Új írás, 1989. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám - Sarusi Mihály: Eszterberke (regényrészlet)
elrejti, meg ne lássa nála a pogány, bocskort köt a lábára. Urak közé megy! Lássák, nem akárkivel van dolguk, ő a dobozi bíró. Megörülnek a törökszállásiak, amikor meglátják a közeledő Sámsont. Tartanak a dobozi törökök a dobozi magyartól, annyi rosszat hallottak őshazájukban, meg már itt, a határtartományban is a koszos, istentelen, haramia, ellenálló, cseles magyarról, hogy jobb állandóan résen lenni. Dobozi magyar jószántából még nem járult a kihelyezett török basa elé. Csak ha a legényei erővel viszik az engedetlen magyarját Kucug elé. Hogy azonnal jöjjék a koszos magyar bírára, hogy nem úgy van az, ahhoz nincs joga! Állandóan ez a perpatvar, Kucug már nagyon unja ezt az egészet. Omer még jól megjutalmazta, köszöni szépen. Még ha máshol kapott volna birtokot! De Dobozon, ezekkel. Ezekkel a mocskosokkal nem boldogul. Állandóan túljárnak az eszén. Különösen ez a csalafinta Sámson. Na emberemre akadtam, fakadt ki egyszer Kucug. Valahogy meg kéne szabadulni ettől a veres disznótól. Fáj, milyen disznószaga van! Kanok közt él, undorító. Persze én nem mernék a kondája közelébe merészkedni. Nem mintha Sámson ne tartott volna az agától, mert ő csak így szólította Kucugot: - Agám! Nem. Óvatos volt vele, igyekezett a kedvében járni, nehogy az ő nagy szája miatt a falu kerüljön bajba. Még ha nem lenne bíró, megtehetné. De így. Jobb, ha hallgatok, mint a csuka. Csuka. Farkas bátyám mit visz haza? Hogy na. - Lányom, ma ezt fogtam! Kucug megörült Sámsonnak, rég látta. Csak ha megszorul az ember, akkor merészkedik az ellenségei közé. Bárányként a farkasok közt. - Hogy ityeg a fityeg? - fogadja Kucug Sámsont, mert már egész jól ért a kis hülye magyar nemzet nyelvén. Amikor Sámson a maga nevében beszél Kucuggal, agámozza, ám most többről van szó. Úgyhogy: - Basám, hozzád jöttem. Lenne egy nagy kérésem! - No lám. Veres Sámson, megjött az eszed? Ezt már szeretem! Mert magában Kucug már azon gondolkodott, hogy ha most, itt az ő palotája kapujában is leagázza ez a piszok bíró, hát nem áll jót magáért. - Basám, Allah növessze nagyra a szakálladat, jöjjön föl a csillagod, hálás vagyok az én Istenemnek, amiért ilyen uram lehet! - Sámson, ne túlozz. Mintha hájjal kenegetnék a dobozi basát. No lám, még a végén mégiscsak jó dolgom lesz nekem itten a hitetlenek között, morfondírozott szakállát markolászván a török. - Csak nem az adót hozod? Ráér, bár adóból semmi sem elég. Egy kis ajándék talán? - Eltaláltad. Ezt nézd, ne a pöcsödet. - Hogy mondtad? Ez mit jelent, ezt még nem értem! Ezt a szót még nem hallottam. Azonnal áruld el! Sámson megijedt, már csak ez hiányzott. - Ez a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy ékkő, az ékkő egyik neve. Tudod, basám, milyen sokféle,gyémánt van, ilyen, olyan. - Azt meghiszem, láttam már néhányat! Csak nem? Ne csigázz! - Látom, téged sem ejtettek a fejed lágyára. Basám, ez a tiéd! És Sámson odadobja a basának az ajándékot. A sarkadi hajdúktól vette kótyavetyén a csatári bíró, az küldi a basának. Persze erről egyenlőre egy szót se. Allahra, a próféta szakállára, még ilyet. Igen csudálkozik a basa, örömében a földre ejti, gyorsan fölkapja a boglárt, s daruzollak tövébe, közepére képzeli a csillogó ékkövet. Micsoda forgója lesz neki! - Sámson, te csibész, hol vetted? Találtad? Van még belőle? Ha mi összefogunk, miénk lesz itt minden! Osztozzunk meg, fele-fele, én belemegyek, fosszuk ki ketten ezt a szerencsétlen fészket! Omer bég, áldott legyen a neve, kettőnkre bízta a Dobozt. Csak te eddig elkerültél. Nem az enyém, úgy kaptam. Ilyet te Dobozon egyet sem találsz! Sámson kénytelen-kelletlen elmesélte, hogy áll a dolog. Hogy segítség kell, s ha beviszi