Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)

1944-01-08 / 1. szám - Bókay János: Hősnő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Hősnő — Regény — Irta: Bókay János Copyright by Uj Idők írod. Int. Rt. 1944. Budapest. I. A sötét szoba csendjének nyugalmat és biztonságot adott a két egyenletes lélekzet. Mintha lépést tartott volna egymással a kettő: most beszívják a levegőt, most kilehelik, majdnem zajtalan kis zajjal, rebbenésnyi só­hajokkal. A beszűrődő derengés óvatos, híg fénye meg­érintett egy-egy bútort, megvillantott egy-egy tárgyat, a széken heverő inget, a földre pottyant gallért. Csend, figyelés, felfüggesztett élet. Az ébresztőóra berregni kezdett. Megszólalt és el­hallgatott, mintha elvágták volna a torkát. Egy kinyúló kéz rácsapott és elnémította. Az egyik ágyban felült valaki és hallgatózott: mélyebb, ellenkező sóhajtás odaát, nyújtózkodás, fészkelődés, kis krákogás azután, — de nincsen semmi baj, már folytatja az alvást, egyen­letes, megbékélt lélekzetvétellel. Két apró láb kilendült az ágy peremére, tévedhetetlen biztonsággal belebújt a jámboran várakozó papucsokba és zajtalan surranással az ablakhoz osont. Rátette kezét a redőny húzózsinór­jára, óvatosan húzni kezdte, szinte milliméterenként húzta feljebb és feljebb. Ha megreccsent a redőny, kis szünetet tartott, ijedten megfordult, hogy megnézze az alvót, meghallotta-e, s csak aztán merte folytatni mun­káját. A nyitott ablakon át belódult a levegő, élesen és frissen. Mély lélekzettel szívta magába, mint a megúj­hodást, mint a tisztaságot. Az égalja pirosodni kezdett. Kihajolt az ablakon és lenézett a mélységbe, az üres utcára, ahol egyetlen ember söpört és két fásult ló zö­työgtetett egy álmos szekeret. Az egyik fán összegyűl­tek a környék összes verebei s egyszerre csak tele­torokkal csiripelni kezdtek. Elmosolyodott. Szép napunk lesz, gondolta magában. És érezte, hogy fiatal. Kíméletlen robajjal, hivalkodó, hatósági csengetés­sel fordult be az utcába az első villamos. Mintha dom­ború mellével kitolná a házak közül az éjszaka ott­feledkezett ürességét, csendjét, és durva paranccsal meg­indítaná a napot. Ez kijózanította. Visszafordult a szoba felé és lepke­szerű csapongással felkapta a holmiját innen is, onnan is, székekről, pamlagról, szekrényből, hogy aztán könnyű zsákmányával kiszökjön az ajtón. Előbb egy biztonsági pillantást vetett az alvó férfira és megállt a küszöbön. Megint mosolygott. Mint valami nagy kamasz, úgy feküdt a hátán, megelégedett kerek arcával. Majd­nem az orráig lógott egy hajfürt és nagyokat fújt alvás közben. Szerette volna megcsókolni. De már kint is volt a szobából, vigyázva tette be maga mögött az ajtót. A kalitkaszerű fürdőszobában ledobta egy székre a magával hozott ruhákat, egyetlen mozdulattal belebújt egy köpenybe s már szaladt is to­vább a konyha felé, az előszobán át. Ott kinézett a be­járati ajtó elé, bosszúsan toppantott: a tej és a zsömlék még nem voltak ott. Belibbent a pöttömnyi konyhába, körülnézett, keresgélt, leguggolt, végre megtalálta, amit keresett, felkapta a padlóról a gyufaskatulyát, de két gyufát is eltört siető kezével, amíg meggyújtotta a gázt az egyik lomha fazék alatt. Félkanál zsírt dobott a fazékba, a vízcsaphoz rohant, megmosta két kezét, előhúzott az asztal alól egy kosarat, kivett belőle egy hagymát és villámgyors mozdulattal pucolni kezdte. Közben megint kiugrott az előszobába és megnyugodott mosollyal behozta a tejesüveget és a zsömléktől hízott papírzacskót. Beöntötte a tejet