Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-05-15 / 20. szám - Török Sándor: Köznapi krónika. Petőfi / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
• Petőfi csodálatos ismeretlenségéről és egyben a legmélyebb lelki gyökerekig ható ismertségéről írtam a múltkoriban, a köznapi krónikák során. Egy társaságban a hirtelen bedobott kérdés nyomán kiderült, hogy Petőfit, mint részeges, kedves és mérges jópofát ismerik csupán. S viszont a hortobágyi pásztorgyerek, aki a nevét se tudta, az ő dalait fújta sorra, mint sajátját, mint családi örökséget. A szegedkörnyéki két tanyai ember még a harmincas évek elején bújtatta az üldözött Petőfit, és beavattak titkukba. író és olvasó viszonyában sokféle játszódás van. Elég közismert történet, — de sajnos, a szereplők neve nem jut eszembe mégsem, — hogy Jókai, ötvenéves írói jubileumán, elment Pápára, ahol hajdan diák volt. Jókai akkor igazán népszerű volt, kevés író kapott életében (annyi és oly meleg, olyan egyöntetű hivatalos és nem hivatalos, elismerést, mint ő. A régi fiúk is szép tisztességgel megünnepelték s elmondták, hogy van még egy életben lévő osztálytárs, de nagyon beteg, itt lakik valahol a környéken, évek óta fekszik. Keressük fel. Fölkeresték. A beteg nagyon megörült Jókainak s a régi barátok csapatának. Kérdezte az írót élete sorsáról, munkásságáról. — Hát te mi lettél, Móricz — Hát én írok. — Na jó, azt tudom, már az önképzőkörben is írogattál, de mi a foglalkozásod, mire vitted? Ez már így van az ilyen dicsőségekkel, csalóka dolgok ezek. Nem mintha a magam jelentőségét a Jókai vagy a Petőfiéhez akarnám mérni, csak mivel személyes tapasztalat, mondom el — csupán mint adatot e tárgykörben — a következő dolgot. A régi Újság egy papír bőséges karácsonyi számában minden munkatárs írt egy-egy negyven-ötven soros kis cikket valamilyen ifjúkori emlékéről. Én azt írtam meg, hogy tizennyolc esztendős koromban Kolozsváron boldogult Janovics Jenő Magyar Színházában színésznek készültem. Néhány hónapig voltam «ösztöndíjas taggel», ez volt a rangom. Az Álarcosbálban karkötelezettségén voltam az ajtónálló, az Othellóban én kiabáltam a színfalak mögött, hogy hajóóóó, vitorla! stb. s elmondtam, hogy Lukács Jóska nevű kartársammal a Tosra minden előadásán mi cipeltük el a kínzókamrába Scarpia rendőrfőnök parancsára, Cavaradossi festőművész urat. Ezt a Lukács Jóskát én akkor már közel húsz esztendeje nem igen láttam. Elkerültem Kolozsvárról, aztán meg Pestre jöttem, többé nem találkoztunk. Ezután a cikk után néhány nappal a szerkesztőségben felhív telefonon egy nyájas és derűs és ugrató hang. — Na ki vagyok!? Lukács Jóska vagyok. Hát öregem! — s elmondta, hogy ő karácsony másnapján Nagyváradon volt, ott ülök a kávéházban, öregem, a Bémertéren, mondom a főúrnak, mi van pesti lap, átnézném. Van, azt mondja. S hozza a lapokat, nézegetem, hát egyszerre csak meglátom az egyik cikkben a nevemet! Nézem, olvasom . .. olvasom az aláírást... Török Sándor ... Török Sándor ... s ez az egész színházdolog, ez csak te lehetsz. Most valami hivatalos dologban feljöttem Pestre, na mondom magamnak, hát felhívlak, és felhívtalak. Hát mondd, mi lett veled? Úgy eltűntél akkor Kolozsvárról, mintha sose lettél volna ott. Ez a helyzet. Én akkor már ugyanabban az újságban jó néhány százszor leírtam a nevemet s más lapokban és folyóiratokban és könyvek címlapjára és színházi plakátokra odaírták a nevemet; ő ebből a cikkből agnoszkált engem, és ebben is a saját nevére lett figyelmes. 1935 körül árvíz pusztított az ország egyik részében és mint újságíró ott jártam. Egyszer egy vidéki kastélyban kaptam szállást, ahol fiatal házigazdám elmondta az Ármentesítő Társulat dolgait-bajait, a vidék harcait a vízzel stb. Vacsora után a házigazda édesanyjával irodalomról beszélgettünk. Kiderült, hogy hosszú éveken át beteg volt a férje, fekvőbeteg, s ő felolvasott neki. Mikor meghalt, ő tovább olvasott, ő folyton olvas. József Attila felől kérdeztem, nem ismerte. Illyés Gyulát kérdeztem, Márai Sándort, Kassák Lajost, Cs. Szabó Lászlót — sose hallotta a nevüket. Már akkor vagy húsz éve ült és olvasott. Engem ismert. De előbb kiderült, hogy azért, mert annak a napilapnak az előfizetője, amelynek munkatársa vagyok, aztán utlólag kiderült, hogy még külön össze is téveszt valaivel és akit ismer, az voltaképen nem én vagyok. Az illető hölgy mentségére kell felemlítenem, hogy jórészt franciát, angolt és németet olvasott eredetiben, magyart nem. Azt Jókainál abbahagyta — még egy kevés Mikszáth eljutott hozzá — innen eredt a tájékozatlansága. És viszont ugyanezt mint vádat is meg kell említenem persze, ezt az ellenszenvet a magyar könyv iránt. Ez az ellenszenv bizonyos rétegekvben ma is eleven még alapzöngéje ez: mit mondhat nekem egy magyar író! Elveszejtő, sűrű, sznob süketség az a sötét alapmassza, melyben ez a szégyenletesen csacsi jelmondat él: csak idegent. Kissé gyanús, aki egy teljes valamiből, egy egészből a így lehasít egy részt — a durva hazait — és eldobja; ez szenvelgő, pipiskedő műveltség oly parfümözött, ez a finomkodó olvasottság. Egy-két fokkal még ez alatt van az a nyegle értesültség, mely Goethet volt a képen, mint medaillon portrét «imádja» s mint Frau Stein gáláns barátját, Schiller rothadt almáját tudja, Verlaineből az ürömpálinkát, Shakespearet mint avoni hattyút tartja számon és így tovább. Milyen mélységesen alatta van ennek a hortobágyi juhászbojtár, akit említettem. Hogyne. Annál is inkább, mert hiszen egy a vulóban lévő megállapodás alapján «műveltség» alatt bizonyos irodalmi jártasságot értünk csupán. S ezt az általános műveltséget, még felhígította húszhuszonöt év alatt a film. Aki néhány regényből idézni tud és egy-két verset, — netán az iskolai emlékeken túl — és helyesen ejti Charles Laughton nevét, az művelt ember. Holott nem. Én azt hiszem, ez csak apró jártasság, ügyesség. Ennek fölötte van — ebben az összemérésben — a juhászbojtár, akinek a szó nemes értelmében a kultúrájához tartozik Petőfi, szerves része annak, ők kultúrcserében élnek, egy a ritmusuk. A ritmus, melyet Petőfi juhászbojtártól kapott, mikor az még nem is élt, s amit az viszont Tőle tanult, mikor a költő már távozott a színről. /Xtófukció írja: Török Sándor £ 1 s Vihar előtt a Hortobágyon. Benkő László fényképe 22* Az Új Idők könyvosztálya, Budapest, VI., Andrássy út 16. 325