véleménye szerint, lennie kellene. Minthogy ő nem sokat törődött azzal, hogy tartozik Von Mäul­chen udvari tanácsos úrnak, aki iránt, úgy látszik, nem viseltetett különös rokonszenvvel, alighanem az­zal se törődött sokat, hogy tartozásáról tudomást szerzett néhány kollégája, akikkel viszont elég jóban volt. Ha addig, mint adós, vastagbőrűnek mutatko­zott, valószínű, hogy egyszerre nem változott meg és nem lett hirtelen olyan érzékeny, hogy mindenáron, akár bűncselekmény elkövetésének árán is, változ­tatni akarjon kényelmetlen helyzetén. Az igazságügyi tanácsos kiállása oly felsőséges volt és oly méltósággal teljes, hogy ez a kiállás, vala­mint termetes alakja és nagyszabású arcának nyu­galma még szavainál is meggyőzőbben hatott és könnyen izguló ellenfelét teljesen kihozta sodrából. — Igen ám, de az ember cselekedeteiben nem mindig ilyen következetes! — mondta hevesen az ügyész. — Számtalan példát találunk arra, hogy az emberek igenis, inkább követtek el bűncselekménye­ket, semhogy eltűrjék, hogy folt szennyezze be pol­gári becsületüket. Dr. Zeunemann csöndet parancsolón emelte fel kezét: — Egyelőre még nem tételezzük föl a vádlottról, hogy bűncselekményt követett el — jelentette ki. — Ha kért is pénzt elvált feleségétől, eljárását legfeljebb tapintatlannak minősíthetjük, de különösnek már csak azért sem tarthatjuk, mert számos tanúvallomás­ból tudjuk, hogy ő ezt a segélyforrást többször is igénybe vette. Az elnök az udvari tanácsoshoz fordult: — A vádlott tartozását olyan oknak tartja ön, amely alkalmas volt arra, hogy a vádlottat rendkí­vüli vagy meggondolandó, sőt, esetleg, bűnös úton való pénzszerzésre indítsa? — Kérem, méltóztassék megengedni, hogy erre 194

Next