egy lábasba és alatta is meggyújtotta a lángot. A zsír sisteregni kezdett. Bele­aprította a hagymát, paprikát szórt bele, zöldséget, ré­pát, visszatáncolt a csaphoz, rácsurgatta kezére a vizet, kis zsámolyra ült és krumplit kezdett hámozni. Bizal­matlanul átsandított a tejre, éppen fuvalkodni kezdett szökkenésre készen, de ő megelőzte, életmentő mozdu­lattal elzárta alatta a lángot. Fakanállal megforgatta a fazékban sistergő zsírt. Meglátta az asztalon a kávéval teli lombikot, alágyújtott annak is. Eszébe jutott va­lami: átszaladt a fürdőszobába, meggyújtotta a gázme­legítőt és megindította a csapot a fürdőkád fölött. Vis­­szament a konyhába, begurította az előszobából a kis tálalóasztalt. Pillanatok alatt megterítette: abrosz, csészék, cukor, kicsi méz, kicsi vaj az apró jégszek­rényből, csőrös tejesibrik, piros kávéskanna, három pufók zsömle a fonott kosárkába. Rápillantott a fehér faliórára: Uram Isten, félhat! A mozdulatai meggyor­sultak: kapkodva húzta ki a konyhaszekrény aljából a húsvágódeszkát, a fiókból a nagy kést, a jégszekrény­ből a maroknyi húst, s egy gép pontos szorgalmával felvagdalta darabokra, hogy aztán beleszórja a fazékba. Sóhajtott egyet. Körülnézett, gondolkozott. Már indulni akart, de visszaszaladt, hidegvízbe dobta a meghámo­zott krumplit. Mégegyszer körülnézett és átvonult a fürdőszobába. A kádban gőzölgött a víz. Elzárta a meleg csapot és megeresztette a hideget. Csak éppen lemosta az ar­cát és rendbehozta a haját, felkapkodott magára fehér­neműt, ruhát és tovább akart rohanni, de az egyik mozdulatnál felszisszent, a háta kegyetlenül égett. Meg akarta nézni a tükörben, megfordult, letolta válláról a ruhát, lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehogysem sikerült meglátnia a hátát, székre kellett állnia. Vér­vörös volt a bőre, lángolóan, haragosan vörös. Megtapo­gatta: juj!... De már mosolygott. Az elmúlt napra gon­dolt, a hosszú vasárnapra, a csónakkirándulásra Bandi­val a tavaszi Dunán. Remek volt! Sietni kellett. Leugrott a székről, elzárta a vízcsa­pot, kiszaladt a konyhába, megkavarta a fazekat, kicsit mérsékelte alatta a lángot, ormótlan nagy szatyrot hají­tott a karjára, az előszobából macskavigyázással bele­sett Bandihoz, hogy nyugodtan alszik-e, aztán kiszökött a lakásból, fürgén, hangtalanul. Kopogó kis lépések­kel ugrált le a lépcsőn hat emeleten át. A másodikon a vicinével találkozott. Megelőzte a köszönésben: „Jó reggelt, Mari néni!" Vékony kis hangja volt, fitos orrá­hoz illő. „Jó reggelt, kis naccsága!" Megállt néhány pillanatra, beszélgetett kicsit, hogy fáj-e még a térde, szép-e a kis unokája, aztán továbbfutott. Az öregas­­szony utánanézett, mosolygott, csak akkor folytatta a söpörgetést, amikor már eltűnt. Az utcán meg kellett állnia, megállította a nap­fény, a dübörgés. De rögtön összeszedte magát, átvágott a Verpeléti­ út másik oldalára, betért az első mellék­utcába, elszaladt a sportpálya kerítése mellett, ki egé­szen a Fehérvári­ úti piacig. A piac még üres volt. A szekeresek és kofák éppen kirakodtak árujukkal, kel­letlenül, komoran, még lábukban cipelve az álom zsib­badt súlyát. Ide-oda szökkent a kosarak és bódék kö­zött, itt vett párszál petrezselymet, ott vett néhány tojást, kedveskedett, sopánkodott, álmélkodott, mosoly­gott, hogy egy-két fillért lealkudjon, s már rohant vissza zsákmányával. Gyalog kellett mennie, fel a hatodikra, nem járt még a lift. De ugyanolyan fürgén szaladt fölfelé is, nem volt benne fáradtság. Egy kukkantás a konyhába, a 2 3

Next