Új írás, 1989. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám - Sarusi Mihály: Eszterberke (regényrészlet)
őt a gyulai várba, segít neki, hogy megkerüljön, megszabaduljon a csatári bírófi, még két aranyos boglárt kap jutalmul. Mert ez az előleg. - Szóval nem a tied. De most már az enyém! A basa sebesen eltünteti kaftánja rejtekébe a boglárt, mint aki azt többé vissza erővel sem adja. - Alábecsültél, Veres Sámson! Ezt többé nem látod. Se te, se a csatári kutyák bírája! És Kucug köp egy jó válykosat a pocsolyába. S kuncog. - Nem hiszem. Kucug bazsalyog, aztán mégse. • Mit sütöttél ki már megint, te átok? Vigyázz, mert most az egyszer pórul jársz. Való igaz, innen aztán nem szabadul, ha a basa úgy akarja. A vitézei szépen körbeveszik őket. Tisztes távolban vannak, dehát. - A sarkadi kapitány a csatári bíró édestestvére. - És aztán? Valamennyi prófétára esküszöm, hogy éntőlem vissza nem kapja! - Úgy gondolod? - Vigyázz, Sámson, vigyázz. Velem ne szórakozz. Na, Sámson. - Ide figyelj, Kucug János! A basának ez a megszólítás a kedvére van. Mert így mintha e lator cimborája lenne. - Halljam, te gazfickó. De ha nem jól beszélsz, ne legyen Kücsük Iszmail a nevem, ha nem húzatlak karóba! Sámson úgy tesz, mintha faképnél hagyná a basát. - Maradj, az anyád erre meg arra, te hitetlen kutya! Mondd meg, mi jár a fejedben! Különben leüttetem. A török leventék kezdenek közelebb kerülni. Most jön a feketeleves. - Basám, én csak jót akarok neked. Még nem mondtam: a sarkadi várkapitány azt üzente, hogy ha haja szála görbül az öccsének, halomra gyilkolja a dobozi törököket. Ami igaz, igaz, itt túl közel az országhatár, az a nyárfa már Erdély, a sarkadiaké. Gyulát nem tudnák bevenni, ám a dobozi Törökszállás. - Nézd, fiam, nem modtam semmit. Mondom, egyezzünk meg. És akkor én is békén hagylak benneteket! Sámson erre csak előadja, mit kér tőlük a csatári kisnemesek bírája. - Nemesek? Erre fölcsillan Kucug szeme. Nem olyan jobbágynépség, mint ez a dobozi, úgyhogy így már kezdi komolyan venni a dolgot. A nemesének még akár órája is lehet. Kucug álma egy valósi óra. Amelyik a nap minden órájában elüti az időt, amelyik. Hajaj, ha neki lehetne egyszer egy igazi órája! Toronyóra is megteszi, csak óra legyen. Hol lelz órát ebben a semmi faluban? Ugyan, azt se tudják ezek, mi az, hogy óra! Ő látott néhányat a török birodalomban, meg a német birodalomban, az erdélyieknél kevesebbet, mert az erdélyi magyarok óráit rendre elrabolták tőle a társai, megelőzték a disznók. No, tán most sikerül. Hajaj, Kucugnak az óra a gyöngéje. Ez az egy hiányzik még a kastélyából. - Kastély az, ahol még óra sincsen? - szokott kifakadni, amikor egymaga marad a palotája hálószobájában. Amúgy a hárem is készen, már csak asszony kellene. Előbb az óra, aztán jöhet az asszony. Amikor a legutóbb hadba szólította a hitharcosokat a vezír parancsa, sikerült szereznie a jeneiektől egy órát. Míg a társai a város kifosztásával voltak elfoglalva. Kucug Jankó a szolgáival a jenei toronyórát szerelte le. Föltette az órát a vezetékló hátára, de mire hazaért vele Gyulára, darabokra esett. - Na várjatok lesz még nekem igazi órám - mondta akkor. Ám akkor kikerült jutalomból Dobozra. A jenei hőstettért ezt kapta. A fél török birodalom az ő hősiességéről beszélt, hogy egymaga vívta meg a jenei várat. Míg a többi a falat hágta, nekiszaladt a jenei toronynak, és mire a szerencsétlen magyarja észbekapott, toronyórával a hóna alatt továbbélt. Nem egészen így volt, de az igazhitűek közt így terjedt el fél világszerte. Kucug előtt, a három boglárt magáénak képzelve, már a kastély tornyában ketyegő óra képe lebegett. - Dobozi toronyóra! - sikoltott fel a hitharcos.