Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-01-08 / 1. szám - Bókay János: Hősnő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Hősnő — Regény — Irta: Bókay János Copyright by Uj Idők írod. Int. Rt. 1944. Budapest. I. A sötét szoba csendjének nyugalmat és biztonságot adott a két egyenletes lélekzet. Mintha lépést tartott volna egymással a kettő: most beszívják a levegőt, most kilehelik, majdnem zajtalan kis zajjal, rebbenésnyi sóhajokkal. A beszűrődő derengés óvatos, híg fénye megérintett egy-egy bútort, megvillantott egy-egy tárgyat, a széken heverő inget, a földre pottyant gallért. Csend, figyelés, felfüggesztett élet. Az ébresztőóra berregni kezdett. Megszólalt és elhallgatott, mintha elvágták volna a torkát. Egy kinyúló kéz rácsapott és elnémította. Az egyik ágyban felült valaki és hallgatózott: mélyebb, ellenkező sóhajtás odaát, nyújtózkodás, fészkelődés, kis krákogás azután, — de nincsen semmi baj, már folytatja az alvást, egyenletes, megbékélt lélekzetvétellel. Két apró láb kilendült az ágy peremére, tévedhetetlen biztonsággal belebújt a jámboran várakozó papucsokba és zajtalan surranással az ablakhoz osont. Rátette kezét a redőny húzózsinórjára, óvatosan húzni kezdte, szinte milliméterenként húzta feljebb és feljebb. Ha megreccsent a redőny, kis szünetet tartott, ijedten megfordult, hogy megnézze az alvót, meghallotta-e, s csak aztán merte folytatni munkáját. A nyitott ablakon át belódult a levegő, élesen és frissen. Mély lélekzettel szívta magába, mint a megújhodást, mint a tisztaságot. Az égalja pirosodni kezdett. Kihajolt az ablakon és lenézett a mélységbe, az üres utcára, ahol egyetlen ember söpört és két fásult ló zötyögtetett egy álmos szekeret. Az egyik fán összegyűltek a környék összes verebei s egyszerre csak teletorokkal csiripelni kezdtek. Elmosolyodott. Szép napunk lesz, gondolta magában. És érezte, hogy fiatal. Kíméletlen robajjal, hivalkodó, hatósági csengetéssel fordult be az utcába az első villamos. Mintha domború mellével kitolná a házak közül az éjszaka ottfeledkezett ürességét, csendjét, és durva paranccsal megindítaná a napot. Ez kijózanította. Visszafordult a szoba felé és lepkeszerű csapongással felkapta a holmiját innen is, onnan is, székekről, pamlagról, szekrényből, hogy aztán könnyű zsákmányával kiszökjön az ajtón. Előbb egy biztonsági pillantást vetett az alvó férfira és megállt a küszöbön. Megint mosolygott. Mint valami nagy kamasz, úgy feküdt a hátán, megelégedett kerek arcával. Majdnem az orráig lógott egy hajfürt és nagyokat fújt alvás közben. Szerette volna megcsókolni. De már kint is volt a szobából, vigyázva tette be maga mögött az ajtót. A kalitkaszerű fürdőszobában ledobta egy székre a magával hozott ruhákat, egyetlen mozdulattal belebújt egy köpenybe s már szaladt is tovább a konyha felé, az előszobán át. Ott kinézett a bejárati ajtó elé, bosszúsan toppantott: a tej és a zsömlék még nem voltak ott. Belibbent a pöttömnyi konyhába, körülnézett, keresgélt, leguggolt, végre megtalálta, amit keresett, felkapta a padlóról a gyufaskatulyát, de két gyufát is eltört siető kezével, amíg meggyújtotta a gázt az egyik lomha fazék alatt. Félkanál zsírt dobott a fazékba, a vízcsaphoz rohant, megmosta két kezét, előhúzott az asztal alól egy kosarat, kivett belőle egy hagymát és villámgyors mozdulattal pucolni kezdte. Közben megint kiugrott az előszobába és megnyugodott mosollyal behozta a tejesüveget és a zsömléktől hízott papírzacskót. Beöntötte