Új írás, 1984. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1984-05-01 / 5. szám - Boldizsár Iván: Három keser-édes a végzetről (elbeszélések)
Megígértem. Még nem sikerült. De magamba szippantottam a Hidász utca 1. szám alatt Villont, Rimbaud-t, Verlaine-t, Baudelaire-t, az egész francia irodalomtörténetet. Ittam is egy jó kortyot. A költők lelke mindjárt a fejembe szállt. Fölemelkedtem a székről, de testem ülve maradt. Mintha a nyakam nyúlt volna meg. A fejem búbját mindjárt beleverem a mennyezetbe. Gyuri hangja visszarántott a székemre. „Hol ittad hát azt az utolsó konyakot?" A fronton. A németek ládaszámra küldték ki a zsákmányolt Courvoisier-t, a Martellt, a Henesseyt, a Heidsiecket....Elég!" Hazafias kötelességünknek éreztük, hogy élelemvételezésnél elszajrózzunk egy-két üveggel. De te hol szerezted ezt, Gyuri? Csak nem adtál ki pénzt érte? „Erzsitől kaptam." Szapáry Erzsébet grófnőbe mind szerelmesek voltunk egy kicsit. S ő mindannyiunkba. Tehette, mert férfiút egyet se szeretett, jutott tehát kedvességéből, gyengédségéből és vendégszeretetéből valamennyiünknek, akik Kája grófnő halála után az ő vendégei lehettünk Várfok utcai zöld sarokvillájában. Március tizenkilencedike óta ő is elbújt valahol. Hogy hol, azt csak Markos tudta. Mindenkinek ismerte a búvóhelyét, de senkinek soha nem árulta el. Azokban a hetekben vált tevékennyé a Magyar Front, akkoriban alakult meg az Ellenállás Nemzeti Bizottsága. Gyuri azt is tudta, hogy ennek elnöke, Bajcsy-Zsilinszky Endre a Füvészkertben rejtőzik. Tudta azt is, hol a lelőhelye Tildynek, Szakasitsnak, Erdeinek, Donáthnak, Kovács Imrének, Somogyi Miklósnak, Kállai Gyulának. Egyiküknek-másikuknak ő szerzett búvóhelyet. Szaladgált egész nap titkos lakásból illegális utcai találkozókra, találkozóról röpcsi-előállító helyre. Vitte a hírt, hozta az üzenetet, olykor hozzá is tett, mert útközben látott vagy hallott valamit, amiről a jól elrejtőzöttek nem tudhattak, eszébe jutott egy ötlet, ami a többieket elkerülte, mert alig-alig érintkezhettek egymással. Tudott arról is, hogy már működött az Apponyi téren egy orvos rendelőjében a mi gyógyszer- és kötszergyűjtő és Titóhoz továbbító csoportunk. Nem tőlem tudta meg, nem beszéltünk róla. Kisfiam felébredt. Menten odaszaladt a vendéghez. „Mit hoztál, Gyuri bácsi?" Mindig volt a tarsolyában a gyerek részére valami. Színes ceruza, kis notesz, üveggolyó, ha más nem, egy régi párizsi VUI-ből - ennek a lapnak munkatársa volt - kivágott medve, tigris vagy kiskutya. Ezúttal kenguru volt és ráadásul egy kék-piros ceruza. Megettük a vacsorát. Josette megágyazott Gyurinak a kis szobában. Bevittem neki egy pizsamát. Felvette, nagyon lötyögött rajta. Felállt benne, megbotlott a talpa alá került nadrágszárban. Felhajtotta, kiegyenesedett, azután megrázta magát. Megfordult, levetette a pizsamát, újra felhúzta az alsónadrágját. Mit csinálsz? „Ha éjszaka mégis jönnek, kiröhögnek ebben a pizsamában. Ha az ember lebukik, meg kell őriznie a méltóságát. Sose tűrd el, hogy letegezzenek. A te pizsamádban olyan lennék, mint egy pojáca. Nem engedhetem meg, hogy nevessenek rajtam." Bebújt a takaró alá. „Egyébként ne tojjál be. Kiszámítottam, hogy ma éjszaka teljes biztonságban vagyunk mind a ketten. Ha kiszimatoltak valamit a ti csoportotokról, nem nálad kezdik az összefogdosást. Ha pedig az én nyomomban vannak, akkora pimaszságot nem tételeznek fel, hogy éppen nálad töltöm az éjszakát." Ez olyan logikus volt, hogy hangosan felnevettünk. Josette meghallotta, kopogott, bejött. „De jó kedvetek van!" - mondta rosszalló hangsúllyal. Meglengettem a pizsamanadrágot, elmondtam, milyen csodás biztonságban vagyunk mind a ketten. Nem tudott nevetni. Másnak reggel Markos György odament az ablakhoz. A szobának két ablaka volt, az egyik a Budagyöngyére nézett, a másik a Hidász utcára. Gyuri kinézett az