Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)

Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Fekete István: Végtelen út

egyébként igen értelmes, sőt ravaszdi parasztember. Benne éltek a Petőfi legendában. Nem vették tudomásul az eltelt időt, Petőfi nem mint öregember bujdosott közöttük, ők az ifjú Petőfit bujtatták 1928-ban. Hogy miféle szél­hámos és hogyan ültette fel őket s várjon miért, ez nem derül ki, csak valami olyasmi, hogy a költőt valahol Rösz­kénél vagy Szőregnél át kell juttatni ügyesen a határon. S ha viszont ennyire hihető, akkor, úgy vélem, nagyon és mégis, ha itt-ott a tudnivalók gyerek is. És még egy megható kis fejezet Petőfihez. Csíkszeredá­ból levelet kaptam egy nagynénitől, nem láttam vagy har­minc esztendeje, gyerekfővel váltam el tőle, az idő el­futott, kicsit beteg, kicsit öreg és nagyon szegény, sokbajú, nyugalmazott postamester. A levél tele sokféle rosszal, ami érte őt s az aláírás után egy utóirat következik: «Na­gyon kérem, hogy szerezzelek nekem egy Petőfi összes költeményeit, az enyém elveszett a meneküléskor, nagyon szeretném, ha megvolna.» Új könyv! Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Második kötet. Könyvalakban először. Ara kötve 30 Ft Copyright by Új Idők 1948. Cécile meg se mozdult. —­ Cécile — gyere kedvesem — azután lefek­tetünk a kocsiban. Albert most odalépett a kétméteres katonához. — Polgártárs, szólj a barátodnak. Írásaink rend­ben vannak, hagyjátok, hogy az asszony kipihenje magát. Azután kutassatok, ha ez a parancs. — Beszélhetsz annak — nevetett a kis ember komisz fölénnyel — egy szót se ért, csak ütni tud. Porosz a testvér, de ne féljetek, nem lesz semmi baja a kis asszonynak. — Nem tudom levenni — csikorgatta fogát Pipet — elájult vagy mi. — Hát hagyjátok az asszonyt, ámbár csinos — vidámkodott kesernyésen a kis csoport vezetője — vegyétek le a ponyvát! — Mit? — A ponyvát, hogy besüssön a nap. Látni aka­rom az egereket is. Háromszáz aranyért még az ege­reket is látni akarom. Le a ponyvával! Pipet most megmozdult. Az óvatosság álma most egyszerre forró forrásként zúdult meg benne. Nem gondolt arra, hogy a halál jár a nyomukban, nem gondolt semmire, talán csak arra, hogy ez az ember vagy részeg, vagy bolond, és az a másik ott,­ áll vakon és hülyén és várja, hogy lefeküdjön a priccsre valahol, vagy verekedjék valahol. Odaállt az izgága kis katona elé. — Polgártárs, a ponyva fel van szegezve... de nappal van... beláthatsz... Nézz meg mindent... — Nem! Le a ponyvát! — Bemegyek a parancsnokhoz — mondta Pipet. — Én szabad francia vagyok... — és elindult az épület felé. — Itt maradsz — sziszegett a kis katona — le a ponyvát. — és elkapta Pipet karját. — Le? — Le! Pipet úgy belevágott a katona arcába, hogy az mukkanás nélkül elterült. Az óriás, mintha csak erre várt volna, Albertet állon vágta és úgy indult Pipet felé, mintha egy második számú feladatot kellene, megoldani. Albert azonban breton volt. Megtántorodott, de nem esett el és amikor a parancsnok végre előkerült, két katonája feküdt a földön. Az egyik láthatólag harcképtelen­ül, a másik erősen viaskodva és Cécile — aki nem bírta tovább — rosszul lett ott, ahol volt... Pipet még órák múlva is úgy ült a bakon, mintha megkövesült volna. Arca feldagadva, torka fájt a foj­togatástól, ujja kificamodva, térdein a nadrág ron­gyokban, de — úton voltak. Előttük a Vogézek tartott erdei zúgtak, a kerekek köveken csikordultak néha, 16. közlemény az út mentén apró patakok hordták a holt leveleket de — mind a kocsin voltak és mögöttük volt már St.-Die­u is­ A kocsi mellett a verekedésnek az vetett véget, hogy Albert breton földije — aki éppen előadta a háromszázaranyos esetet, s a parancsnokkal kijött a nagy zenebonára — meglátva Albert elkékült arcát, a porosz markában, kitört belőle a breton testvériség, szó nélkül ütött, mire a porosz is csendesen elnyúlt. Ezek után — lassan — kiderült minden. A porosz és a részeg zsoldos fogdába kerültek, Albert összecsókolódzott földijével, Cécile megkönnyebbült és Jean de Bartay — már amikor a városon zörögtek keresztül — meggyötörve a szűk helyen és a felfedezés egyóná­i izgalmával arcán, kimászott a hordóból. — Az a disznó be volt rúgva — mondta Albert­nek szemrehányóan — csodálom, hogy nem vettétek azonnal észre. Most azonban — kivételesen — Albert nem vála­szolt. Zúgott a feje és már régen verekedett. Elmúlt már hatvan s a katonának olyan ökle volt, mint a gránit. — Valamikor — mondta rekedten — valamikor kettétörtem volna azt az ostoba létrát, de Piper úr igen szépen ütött. Így is kell­. Egy ütés és kész. Az a tetű estig nem tér magához. — N­a észre veszitek, hogy részeg, el lehetett volna kerülni az egészet. — Nem látszott rajta, uram — mondta Albert — de még igen szép verekedés volt. — Nem azért jöttünk, hogy verekedjünk, mint a részeg parasztok, hanem hogy előre jussunk. Piper hátrafordult és beszólt a kis nyíláson. — Legközelebb majd leszedjük a ponyvát, ki­szedjük a kerekeket, és letoljuk a nadrágunkat, mert valamelyik részeg zsoldos úgy kívánja... Úgy tettünk, ahogy tennünk kellett. Albert nem tudnád helyrehozni az ujjamat"( Fogd meg a gyeplőt, Cécile-em. A lovak megálltak. Most már szívesen álltak meg, mert éjféltől egyfolytában jönnek s alig ettek-ittak­ valamit. Úgy határozták, hogy Kalmárban alaposan etetnek, itatnak, azután már csak — ha az Isten is úgy akarja — a határon túl. A két ismerős katona holnap indul csak Raon l' étap-ból — Pipet mindegyiknek egy-egy aranyat adott a segítségért és hogy mulassanak kedvükre — de addig nekik túl kell lenni a határon, mert az útlevelek névre szólnak, s ami most biztos átkelést jelent, holnap már biztos elfogatást. — Mutassa a kezét, uram. Albert babrált egy kicsit Pipet dagadt ujján, aztán hirtelen húzással helyreigazította. Pipet olyant ordított, mint a medve, ha kést szúrnak bele. •erfiliCe Végtelen út — Regény — írta: Fekete István

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék