Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-04-17 / 16. szám - Fekete István: Végtelen út / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
egyébként igen értelmes, sőt ravaszdi parasztember. Benne éltek a Petőfi legendában. Nem vették tudomásul az eltelt időt, Petőfi nem mint öregember bujdosott közöttük, ők az ifjú Petőfit bujtatták 1928-ban. Hogy miféle szélhámos és hogyan ültette fel őket s vájjon miért, ez nem derül ki, csak valami olyasmi, hogy a költőt valahol Röszkénél vagy Szőregnél át kell juttatni ügyesen a határon. S ha viszont ennyire hihető, akkor, úgy vélem, nagyon él mégis, ha itt-ott a tudnivalók gyerek is. És még egy megható kis fejezet Petőfihez. Csíkszeredából levelet kaptam egy nagynénitől, nem láttam vagy harminc esztendeje, gyerekfővel váltam el tőle, az idő elfutott, kicsit beteg, kicsit öreg és nagyon szegény, sokbajú, nyugalmazott postamester. A levél tele sokféle rosszal, ami érte őt s az aláírás után egy utóirat következik: «Nagyon kérem, hogy szerezzelek nekem egy Petőfi összes költeményeit, az enyém elveszett a meneküléskor, nagyon szeretném, ha megvolna.» •elíilCö Új könyv! Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Második kötet. Könyvalakban először. Ara kötve 30 Ft Copyright by ÚJ Idők 1948. Cécile meg se mozdult. — Cécile — gyere kedvesem — azután lefektetünk a kocsiban. Albert most odalépett a kétméteres katonához. — Polgártárs, szólj a barátodnak. Írásaink rendben vannak, hagyjátok, hogy az asszony kipihenje magát. Azután kutassatok, ha ez a parancs. — Beszélhetsz annak — nevetett a kis ember komisz fölénnyel — egy szót se ért, csak ütni tud. Porosz a testvér, de ne féljetek, nem lesz semmi baja a kis asszonynak. — Nem tudom levenni — csikorgatta fogát Pipet — elájult vagy mi. — Hát hagyjátok az asszonyt, ámbár csinos — vidámkodott kesernyésen a kis csoport vezetője — vegyétek le a ponyvát! — Mit? — A ponyvát, hogy besüssön a nap. Látni akarom az egereket is. Háromszáz aranyért még az egereket is látni akarom. Le a ponyvával! Pipet most megmozdult. Az óvatosság álma most egyszerre forró forrásként zúdult meg benne. Nem gondolt arra, hogy a halál jár a nyomukban, nem gondolt semmire, talán csak arra, hogy ez az ember vagy részeg, vagy bolond, és az a másik ott, áll vakon és hülyén és várja, hogy lefeküdjön a priccsre valahol, vagy verekedjék valahol. Odaállt az izgága kis katona elé. — Polgártárs, a ponyva fel van szegezve... de nappal van... beláthatsz... Nézz meg mindent... — Nem! Le a ponyvát! — Bemegyek a parancsnokhoz — mondta Pipet. — Én szabad francia vagyok... — és elindult az épület felé. — Itt maradsz — sziszegett a kis katona — le a ponyvát. — és elkapta Pipet karját. — Le? — Le! Pipet úgy belevágott a katona arcába, hogy az mukkanás nélkül elterült. Az óriás, mintha csak erre várt volna, Albertet állon vágta és úgy indult Pipet felé, mintha egy második számú feladatot kellene megoldani. Albert azonban breton volt. Megtántorodott, de nem esett el és amikor a parancsnok végre előkerült, két katonája feküdt a földön. Az egyik láthatólag harcképtelenül, a másik erősen viaskodva és Cécile — aki nem bírta tovább — rosszul lett ott, ahol volt... Pipet még órák múlva is úgy ült a bakon, mintha megkövesült volna. Arca feldagadva, torka fájt a fojtogatástól, ujja kificamodva, térdein a nadrág rongyokban, de — úton voltak. Előttük a Vogézek tartott erdei zúgtak, a kerekek köveken csikordultak néha. 16. közlemény az út mentén apró patakok hordták a holt leveleket de — mind a kocsin voltak és mögöttük volt már St.Die — is A kocsi mellett a verekedésnek az vetett véget, hogy Albert breton földije — aki éppen előadta a háromszáz aranyos esetet, s a parancsnokkal kijött a nagy zenebonára — meglátva Albert elkékült arcát, a porosz markában, kitört belőle a breton testvériség, szó nélkül ütött, mire a porosz is csendesen elnyúlt. Ezek után — lassan — kiderült minden. A porosz és a részeg zsoldos fogdába kerültek, Albert összecsókolódzott földijével, Cécile megkönnyebbült és Jean de Bartay — már amikor a városon zörögek keresztül — meggyötörve a szűk helyen és a felfedezés egyórási izgalmával arcán, kimászott a hordóból. — Az a disznó be volt rúgva — mondta Albertnek szemrehányóan — csodálom, hogy nem vettétek azonnal észre. Most azonban — kivételesen — Albert nem válaszolt. Zúgott a feje és már régen verekedett. Elmúlt már hatvan s a katonának olyan ökle volt, mint a gránit. — Valamikor — mondta rekedten — valamikor kettétörtem volna azt az ostoba létrát, de Pipet úr igen szépen ütött. Így is kell. Egy ütés és kész. Az a tetű estig nem tér magához. — Na észre veszitek, hogy részeg, el lehetett volna kerülni az egészet. — Nem látszott rajta, uram — mondta Albert — de még igen szép verekedés volt. — Nem azért jöttünk, hogy verekedjünk, mint a részeg parasztok, hanem hogy előre jussunk. Pipet hátrafordult és beszólt a kis nyíláson. — Legközelebb majd leszedjük a ponyvát, kiszedjük a kerekeket, és letoljuk a nadrágunkat, mert valamelyik részeg zsoldos úgy kívánja... Úgy tettünk, ahogy tennünk kellett. Albert nem tudnád helyrehozni az ujjamat" Fogd meg a gyeplőt, Cécile-em. A lovak megálltak. Most már szívesen álltak meg, mert éjféltől egyfolytában jönnek s alig ettek-ittak valamit. Úgy határozták, hogy Kalmárban alaposan etetnek, itatnak, azután már csak — ha az Isten is úgy akarja — a határon túl. A két ismerős katona holnap indul csak Raon 1' étap-ból — Pipet mindegyiknek egy-egy aranyat adott a segítségért és hogy mulassanak kedvükre — de addig nekik túl kell lenni a határon, mert az útlevelek névre szólnak, s ami most biztos átkelést jelent, holnap már biztos elfogatást. — Mutassa a kezét, uram. Albert babrált egy kicsit Pipet dagadt ujján, aztán hirtelen húzással helyreigazította. Pipet olyant ordított, mint a medve, ha kést szúrnak bele. Végtelen út — Regény — írta: Fekete István