Új idők, 1946 (52. évfolyam, 24-47. szám)

1946-12-21 / 46. szám - Fekete István: Harsányi Zsolt / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

4 székből, amelyben sok kiválóság ült már rajta kívül, de nála hivatottabb és hozzáértőbb soha. Ha emlékembe idézem úgy, amilyennek utoljára lát­tam egy próbán a Magyar Színházban, ahol élete utolsó éveiben rendezett, egy törékenytestű, borotvált arcú, átszel­lemült, finom öregúr jelenik meg előttem — botra támasz­kodva. Szava halk és fáradt, de szelleme éppen olyan friss, lelkesedése éppen olyan megingathatatlan, mint azé a torzonborz-szakállú ifjúé volt hajdanában. Szeme is a régi még: ragyogó, hűséges, okos. Csak most egy nagy gyerek szomorúságával néz a világba, akitől elvették leg­kedvesebb játékát, a Nemzeti Színházat. "Ezt a két képet őrzöm róla szívemben. Pályája ele­jéről és végéről. Ami a kettő közé esik, azt a magyar színészet története fogja feljegyezni — aranybetűkkel. Har­sányi Zsolt írta és a Kisfaludy Társaságnak az ostro­m után tartott első ülésén. 1946 december 4-én felolvasta Fekete István Ebben a pillanatban, amikor elődöm élő alakját, mun­káját, — és szellemét idézem, úgy érzem, mintha egy végtelen lánc egy szeme lennék; mintha egyik kezemmel Harsányi Zsolt kezét fognám, hogy másik kezemet majd kinyújtsam a bizonytalan jövő új embere felé, aki utánam következik. És így van ez rendjén. Mi elmúlhatunk, de a lánc el n­em szakad soha,­ amíg magyar szó és magyar írás lesz le­ben a földön. Mi elmúlhatunk, de könyveink beszél­nek s az örök humánumban tovább dobog a szív — meg­tisztelve és felemelkedve — akkor is, amikor már nem maradt más belőlünk, mint egy marék hamu. Ez a pár szó azonban nemcsak arra való, hogy Har­sányi Zsolt szellemének áldozzak, hanem arra is, hogy az emlékezés mécsével megvilágítsam a múló idők ködébe távolodó embert. És ez nem könnyű dolog. Harsányi Zsolt nemcsak író volt, hanem költő — a szó egyedüli értelmében — színműíró, fordító, újságíró, szerkesztő, színigazgató és bár ezek a fogalmak nagyon rokonoknak látszanak, csak az tudja, mit jelent egyidőben ennyi rokonnak szolgálni, aki megpróbálta. Nem lehet ez másként, mint hogy ez a sok­féle elfoglaltság neki nem volt munka — de szórakozás se — hanem alkotó lelkének sziporkázó szenvedélye, mely­nek kohójában tragikusan hamar elégett maga az ember. Tulajdonképen magyarázat nélkül maradt, mikor volt ideje mindenre: nemcsak regényt, színdarabot, novellát, verset, regényes életrajzot, újságcikket írni és fordítani angolból, franciából, németből, olaszból, latinból, ből, de mikor és hol szedte azt a biztos tudást, görög­amely kitárta előtte az élő és holt nyelvek lelkének határtalan mélységeit. Mikor tanult és hol? hiszen egész életében csak dolgozott. Azt tudjuk, hogy Egerben a ciszterciták­nál diákoskodott szegény diákként — maga is tanítva. — Sárospatakon érettségizett, de amikor Kolozsvárra az egyetemre kerül, már — ő szerkeszti a «Kolozsvári újsá­got», hogy azután — soha többé le ne tegye a tollat egészen addig az utolsó éjszakáig. Nem lehet ez másként, mint hogy nem az agyával tanult, hanem a lelkével. A költői lélek végtelen, térsé­gein lehetett csak ennyi tudás számára hely és csak önma­gába kellett néznie, hogy megrendüljön valamelyik