Új írás, 1979. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám - KÖRKÉP - Fenyő István: Írók és az egykorú valóság (Sőtér István tanulmányairól)
közvetíti. Az ideál kritikája valósul meg tehát Az ember tragédiájában a valóság oldaláról: az 1848 előtti liberális romantika elvontságának, elégtelenségének történeti megjelenítése. S a tanulmányíró e mű kapcsán is, mint ahogyan a nagy összefoglaló elméleti tanulmányokban, A ..másik" természet és Az irodalomtudomány dilemmája címűekben, figyelmeztet atörténetiség, a helyi viszonyok mérlegelésére. Óva int attól, hogy az irodalom sajátos útját egy elvont európai, főleg nyugati modellhez viszonyítsuk, mert abból igazságtalan kép fog következni. Szentencia-érvényű megállapítása a történeti dialektikát ajánlja figyelmünkbe: ......Egy-egy irodalom nem mindig akkor jár jó úton, amikor a legfrissebb példákat követi, hanem amikor a maga történeti és társadalmi föltételei közt felel meg annak a hivatásnak, amelyet sajátos helyzete szab meg neki." Itt jegyezzük meg, hogy az Álom a történelemről című Madách-tanulmány sarkalatos szempontjai még pregnánsabban érvényesülnének, ha azokat nem kellene Összegezés: Madách és a koreszmék címmel a kötetben kivonatosan bár, de újra olvasnunk. Sőtér István a magyar tizenkilencedik század írói közül leginkább Jókaihoz vonzódik. Első monografikus igényű tanulmányát 1941-ben, alig huszonnyolc esztendős korában róla írta, a személyi kultusz viszonyainak enyhültével, 1954-ben összegző pályaképben kelt a védelmére, születésének százötvenedik évfordulóján pedig ismét tanulmányban méltatta jelentőségét. Vonzalmának oka nemcsak a nagy regényíró elbeszélő művészete, hanem az is, hogy ez a művészet egyfelől a nemzeti múlt páratlanul eleven és sokszínű megörökítését eredményezte, másfelől pedig legjava részében szuggesztív erkölcsi áthatottsággal forrasztotta össze nemzet és haladás nagy eszméit. A magyar társadalom polgárosodásáról benne rajzolódott ki a legszélesebb kör- és körkép. Egy átalakuló ország feltérképezője, a nemesiből a polgáriba, a patriarkálisból a modernbe, a múltból a jelenbe lépő magyar társadalom művészi hírnöke Jókai monográfusa szemében. Vele foglalkozó tanulmányai közül az 1954-ben készült Jókai útja a legsikerültebb. Az értetlen támadókkal szemben akként kel az író védelmére, hogy egyszersmind nem nyújt apológiát, még kevésbé apoteózist, hibáit és tévedéseit éppúgy kimutatja, mint romolhatatlan értékeit, a nemzeti tudat formálásában betöltött szerepét. Míg egyrészt előtérbe állítja azt, hogy Petőfi barátsága meghatározóan kísérte végig Jókai írói útjának alakulását, másrészt hangsúlyozza, hogy az író nem volt forradalmár, éppúgy félt a néptömegektől, mint a hazai liberális progresszió más nagyjai, Eötvös, Kemény vagy Madách. Fejtegetéseihez tegyük hozzá, hogy Jókai voltaképp sohasem értette meg a forradalmak lényegét, képtelen volt társadalmi ellentétekben, osztályok szembeállításában gondolkodni, életművének egésze a szociális konfliktusok elhalaványításának jegyében alakult. S 48. az ő márciusi szereplése? A pesti nép megmozdulását s benne a maga tevékenységét Jókai nem érezte forradalminak, ellenkezőleg: a békés reformkor vértelen befejeződésének, záróakkordjának tekintette, s nem valaminő minőségileg új fejezetnek a történelemben. Liberális reformer volt s maradt mindvégig, de olyan reformer nemes — s ebben teljesen egyetértek Sőtér Istvánnal, akinek gondolkodásában mindvégig ott élt és lüktetett Petőfi emléke. Ebben az eleven emlékben volt ő különb társainál, az irodalmi Deák-párt tagjainál - ami viszont nem változtat azon, hogy a reformer szemlélet korlátozottságain ő sem tudott túllépni. Jókai az érdekegyesítés ideológiáján, a nemzeti egységfront és a szemben álló osztályok szövetségének politikáján nőtt fel, ez az eszmekor valósággal a vérévé vált. Ehhez ragaszkodott azokban az időkben is, amikor mindennek már az alapjai is hiányoztak. A változásokat csakis felülről, hol a nemzeti arisztokrácia, hol a középnemesség irányításával s annak érdekeivel messzemenő összhangban tudta csak elképzelni - a polgárság, a jobbágynép nála nemcsak nem szól, de nem is szólhat bele a nemzeti társadalom létkérdéseinek eldöntésébe. Ugyanakkor az is igaz - s ez röpíti magasba művészetét az Egy magyar nábob. A kőszívű ember fiai, az Es mégis mozog a föld, Az aranyember lapjain, hogy ha eszméi és eszményei jóval korlátozottabbak voltak is, mint Petőfiéi, azokhoz mélyen, roppant érzelmi erővel ragaszkodott — akkor is, amikor osztályának hangadói azokat már mind cinikusabban szemlélték. Amit társadalmi perspektívában nyújtani tudott, az színtiszta romantika - de ez a romantikus utópia és naiv ábránd is sokkal különb volt, mint a hazai feudalizmus parlagisága vagy a kapitalizmus rideg haszonelvűsége. S a nagy ideálok lelkében nosztalgikusan akkor is visszafájtak, amikor — Sőtér külön tanulmányban, a Jókai pályafordulata címűben szól erről — 1875, a fúzió, Tisza Kálmán politikájának elfogadásával azokról mindörökre lemondani kényszerült. Sőtér István alapvető megállapításainak értékét némiképp csökkenti, hogy a közvetlen szomszédságukban olvasható ifjúkori Jókai-tanulmány számos ponton ellentmond azoknak. Ebben az 1941 -ben írott áttekintésben - számos találó megállapítás mellett - túlhangsúlyozza Jókai realizmusának jelentőségét a romantika rovására, megalapozatlan állításokat hangoztat az író társadalmi nézeteiről, s szemléletmódjából általában hiányzik a kritikai megközelítés.