Új írás, 1979. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)
1979-07-01 / 7. szám - KÖRKÉP - Szabó Ede: Teremtő szomorúság (Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz)
Sőt akkor is, mikor szemem világán Vak kárpitot sző a halál: Ott a magánosság sötét világán Béhullt szemem reád talál. Síromba csak te fogsz alá követni. A nemtudás kietlenen vezetni: Te leszel, ah!a sírhalom Völgyén is őrzőangyalom. Áldott Magánosság! öledbe ejtem Ottan utólsó könnyemet, Végetlen álmaidba elfelejtem Világi szenvedésemet. Áldott Magánosság! te légy barátom. Mikor csak a sír lesz örök sajátom. De ez napom mikor jön el? Áldott Magánosság, jövel! Ha erre a versre — a világirodalom legszebb verseinek egyikére - gondolok, először mindig ez a két csodálatos sora jut eszembe: A lenge hold halkal világosítja A szőke bikkfák oldalát — s utána rögtön a másik,nem kevésbé gyönyörű két sor. Sőt akkor is, mikor szemem világán Vak kárpitot sző a halál — És nem a magányos Csokonait látom, nem: hiszen tudom: vidám, mulatozó, borozgató, jókedélyű, tréfakedvelő társas lény, sőt társasági ember volt, tulajdonképpen esküdt ellensége a magánynak! Nem ő tehetett róla, hogy végül is magányossá vált. Ez a zseniális csodagyerek - mert az volt, már tizenöt évesen tökéletes latin verseket írt! - egész csavargó, kóbor, lázas és szerencsétlen életében mindig szeretetre, megértésre, egy kis nyugalomra, békére vágyott. - Nem kapta meg, csak a sírban. A Magánossághoz című versét, ezt a páratlan csodát tehát ne úgy olvassuk, hallgassuk, mintha egy mai fanyalgó, fáradt, beteg, az élettől és a társadalomtól elidegenedett ember írta volna. Csokonai nem ilyen volt! Pályája kezdete: csupa diadal. Már huszonkét évesen a csúcsra ért, s ha akkor még nem is sokan sejtették, máris nagy költővé nőtt. 1795 azonban végzetes éve. Ekkor zárják ki a debreceni kollégiumból, s ma már azt is tudjuk: professzorai, akik szerették és nagyra tartották, nemigen tehettek mást az adott politikai helyzetben, Martinovicsék kivégzése után. Az ősi iskola érdekében kellett így dönteniük. S ezzel kezdődik Csokonai nyugtalan vándorlása. Előbb Sárospatakra megy, majd 1796-ban Pozsonyba, s aztán a következő év tavaszán Komáromba, ahol Lillával, azaz Vajda Júliával találkozik. Ez a nagy, egész életre szóló szerelem azonban kényszerű lemondással végződik: Júliát szülei csellel, erőszakkal férjhez adják. A költő magára marad, ráadásul a csurgói helyettes tanári állásból is menesztik, úgyhogy végül 1800-ban hazagyalogol Debrecenbe. Lilla elvesztése után egy ideig még céltalanul kóborol a Dunántúlon, főleg Somogyban, fáradtan, betegen, keserű szívvel. S közben, átmenetileg, Sárközy István szolgabíró kastélyában, a Kaposvár melletti Kisasszondon pihen meg. Rousseau rajongása mindig is hajlamossá tette a magány keresésére: érthető tehát, ha most idézi, óhajtja; érthető, ha kiábrándultságában még szereti is, szinte dédelgeti ezt a lelkiállapotát. Hiszen kudarcai, csalódásai, összekuszálódott élete űzöttségében ez a szomorú, tiszta lemondás az egyetlen vigasza. „Áldott Magánosság, jövel!" - szakad fel belőle a sóhaj, a fohász, „ragadj el álmodba"... - s máris minket, olvasókat ragad el a vers. Sok esetben már itt kezdődik a költészet csodája: az első sorokkal, az indítással. Csokonainál, az invokációval. (Az invokáció eredetileg a klasszikus eposzok elején a Múzsa, segítségül hívása. Itt a Múzsát az istennőként megszemélyesített Magánosság váltja fel.) A tizenegy strófából álló verset ennek az invokációnak a következetes végigvitele fogja egységbe, azzal is, hogy állandóan a Magánosságot szólongatja, hozzá beszél, s azzal is, hogy a közvetlen megszólítás még három ízben visszatér (a harmadik, a nyolcadik és az utolsó versszakban). Mielőtt alaposabban szemügyre vennék a verset, hadd utaljunk néhány szóban legalább egy párhuzamra: A tihanyi ekhóhoz, illetve annak 1798-as változatára. A füredi parton-ra, amely szintén ebben az időben született, voltaképp ugyanúgy a magány, a világtól való elvonulás vágyát szólaltatja meg, csak jóval személyesebb és keserűbb hangon. „Egy magános árva szív”. „Egy szegény boldogtalan" panaszolja benne, hogy barátai elhagyták, sőt ellene fordultak, talán még a „Zordon erdők"-ben, „durva bércekben" is több érzés van, mint az emberekben, s Rezsim is. jaj, gyászos életemnek Fájdalmára már meghalt---------- 60