nyu­gati nyelven megírt írás, vagy a klasszikus műveltségek soha el nem múló két örök hangszere, a görög vagy a latin. De testi pihenést ezek a múzsák se adtak, mert lelkének más mesgyéjén már szántani kellett egy regény alá, vagy megint másutt befejezni, learatni egy színdarabot. Csoda-e, hogy a földi életet élő szervezet nem bírta a lélek e szikrázó vágtatását, villanásszerű átváltozásait, izzó hőfokát és elégett idő előtt, mint a burok, mely­ben túlméretezett villamosság kering? De ez még csak kis része a térnek, hol Harsányi Zsolt parancsolt és szolgált. Mellesleg színházat igazgatott, legkisebb göröngyöket is elsimogató türelemmel és a poli­­­tikai, faji, művészi türelmetlenségnek már javában lángoló, embertelen zűrzavarában sem szerzett mást, csak bará­tokat. Legjobban igazolja ezt az, hogy még a színház túlfűtött világában sem akadt ellensége, mint ahogy sehol sem akadt ellensége. De hogyan is akadt volna, hisz­en lelké­nek három olyan fegyvere őrizte öntudatlanul, melyek ellen nem lehetett semmit se tenni: a bölcsesség, a te­hetség és a jóság. Ezek vitték előre, ezek mutatták a fényesen utat és ezek nyitottak meg minden ajtót számára. ivelő Mert az ajtók sűrűn nyíltak előtte. Jó ember, ragyogó elme, szellemes társalgó: Harsányi Zsolt egy személyben; — hogyne nyíltak volna az ajtók? És ő mindenüvé elment, mert szerette az embereket és különösen szerette barátait. — Hát mikor — mikor írt? Mondom: — nem tudom. Azt mondják, éjjel — bár végeredményben a nap neki is csak huszonnégy órából állott — és azt mondják, nagyon gyorsan, hiszen, amíg élt, ő volt az ország leg­termékenyebb írója. Ilyenkor aztán fogyott a feketekávé és felhőzött a cigaretta. Fizikai én­jét nem kímélte, talán nem is akarta, talán eszébe se jutott, vagy egyszerűen nem törődött vele. Az állandó lelki feszültség megkövetelte az idegek feszültségét, éberségét és helytállását, tehát romló testét alárendelte a szellemnek s ez jó kocsisként halálba hajszolta a lovakat, hogy a gazda hazaérjen. Haza is ért! Időre. Akkorra, amikor kellett, oda, ahova kellett, bölcsen tudva, hogy oda sietni, vagy onnét elkésni nem lehet. Bölcsen tudva, hogy parányi csillagatomok vagyunk kiszabott pályával, mely szabott időben indul el és érke­zik boldog belenyugvással elmerülve a végtelen jóságba, aminek a neve: Isten. Harsányi Zsolt költő volt, tehát látnok, aki figyelte az időt és megértette változásait. Amikor édesanyja el­múlt mellőle, elszakadt valami, amit többé összekötni ezen a földön nem lehetett és az édesanya helyén tátongó úr szívta, hívta a fiút, mint a hegyi patakot a végtelen nyugodt rónaság. Talán nem tudta, de érezte, hogy menni kell és túl a romló test protestálásán, ő már belenyugodott a ren­delésbe. Ez a búcsúzás azonban megihlette és szinte már feledve a földi életet, pár nappal halála előtt verset írt kitárva karját az Isten felé. <z Az ért gyümölcs lehull a fáról .. .j. Igen, a gyümölcs lehullt a fáról. Talán­­ nem is hullt le, hanem gyengéden leszakította valaki, az örök csűrbe takarítva a megérett lélek termését. Az ostrom alatt sokszor gondoltam Harsányi Zsoltra — ott laktam közel a temetőjéhez —­­és amikor a szen­vedések szenvedése lángban, vérben és könnyben rásza­ Fekete István Harsányi Zsolt 816

Next