Új Idők, 1945 (51. évfolyam, 1-22. szám)

1945-08-04 / 1. szám - Kassák Lajos: Mögötte áll az angyal / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

megszabott keretek közé Dezsővel és Károllyal úgy rendelkezett, hogy a negyedik gimnázium után hagyják abba az iskolát és válasszanak maguknak rendes ipari pályát s ők teljesítették apjuk kívánságát. Dezső derék nyomdászsegéd, Károly pedig műszerésztanonc s jóformán semmi gondjuk velük a szülőknek. Kati azonban, ez a vézna, nagyszemű, ájtatos képet vágó fruska, olyan kemény ellenállást fejt ki, mintha acélból készült volna. Mit neki a család nehéz anyagi helyzete és az apai tekintély, ő le akarja tenni az érettségit és be akar iratkozni az egyetemre, mivel zseniális matematikai tehetségnek érzi magát. Eszelősen ragaszkodik ehhez a hiedelméhez. — Úgy lesz, ahogyan mondtam — erősködik az apa egyre szigorúbb és türelmetlenebb hangon. — Készen leszel a hatodikkal és nézz utána, hogy önálló ember legyen belőled. Foglalkozz tanítványokkal, vagy menj irodába. Mindegy, ez már a te ügyed. — Apa elhamarkodja a dolgot — mondja Kati, anélkül, hogy abbahagyná a zöldpaprika rágását s a lecsüggedt fejét pillanatra is felemelné. — Más szülők örülnének, ha a gyerekeik, hogyan is mondjam. . — Ne mondd sehogyan. Talán azért vagyok a világon, hogy szenvedjek értetek? Ezért a szedettvedett társaságért? — Kérlek, Géza,— szólalt meg végre az anya is — ne feledkezz meg magadról. — Jól van, — mondta az apa kissé szelídebben — nem akarok a dolog mélyére menni. Pedig beszélhetnék, jogom van hozzá, hogy kiöntsem, ami a szívemben összegyűlt. — S csakugyan mérsékelte a hangját s hogy mutassa, részben túljutott az izgalmakon, visszaült az asztalhoz. Nem akar felfordulást csinálni, pedig megtehetné, megvan rá minden oka. Valóban miféle szedett-vedett népség ez itt? Körülnéz s bizony nagyon idegenül érzi magát közöttük. Mi köze is lehetne ehhez a szalmaszőke, nagy, kerekfejű asszonyhoz, olyan a képe, mint a sápadt holdvilág, a szemei seszínűek, az ajkai semmi vonzást, semmi gyönyörű ígéretet nem sejtetnek, amint itt ül, ugyanúgy ülhetne a panoptikum viaszfigurái között s valószínűleg megérdemelt sikere lenne. És itt van az öt gyerek, vannak közöttük olyanok, akik külön apától és külön anyától származnak, vérrokonság nem köti őket egymáshoz és vannak olyanok, akiket közös szülők segítettek a világra. így fest a nagyszerű együttes. Lenyeli a dühét, de ahhoz, amit kimondott, hajszálnyi pontossággal ragaszkodik. Nem akar úrhatnám népet nevelni a gyerekekből. Valamikor tagja volt egy szabadgondolkodó körnek s ott megtanulta, hogy a dolgozó emberek a társadalom pillérei, kötelességének tartja tehát, hogy legalább a saját házában érvényt szerezzen elveinek. Látja, hogy Katinak nagyon nem tetszenek a szavai, de majd beletörik, gondolja s úgy tesz, mint aki a maga részéről végleg letárgyalta a kérdést. Szivarra gyújt s Dezsővel, a nagyobbik fiával kezd beszédet. Ismer néhány szakkifejezést a nyomdászat köréből, fontoskodón kérdezget erről is, arról is. Dezső kényszerű szerénységgel és komolysággal válaszol, de legszívesebben az apja szemébe nevetne. Olyan badarságot beszél, hogy ember legyen, aki röhögés nélkül megállja. Mindketten, sőt a többiek is jól tudják, az egész csak komédia, csak azért rendeződött így, hogy Katiba belefulladjon a szó. S a lány lehajtott fejjel és összeszorított ajkakkal hallgat. Utálja ezt a cudar komédiát, megalázónak tartja és szenved tőle. Kinyithatná a száját és alaposan odamondhatna az