Új írás, 1973. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám - KÖRKÉP - Szigethy Gábor: Csokonai Vitéz Mihály, anno 1795
Debrecenből pillant vissza a kalapos király uralkodására, miért is lenne képes objektív ítéletre, mikor a nála korosabb s érettebb elmék sem tudtak megegyezni akkoriban, abban: vajon II. József rendeletei s uralkodási elvei használnak vagy ártanak-e a hazának? Csokonait csak magával ragadja a lelkesedés, hogy most talán lehet valamit csinálni, talán megváltozik a világ, talán ha eltűntek a mostohás kezek az égboltozatról, akkor új hajnalok jönnek. Honnan tudhatta volna 1790-ben egy debreceni diák, hogy II. József mostohás kezei még mindig különbek voltak, mint Lipót tökfeje? Öt év múlva majd egy fontos kifejezést megváltoztat e négy sorban: nem az elmúlt, hanem a hajdani időkről beszél. A közelmúltból régmúlt lett: már nemcsak II. József felelős mindazért, ami ebben az országban történt. Csokonai már megértette, hogy a nagy nekibuzdulás, a kócsagtollat lobogtató lázas lelkesedés, a kalapos király ellen támadó indulatok csak a felszínt borzolták, de mindezekből új világ nem született. S mindaz, ami 1790-ben azonnal megvalósulónak, rögtön itt termő csodának látszott, várt és remélt forradalmas századfordulónak, most eltűnt, messzivé lett, jövőré porladt: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, / S benne a huszadik századot képzelte." Öt év alatt szertefoszlottak az álmok s csak a remény maradt: „Hadd legyen az én széjjelszórott szerencsémnek az az egy és egyedül való támasztékra, hogy néhány nagyobb telkeknek szeretetekkel dicsekedhessem, akik a hazánkban az ő idejeket megelőzték, és ha csak őreájuk tekintünk, bennek a magyar világ boldogabb 20-dik századját szemléljük előre." Amikor Csokonai Vitéz Mihály e sorokat Berzeviczy Gergelynek papírra vetette, már lefejezték a jakobinusokat s börtönben ült Kazinczy, Batsányi, Verseghy, Szentjóbi Szabó László... De ki bírja ki indulatok nélkül, könnyek, dühök és átkozódások nélkül, ha szertefoszlanak a szebb jövőt remélő álmok? Ha kiderül, minden remény hiába volt, ha a holnapra remélt jobb világ messzi századokban megvalósuló csak? Csokonai Debrecenben született, nevelkedett. 1774-ben itt új törvényeket határoztak el a tanácsnok urak s ezt követően rettenetes gyorsasággal forgácsolódon szét a debreceni földközösség, megszületett a polgári magánföldtulajdon, a városi porták után méretre szabott birtok: a gazdagok gazdagabbak lettek, a szegények szegényebbek. Csokonai jól ismerte Rousseau írásait, a francia író, gondolkodó neve számtalanszor bukkan fel már korai írásaiban is, ám a régi, a tiszta, a közösségi állapotok visszakívánása Az estve vádlóan zengő soraiban -„Az en nyi m , a tied mennyi lármát szüle, / Miolta a miénk nevezete/t/e"- nemcsak a régmúlt ködéből előgomolygó ősközösségi állapotok visszasiratása, hanem a tegnapelőtti debreceni földközösség visszakívánása is. Csokonai nem csupán könyvekből tanulta a felvilágosodást, hanem szemét nyitvatartóan élő ember is volt, aki saját bőrén tapasztalta, milyen az, ha kiszakad, ha kiszakítják a közösségből, s ha a miénk helyett már csak az enyém, tiéd irányítja az embereket. Nem vakon, felszínesen rózsaszín reménykedésekbe kapaszkodóan kiáltja ő 1790-ben, hogy hajnal hasad, hisz már egy évvel korábban keletkezett versében bizonyítja: van érzéke a politikai realitások iránt: „Néha azt nevezik gyilkos pártütőnek, / Kit kedves hazája tart védelmezőnek. / Némellykor, kik titkon a hazát koncolják, / Hazaárulással a hivet vádolják." De 1795. május 20-án a Vérmezőről összetörtén hazavánszorogva, vackolt szállásán meghúzódva s később, a hosszú úton hazafelé törődve, felejteni akarja a látott-átélt iszonyatot, felejteni akarja azt: meghalt a jövő. Nem volt Csokonai soha felszínesen vidám, csacsogóan jókedvű poéta, már korai idilljeit is átlengi a beteljesületlenség párás szomorúsága, de fanyar-keserű dalait derű és könnyek puhítják. Az „Élni kell a böjtbe is!" sírásba hajló indulatosságát mosolyba ragyogja