a tejet egy lábasba és alatta is meggyújtotta a lángot. A zsír sisteregni kezdett. Beleaprította a hagymát, paprikát szórt bele, zöldséget, répát, visszatáncolt a csaphoz, rácsurgatta kezére a vizet, kis zsámolyra ült és krumplit kezdett hámozni. Bizalmatlanul átsandított a tejre, éppen fuvalkodni kezdett szökkenésre készen, de ő megelőzte, életmentő mozdulattal elzárta alatta a lángot. Fakanállal megforgatta a fazékban sistergő zsírt. Meglátta az asztalon a kávéval teli lombikot, alágyújtott annak is. Eszébe jutott valami: átszaladt a fürdőszobába, meggyújtotta a gázmelegítőt és megindította a csapot a fürdőkád fölött. Visszament a konyhába, begurította az előszobából a kis tálalóasztalt. Pillanatok alatt megterítette: abrosz, csészék, cukor, kicsi méz, kicsi vaj az apró jégszekrényből, csőrös tejesibrik, piros kávéskanna, három pufók zsömle a fonott kosárkába. Rápillantott a fehér faliórára: Uram Isten, félhat! A mozdulatai meggyorsultak: kapkodva húzta ki a konyhaszekrény aljából a húsvágódeszkát, a fiókból a nagy kést, a jégszekrényből a maroknyi húst, s egy gép pontos szorgalmával felvagdalta darabokra, hogy aztán beleszórja a fazékba. Sóhajtott egyet. Körülnézett, gondolkozott. Már indulni akart, de visszaszaladt, hidegvízbe dobta a meghámozott krumplit. Mégegyszer körülnézett és átvonult a fürdőszobába. A kádban gőzölgött a víz. Elzárta a meleg csapot és megeresztette a hideget. Csak éppen lemosta az arcát és rendbehozta a haját, felkapkodott magára fehérneműt, ruhát és tovább akart rohanni, de az egyik mozdulatnál felszisszent, a háta kegyetlenül égett. Meg akarta nézni a tükörben, megfordult, letolta válláról a ruhát, lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehogysem sikerült meglátnia a hátát, székre kellett állnia. Vérvörös volt a bőre, lángolóan, haragosan vörös. Megtapogatta: juj!... De már mosolygott. Az elmúlt napra gondolt, a hosszú vasárnapra, a csónakkirándulásra Bandival a tavaszi Dunán. Remek volt! Sietni kellett. Leugrott a székről, elzárta a vízcsapot, kiszaladt a konyhába, megkavarta a fazekat, kicsit mérsékelte alatta a lángot, ormótlan nagy szatyrot hajított a karjára, az előszobából macskavigyázással belesett Bandihoz, hogy nyugodtan alszik-e, aztán kiszökött a lakásból, fürgén, hangtalanul. Kopogó kis lépésekkel ugrált le a lépcsőn hat emeleten át. A másodikon a vicinével találkozott. Megelőzte a köszönésben: „Jó reggelt, Mari néni!" Vékony kis hangja volt, fitos orrához illő. „Jó reggelt, kis naccsága!" Megállt néhány pillanatra, beszélgetett kicsit, hogy fáj-e még a térde, szép-e a kis unokája, aztán továbbfutott. Az öregasszony utánanézett, mosolygott, csak akkor folytatta a söpörgetést, amikor már eltűnt. Az utcán meg kellett állnia, megállította a napfény, a dübörgés. De rögtön összeszedte magát, átvágott a Verpeléti út másik oldalára, betért az első mellékutcába, elszaladt a sportpálya kerítése mellett, ki egészen a Fehérvári úti piacig. A piac még üres volt. A szekeresek és kofák éppen kirakodtak árujukkal, kelletlenül, komoran, még lábukban cipelve az álom zsibbadt súlyát. Ide-oda szökkent a kosarak és bódék között, itt vett párszál petrezselymet, ott vett néhány tojást, kedveskedett, sopánkodott, álmélkodott, mosolygott, hogy egy-két fillért lealkudjon, s már rohant vissza zsákmányával. Gyalog kellett mennie, fel a hatodikra, nem járt még a lift. De ugyanolyan fürgén szaladt fölfelé is, nem volt benne fáradtság. Egy kukkantás a konyhába, a 2 3