Új írás, 1965. január-június (5. évfolyam, 1-6. szám)

1965-06-01 / 6. szám - VITA - Zalotay Elemér: Nyilt levél a szalagházról

e helyeknek a lakott területektől való nagy távolsága miatt rohannom kellett, ha még naplemente előtt akartam haza­érni. Ráadásul az a néhány órás gyaloglás, vagy utazás fenségesnek egyáltalán nem volt nevezhető a körülmények miatt, amely szükséges volt ahhoz, hogy ide eljussak; mindez ingerültséget, unalmat keltett bennem. Tudom, hogy ilyen érzése nagyon sokaknak volt és van is (mondjuk, az egészen fiataloknak, mert az idősebbek elkönyvelték magukban, hogy a vágy szép, de az élet ezt nem elégíti ki); én mindenesetre már korán elhatároztam, hogy elképzeléseimet megvalósítom, ha törik, ha szakad. És magamnak már meg is tudtam volna valósítani akkor, ha ezt az életmódot nem mindenkinek akartam volna biztosítani és ezzel — bár közvetve — nem dühösítelek fel any­­nyira Titeket, és nem tettétek volna például teljesen lehetetlenné az épületszerkezeti sza­badalmunk külföldi értékesítésének lehetőségét, ami pedig az országnak sok száz millió forintot is hozhatott volna, méghozzá valutában. Tapasztalataim alapján mégis arra a következtetésre jutottam, hogy ha kellő kitar­tással és önfeláldozással küzd valaki valamilyen közügyért, mindenképpen nagyobb juta­lomban részesül, mintha csak saját célját tartja szem előtt. Mert a szalagház egy lakása (amelyhez azért jutottam el, mert a középszinten álló lakásaim megvalósítását valaki mindig lehetetlenné tette és sikerben csak abban az esetben bízhattam, ha egyre jobb otthonokat tervezek, és amit felépülése esetén, remélem, én is megkaphatok­ minden meglevő megoldásnál, és a végső koncepcióm előtti igen sok változatú otthonaimnál magasabb igényű, hiszen a nagyvárosok előnyeit élvezheti ott az ember — ha akarja —, de vissza is vonulhat, amikor magányra van szüksége, mert mindegyik lakó úgy érzi majd magát, mintha a lakása egymagában lenne a Pilis különböző erdőcsúcsain, amel­lett, hogy a közlétesítmények közelebb vannak az egyes lakásokhoz, mint jelenleg mond­juk a Váci utcában, én magam is jobban szeretnék ebben lakni, mint azokban a luxus lakásokban, amiket korábban terveztem, és ha még — ráadásul — ilyen lakásokat nagy tömegeknek nyújthatok, óriási küzdelem árán, ez elképzelhetetlen boldogság lenne szá­momra. Ez a lényeg, és ez lehet igazi jutalmam. Amikor azon kezdtem gondolkozni, hogy a vad természeti környezetben hogyan he­lyezzek el legalább annyi családot, akiknek már biztosítani tudnám az itthon csak álom­ként felfogható igényes életmódot, még nem jutottam el az előbbi megállapításig, mely a közérdek elsődleges szem előtt tartását mindennél többre tartja. Nyolc évi tervező munka eredményeként létrehoztam úgynevezett Amőba toronyházamot (ez olyan torony­­épület lett volna, amelynek környezete belátható távolságig erdő, az egyes lakrészekből körirányban történő kilátással és az épület alatt, valamint mellett a legkülönbözőbb sportpályákkal), s megállapítottam magamban, hogy nemcsak a kis villáknál, hanem e toronynál is tovább kell haladnom. Reálisnak fogadtam el az Építésügyi Minisztérium akkori averzióját vele szemben. Ellenvéleménye helyes volt, mert bár a jelenlegi lakások­nál jóval igényesebb lakásokat tudtam volna nyújtani, de a költségek is nagyobbak voltak, és nem bizonyos kis csoport igényeinek kielégítésére, hanem az egész lakosság érdekei­nek megfelelő lakóházakra van szükség. Dr. Trautmann Rezső építésügyi miniszternél 1958-ban voltam először. Akkorra kon­cepcióm már tovább fejlődött. A Schmidt-kastély parkját vágta volna át egy 700 méter hosszú, de még a szokásos szerkezetekben kialakított 8—10 emeletes, egyenes épület. A lakásokból a környező természetet élvezhették volna a lakók, ha nem is kör, de leg­alább a nagyobb lakások esetében két, a kisebb lakások esetében pedig egy irányban. A lakások elé épületek belátható távolságon belül nem kerültek volna. A költségeket bizonyos belső funkcionális lakás­megoldásokkal próbáltam lejjebb szállítani. Olyan lakásokat készítettem, ahol a fürdőszobán és konyhán kívüli lakótér 4,40 m magas doboz. Ennek felső légterébe függesztettem be a hálófülkéket oly módon, hogy ezek a külső felület felé a nappali részére nagyobb légteret biztosítottak. Ezt a mellékelt vázlatsorozat ábráinak 2 utolsó skicce mutatja. Ezáltal a Le Corbusier által is alkal­mazott 2,20 m-es — vitathatóan helyes — belmagasságot kellemessé tehettük volna. Ez a funkcionális megoldás — amellett, hogy biztosítja a lakás legkülönbözőbb területein a kapcsolatot a természettel és vizul­isan a környező sportterületekkel — még az ágyban is, ahol hajnali ébredésünkkor a legfogékonyabbak vagyunk a külső ingerekre — jelentős megtakarítást eredményezhet a térmegtakarítás és közbenső födém szinte héjszerű ki­

Next