Új írás, 1979. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)

1979-03-01 / 3. szám - KÖRKÉP - Pölöskei Ferenc: Tisza és Ady a politika pólusain

PÖLÖSKEI FERENC Tisza és Ady a politika pólusain Szekfű Gyula a Három nemzedékben az első világháború előtti évek politikai mozgalmait, belső feszültségeit elemezve A két magyar sors a hanyatló korban című fejezetben Adyt és Tiszát együtt, de politikai pólusokként jellemzi: „Ami kevés a marxizmus és a Jászi-csoport elveiből a magyar értelmiségbe eljutott - írta -, azt Ady közvetítő lendület nélkül írt, keser­vesen átkozódó »forradalmi« verseivel.” Tisza ugyanakkor - Szekfű szerint - az igazi magyar szálfa, az utolsó egész magyar. Jól tudjuk, Szekfű az 1918-19-es forradalmak újraismétlődésének elkerülése miatt, az ellenforradalom ideológiai és történeti megalapozása érdekében kutatta, kereste a forradalom­hoz vezető társadalmi, politikai, ideológiai okokat, tényezőket. A politikai élet síkján emiatt vonta a cezúrákat, tette mérlegre a különféle politikai irányzatokat s azok képviselőit. Ezt tette akkor is, amikor Tiszáról és Adyról együtt írt az említett fejezetben. Mi természetesen a forra­dalmakhoz vezető út állomásait a demokrácia és a szocializmus, a forradalmak szempontjából vizsgáljuk. Gyökeresen más tehát a kiindulópontunk, a szemléletünk. Azzal a szekfűi vég­konklúzióval azonban egyetértünk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia alkonyán Tisza István és Ady neve a politikai pólusokat jelentette Magyarországon. De hova nyúlnak vissza, miben gyökereznek ellentéteik? S miért éppen 1910 után törtek ezek fel oly erőteljesen? Hogyan s miért került ekkor Tisza a költő heves kifakadásainak, támadásainak tüzébe? Ellentéteik az adott kormányzati rendszer valamennyi lényeges elemére kiterjeszkedtek, ezért — ha vázlatosan is, de — vissza kell utalnunk a rendszer kialakulásának körülményeire, meghatározó jegyeire, azok változásaira s ezzel összefüggésben azokra a körülményekre, amelyek a századforduló után Tisza Istvánt a magyar uralkodó osztályok reprezentáns figurá­jává, érdekeik legkövetkezetesebb védelmezőjévé, mindenféle haladás legelszántabb akadá­lyozójává avatták. Ami miatt a retrográd irányzatok élén — Ady ellenében - politikai pólussá válhatott. Az 1867-es kiegyezés lezárta Magyarországon a polgári forradalom korszakát, de nem oldotta meg a polgári forradalom több lényeges kérdését, mindenekelőtt az agrár- és a nem­zeti, nemzetiségi kérdést. A kiegyezéssel egyúttal megkezdődött a magyarországi polgári államrendszer kiépítése. E megkésett polgári állammodell jellegére azonban eleve rányomta bélyegét az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése, az 1860-as évek úri egyezke­dése, a polgári forradalom felülről való lezárása. A magyar birtokos osztályok és az osztrák burzsoázia kompromisszuma eleve retrográd irányba tolta a gazdasági, társadalmi, politikai élet jogi szabályozását. Különösen szembetűnő ez a feudális eredetű nagybirtokrendszer kon­zerválásában, a nemzetiségi kérdés nacionalista rendezésében, az egyesülési és gyülekezési jog kezelésében, a választójog terén a magas vagyoni és értelmi cenzusban, a királyi felség­jogok kiterjedt rendszerében s a közös kormányzat sajátos, az uralkodótól függő státusában. Mindazonáltal a kiegyezés jelentős előrelépést jelentett az osztrák abszolutizmussal szemben s több liberális jogintézményt is alkotott. Megemlíthetjük itt a beligazgatás viszonylagos szabadságát, a 48-as házszabályok és a sajtótörvény életbeléptetését s a sajtóvétségekben az esküdtszék illetékességét, a liberális jellegű büntető törvénykönyv parlamenti elfogadtatását, az ipartörvényeket, amelyek nemcsak elősegítették a kapitalizmus fellendülését, hanem el­ismerték a munkásosztály sztrájkjogát is. 1867-ben s főként utána a fő kérdés ebben a vonatkozásban az volt, hogy a kiegyezésben rejlő ellentmondás melyik eleme az elsődleges, melyik a meghatározó? Az említett osztály-

Next