Új írás, 1979. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)

1979-07-01 / 7. szám - KÖRKÉP - Szabó Ede: Teremtő szomorúság (Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz)

L e szigetnek egy szögébe. Mint egy Russzó Ermenonvillébe, Ember és polgár leszek. (A végleges változatban, persze, Lilla neve szerepel... s nem úgy, mint aki meghalt, hanem, mint aki ,,a tirani törvénynek / S a szokásnak meghódolt”). De a legfontosabb, s ez vezet át A Magánossághoz gondolat- és érzésvilágába, az, hogy a költő a rideg, közönyös vagy épp ellenséges világból a magányba, remeteségbe vágyódik; a hegyek közt egy barlangba, „szent fedél” alá, ahol nyugtot lelhet, mert Abba tán a földesúri jussal ellenkezni nem fogok. Hogyha én egy megvetett virtussal Itt egy kőbe helyt fogok. A Magánossághoz sorai közt is ez a sóvárgás bujkál: embernek lenni és polgárnak. Csak talán kissé hangfogósan, enyhültebben, mélabús halálsejtelemmel. Két szemben álló világ, két ellentétes és mégis összetartozó réteg: a személyes és az általános szféra keveredése, szétválása, összecsapása teremt feszültséget ebben a csöndes versben. Az első invokáció, éppúgy, mint a többi három, a személyes szférába tartozik. A költő a Magá­nosságot kérleli, hívja, hogy jöjjön, ringassa el a lelkét, ha már egyszer, Kisasszondon, végre rátalált. Voltaképp szorosan ehhez az érzéshez, hangulathoz kötődik a „poétának való" táj felidézése is, amely finom átmenettel olvad bele a második invokációba, a kérésbe, hogy gyakran vezesse őt a Magánosság ilyen helyre. A negyedik versszaktól a nyolcadikig az általános kör uralkodik el, de azért ebbe is belejátszik a személyes, a költő helyzetét és sorsát érintő mondanivaló. Mert például - ha látszólag személytelen is—, a hatodik szakasz is Csoko­nairól szól, aki „magán szomorkodik", aki boldogtalan, aki megveti a világot (azt a világot, amely a „nyakára hágott”), s aki magányában önmagával biztatja magát... A hetedik strófá­ban ez világossá is válik, hiszen itt ismét a „poéta" kerül szóba: a magánosságban úgy csap a poéta széjjel. Midőn teremt új dolgokat Mint a sebes villám sötétes éjjel. S a semmiből világokat. Világok a semmiből?! Hát nem Shakespeare jut az eszünkbe? (A költő „Ad alakot a régi semminek. Valódi lakhelyet és nevet ad neki”)! S ez egyúttal megint átváltás a személyes szféra egyéni panaszába, a harmadik invokációba: a költő is a magányért sóhajtozik, amely „baráti módra” érti a szívét, nem álnok, nem csalfa, mint a „színes”, azaz színlelő világ barátai .. A kilencedik versszak utolsó négy sorától kezdve fokozatosan komorul el a csöndes rezignáció, egészen a síri magány örök sötétjéig, a negyedik, a végső invokációig, amikor a költő a Magá­nossággal együtt hívja, idézi halála napját. Az általános kör - a negyediktől a nyolcadik versszakig terjedően - a világ és a Magánosság ellentétére utal: a királyoknak, a kastélyok lakóinak, a fösvénynek, a nagyravágyónak, a hada­­kozónak, a „zsibongó városokban" élőknek gond, félelem, bánat, unalom, gyötrelem a magány. Az érző szívnek viszont, a „szelíd falu s mező” embereinek, a szomorkodónak, a boldogtalan­nak, a világtól (az úgynevezett „nagy világtól”) eltaposottnak: szent erdő, titkos égi szó biz­tatása, az erények szülője, a bölcset naggyá tevő, a költőt alkotásra, teremtésre ösztönző hű barát és társ. Már a két szféra állandó keveredése, egymásba­ játszása, számos „átfedése" is arról vall, mennyire korhoz (a maga elmaradott, nyomasztó, feudális korához) kötött az a magány, ame­lyet Csokonai immár egyedüli „mentsvárának" tart. (Dehát mindenki magánya mindig a saját korához kötődik, „kozmikus” magányt csak az asztronauták érezhetnek, ha rádióösszekötteté­sük megszakad a Földdel...) Mégsem a gyöngeség szól ebből a versből; egy büszke és ön­tudatos - bár a küzdelemben megfáradt­­ lélek számvetése ez az élettel, a halállal, megbékélés az elkerülhetetlennel. A Magánosság négy ízben is visszatérő jelzője az „áldott", egy helyen „szelíd", másutt pedig „kedves". S hogy simulnak a vers hangulatához a többi jelzős főnevek is! „Megfrisselő", vagyis frissítő, üdítő árnyék, tiszta forrás, lenge hold, hús álom, csendes éj, szelíd falu, szent erdő, égi szó, éji harmat, vak kárpit, sötét világ, utólsó könny, végetlen álom, világi szenvedés. Vagy: a patak, nimfa, völgy, csere (azaz cserjés, bozótos), angyal, fátyol; és az igék: ringat, csergedez, andalog, gyönyörködik, nyugtat, biztat, kecsegtet; az egyszerű, de nyomatékos jelzők (a már említetteken kívül): magános, szőke, lankadt, érező, titkos, baráti. Abból a körből, amelyet a Magánosság elkerül vagy ahol jótékony hatása a visszájára fordul, csak néhány ige és jelző, példaként, az ellentét érzékeltetésére: zsibbadozik, csatázik, utál, büntet, kerget, zajog,­­ fogyasztó, vad, goromba, kérkedő, zsibongó, zavart.

Next