apának, aki tulajdonképpen nem is az apja s így minden alap nélkül avatkozik a sorsába. Anyjára való tekintettel azonban inkább hallgat. De szívesen nekinenne a testvéreinek, főképpen a fiúkra gondol gyűlölettel. Nagyképű, gyengeelméjű sehonnainak tartja mind a kettőt. Szögletesek, érdesek, rikácsol a hangjuk, sehogy sem tudja őket a maga világában elhelyezni. Igaz, hogy nemcsak ezeket az áltestvéreit, hanem a fiúkat általában ilyen kiállhatatlan, gyűlöletes lényeknek tartja. Olykor minden semmiségért kitör belőlük a vadállat s most hogyan sunyítanak, egyik sem meri kinyitni a száját, egyik sem áll mellé, hogy a segítségére legyen. Hallgatnak s titokban taán örülnek is, hogy ő így megszégyenült. Nem baj, eljön még az ideje, hogy mindezt játszva visszafizetheti. Egy ideig még együtt marad a társaság, aztán készülődnek aludni. Kati azon töpreng, hogyan szökhetne ki a lakásból, szüksége lenne rá, hogy sétáljon egyet, hogy távol a környezettől legalább egy időre egyedül maradhasson legbensőbb gondolataival és érzéseivel Vagy félóra múlva, hogy a többiek lefeküdtek, kiosonhatna a lakásból, de nem meri magát rászánni, hátha észreveszik, s különben is ilyenkor kihaltak az utcák, valaki talán meg is támadhatná, ha úgy látná, hogy egyedül csatangol. Később, hogy a húgai elaludtak, előveszi papírdobozát és levelet ír a barátnőjének. Kiönti a szívét és biztos benne, hogy Sugár minden szavát pontosan megérti. Anikó és Kati két kótyagos lány, akik nevetséges zűrzavarban élnek, panaszolják a ködöket, amik körülveszik őket s minden felvetett kérdésükkel még jobban elködösítik a világot. Bimbózó tizenhat esztendejükkel úgy fontoskodnak, mintha legalább is túl lennének a kilencvenen s ugyanakkor alig különböznek azoktól a gyarló kicsinyektől, akik most gyakorolják első önálló lépéseiket, s most kísérleteznek első összefogott mondataikkal. Elszomorítón koravének és nevetségesen éretlenek. S hiába tartják magukat szinte rendkívülien okosnak és érzékenynek, ezt egyáltalában nem veszik észre. Micsoda heves, állandóan támadásra kész vitákat folytatnak a lakás félreesőbb zugaiban, kint a zakatolással, lövéssel-menéssel teli utcákon, az iskolában és a templomban is, ahová mindannyiszor jóravaló hajlandósággal és ájtatosságra kész eltökéltséggel lépnek be, ahol bűneik megbocsátásáért szeretnének könyörögni, mert bizony nem egyszer kétségbeejtően bűnösnek tartják magukat, ahol újjá kellene születniük a Szűzanya közelében s ahelyett, hogy elszakadva egymástól, ájtatos imába merülnének, összedugják a fejüket és sugdolóznak, mintha kint járnának az utcán s máris felszabadították volna magukat minden egyéb kötelezettség alól. — Olyan szerencsétlennek érzem magam — mondja Kati, mert hiszen mindig ő kezdi a sugdolózást. — Ha csak egyszer úgy történnének a dolgok, ahogyan én szeretném. De azért nem zúgolódom, hiszen már az is végtelen öröm, hogy te annyira szeretsz engem. — Gyorsan hadarja a szavakat, közben minduntalan körülpillant, nem figyeli-e őket valaki. Behúzott nyakkal, fölemelt vállakkal alakoskodik, néha szája elé emeli a kezét, köhécsel is kicsit s aztán megint folytatja a végtelen szóáradatot. Ügyesen, valódi rátermettséggel játssza a szerepet s aki látja most így térdrecsuklottan, összekulcsolt kezekkel, hajlott háttal, felhúzott, keskeny vállaival, ártatlan gyermeknek gondolhatja, akit még nem kísértettek meg a világi gondok. Istennel társalog és mélyen szunnyadnak benne a profán érzelmek. Csak a vállig érő borzasan szétfésült haja árulkodik rá valamennyire.