Új írás, 1988. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)

1988-12-01 / 12. szám - KÖRKÉP - Sós Aladár: Emlékezés Supka Gézára

Kossuth Lajos magánéletéből írt meg egy erősen kompromittáló, igen tarka histó­riát, ami nyomtatásban alighanem itt jelent meg először. Kossuth pedig a legünne­­peltebb szentje talán a magyar történelemnek, mégse tört ki a felháborodás. De most a katolikus közvélemény a népszerű püspök és az egyház ellen intézett támadást érzett a cikkben. Pedig Supka csak a politikus, az országgyűlési képvise­lő és a pártvezér Prohászkáról írt, és pedig olyképpen, hogy a naplójából közölt politikai önnvallomásszerű részleteket, és távol állott tőle, hogy egyházi minőség­ben támadja, vagy bírálja. De látva a nagy felháborodást, ezt is megbánta. A kö­zönséggel azonban vitatkozni nem lehet. És Supka gavalléros elégtételt adott. Leutazott Székesfehérvárra, és a püspök sírjára koszorút helyezett. Supka Géza szerette az igazságot, az élete nyugalmát áldozta érte. De tudta, hogy nemcsak egy igazság van, hanem igazságok vannak. Harci stílusát, egész lelki magatartását azért valami kulturált, kifinomult, nobilis tónus karakterizálta, amiből kiérzett, hogy másnak a véleményét is respektálja. Tipikus elit-ember, amilyent a századforduló termelt ki magából. Ez a nemzedék Nietzschét olvasta, és mindenekelőtt egyéniség akart lenni, a tudóst és a művészt pedig többre tartotta a bankigazgatónál. Emellett sokszínű, vonzó egyéniség, körülrajongott társasági ember. Tehetséges muzsikus és komponista, aki ha leül a zongorához, elmulattatja a társaságot. Sanzonjai, nótái felejthetetlenek... Supka Géza a kultúra embere. Azzá tette az átfogó, ritka nagy műveltsége és igen sokirányú tehetsége. Az ilyen emberből az elmúlt századokban polihisztor lesz, ma újságíró. Tudós, író, publicista volt, aki fényeket gyújt a sötétségben. A 19. század alighanem a mi „nagy" századunk volt, a magyar grand siécle, amely a millenium idején és a századfordulón ragyogott a legfényesebben. Mi, akik akkortájt láttuk meg a napvilágot, különösen megrendülünk, mikor a letűnt világnak már-már utolsó szemfényeit látjuk kirobbanni. Supka Géza ezek közül való volt. Távozása azonban kétszeresen fáj nekünk, mert egy kissé mindig a mienk is volt. Hozzánk tartozott. És mikor átlépett az örökkévalóságba, felriadtunk. „Egy fényes csillag futott le az égről..." suttogtuk. A klasszikusok már kimentek a divatból, mégis Horatiusszal mondom: „Non omnis moriar...!" „Nem hal meg velünk minden!"Valami itt marad belőlünk akkor is, mikor mi már az örök Keletre költözünk, valami, ami talán a legszebb volt bennünk, ami Supka Gézában gyönyörűen ragyogott... A szellem! 106

Next