Új írás, 1973. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám - KÖRKÉP - Szigethy Gábor: Csokonai Vitéz Mihály, anno 1795
e forradalmas gondolatok éjszaka, gyertyafénynél, a könyvtárszobában, könyvek közé visszahúzódva érlelődtek. Csokonai még élvezi a debreceni kollégium védettségét, önmaga érdekeit védően kényeztető szellemét; már gondolatai messze járnak, de a reggeli és a vacsora pontos idejét, a vasárnapi istentiszteletet, a tanórák, a kollégiumi ünnepségek s legációk pontos órarendjét számára még mások s hagyományok írják elő. E védett környezetben szelleme nagyra nő, de még e védettségről nem mer, nem tud lemondani. Megszegi olykor a kötelmeket, a merev szabályokat, gyakorta fésületlenül megy órára vagy együtt pipázgat tanítványaival, de mindez nem jelenti azt. Csokonai kilépett a kollégiumi négy falak közül. Csak egyre kevésbé érzi közöttük jól magát, e védett, élettől idegen környezetben napról napra rosszabbul tűri a merev szellemi korlátokat; már mindent megtanult, amit könyvekből húszévesen megtanulni lehetett s egyre világosabban látja: el kellene innen mennie. A védett, de halott világból egy védtelen, de eleven világba. Csak még nem tudja, merre kellene elindulnia. És akkor Pesten egy eleven, nyüzsgő, zajos és hullámzó embergyűrű öleli körül, események és emberek áttekinthetetlen összevisszasága, ahol nem érvényes többé a kollégiumi szabályzat, a megszokott rend. Ahol kiderül: az örök igazságoknak tekintett kötelmek s hagyomány korlátozta-alakította gondolatok a kollégium falain túl már csak silány közhelyek s az életben minden másképpen van, mint ahogy azt a vaskalapos, ó hitekbe merevedett professzorok látni szeretnék s ahogy tanítványaikkal is elhitetni akarták. Ezért, hogy idegenül mozog a nyüzsgő sokadalomban, hogy riadtan kapkodja fejét a soknyelvű kábelben, hogy pirulva fut az utcalányok csámpás kihívása elől, hogy viszolyog a sok báltól s promenádtól, a kávéházakban óraszámra csontgolyókat hajszoló úri és nem úri naplopóktól; ezért, hogy menekülne vissza Debrecenbe, a védelmet nyújtó kollégiumi falak közé - ha lehetne. És talán ezért folynak a könnyei, amikor Martinovicsék fejét porba hullani látja. „ Vannak jogtudorok, kik a halálos ítéletet csak azért védik, mert a népet elrettentő példa, mely a vétektől visszatartja, ezeknek csak azt kívánnók, hogy csak egyszer lennének szemlélői egy nyilvános kivégeztetésnek, hadd látnák, hogy a hóhér kezei általi halál mily kevéssé rettenti vissza a népet: a tömeg nem lát benne egyebet, mint egy ritkán előadott színjátékot, melyet azon érzéssel szemlél, milyennel a rómaiak a gladiátorok harczát, s ha a vétkes bátorságot tanúsít, akkor a nép rokonszenve rendesen a kivégzendő, s nem a törvény mellett nyilvánul, annál inkább a politikai vétkeseknél." (Pulszky Ferencz: A magyar jakobinusok, 1861) A Magyar hajnal hasad! című vers első fogalmazványa 1790-ben keletkezett. Egy tizenhét éves ifjú ember titkokat és csodákat remélő boldog várakozása e költemény, csillagos jövőt álmodó lelkesültségének költői tükre: „Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat, / Víg egünkön mutasd mosolygó arcádat." Aztán öt év múltán újrafogalmazza a verset, néhány szót megváltoztat s egy hatsoros záradékot tapaszt a vers végéhez, fanyar-keserű utóirat gyanánt. A világ megváltozott. A csodákat váró, új hiteket remélő Csokonai 1790-ben így ír: „Már lehasadoztak a hajdani gyásznak / Komor fedelére vont fekete vásznak. / Mellyeket a fényes világosság előtt / Az elmúlt időknek mostohás keze szőtt." Az elmúlt időknek mostohás keze közelmúltat sejtet, II. József uralkodásának idejét. Amelynek múltával most új időkre virrad, új lehetőségek támadnak. Csokonai