Új írás, 1981. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1981-06-01 / 6. szám - KÖRKÉP - Németh G. Béla: Szemközt egy legendával (Justh Zsigmond epikája)
NÉMETH G. BÉLA Szemközt Justh Zsigmond epikája egy legendával (Az elfeledett s a fölfedezett író) Az elbeszélés művészetéhez bizonyos életkoron túl kell lenni, hallhatjuk a napi olvasótól is gyakran, de találhatjuk elméleti művekben is nemegyszer. S lehet is benne alkalomszerűen igazság, bárha fiatalon írt epikus remeket is bőven számon tart az irodalmak története. Justh Zsigmondnak mindenesetre az érett évek tapasztalatai, melyek hamar ellobbant életének már nem adattak meg, alighanem azt hozhatták volna el, ami oly értékcsökkentően hiányzik könyveiből: az alakok, a cselekmények, az életutak sorsdimenzionáltságát. Alakjai rajzának, cselekményei elbeszélésének, életútjai megformáltságának nincs oly sugárzó mögöttes területe, mely az olvasó képzeletét sokrétű megélésre, főleg pedig továbbélésre serkentené, együtt-teremtésre ihletné. Műveiben csak annyi van, amennyi betű szerint van bennük: síklapra vitt, háttér nélküli vonalábrák. Jelenségszintű esetek a vonatkoztatást kikényszerítő lényeg nyugtalanító derengése nélkül, így elbeszélő tevékenysége szűkszavúan is bőbeszédű, inspiráló utalások helyett magyarázkodásba téved, szigorú szerkesztettsége fedetlen tankönyvi ábrává válik. Man sieht die Absicht, und man wird verstimmt, mondja Goethe; az ember látja a szándékot és lehangolódik. A szándék, az Absicht ugyan, az író oldaláról tekintve joggal tűnhet úgy, nagyon is nagy igényű. Nagyobbal az ábrázolás eredetiségét, terjedelmét, feladatvállalását illetően kevés magyar elbeszélő indult. Közvetlen kora s utókora mégis hamar elfeledte, nemcsak művét, de szándékát is. Holnaputánra, a késő kilencszázharmincas évek nemzedéke fedezte föl. Az a nemzedék, amely a késő Nyugat végső kifáradásánál körülnézve, látni vélte, mit nem pótolt be, mit nem végzett el, európai társaihoz képest, még ez a kifáradásában is nagyszerű mozgalom sem. Hiányérzeteik közül, társadalmi-történeti szorultságukban az vezethette őket Justhhoz, ami ennek szándéka magvát tette: mi lehet a genezise annak a tétova magatartásnak, amely oly sok okos szó és jóindulat ellenére s annyi történeti tapasztalat ellenére is oly tehetetlenül, oly vértezetlenül, oly magamegadóan állt szemben a kor romlásával. (Eltervelt szándék és ihlető példák) Mert Justh nem kevesebbet akart és ígért, mint azt, hogy a századvég teljes magyar társadalmát egy közel húsz kötetes regényfolyamban úgy rajzolja majd meg, hogy olvasója szeme előtt álljon egyik oldalt az, amit végképp sorvadásra ítélt a „társadalombiológia" fejlődésmenete, másik oldalt az, amiből a jövőnek sarjadnia lehet és kell. Hogy ezen a szándékon ott van részben Balzac ihletése, részben s még inkább — különösen a kivitel tervét illetően — Zola indítása, az irányzat meghatározása szemszögéből fontos, de a megvalósítás, az érték megítélése tekintetében mellékes. Mint ahogy az is mellékes e tekintetben, hogy mindezt részben Bourget fellengző fölénnyel fedett lapos didaxisán át közvetítve kapta, részben Huysmans lelki űrt és gondolathiányt rejtő, mélykedő bazári pszichológiáján át érezte modernizálva. Nagy írók is vettek át gyakran, s nem is csak velük egyenrangúaktól ötletet, tervet, gondolatot egyaránt. De szinte sohasem vettek át kész magyarázatokat az ábrázolt világ értelmezésére. Justh esetében az a meghökkentő és lehangoló, hogy a végkövetkeztetéshez, amellyel indul, a földolgozott anyag jórészt a munka végeztével is csak illusztráció marad. Munkahipotézis nélkül, igaz, jelentős író nemigen fog munkához, különösen nem ebben a századvégi irányban és szellemiségben, amelyben, írónk éppúgy, mint mesterei, szívesen nevezték a regényt biológiai, szociológiai, pszichológiai tanulmánynak. Csakhogy a munkahipotézis, lett légyen hajtató magva mégannyira tételszerű is, ámaz anyag megformálása folyamán, melyben testet öltött, a valóban jelentős írók kezén átalakult: az ábrázolt világ emberi törvényei s az elbeszélés esztétikai tulajdonsá gai * CCO*