Uj Kelet, 1923. december (6. évfolyam, 230-252. szám)

1923-12-01 / 230. szám

2 Doktor Dorten villájában, a rajna-frankok A Rajna-köztársaság bölcsőjénél. A rajna-frankok tagadják germán eradatukat főhadiszállásán Kristian Albertson, az izlandi fiatal pzege­ne­ráció egyik legtehetségesebb tagja, a „Politiken“ című napilapban így ír a rajnai szeparatisták wiesbadeni mozgalmáról. Ki gondolta volna, hogy Wiesbaden valaha forradalom színtere lesz . Wiesbadent, a kicsi, idil­likus városka, amelynek csodálatosan szép a kör­nyéke és amelynek lakói a hemzsegő idegenek borravalóiból éltek. Egy évet töltöttem W­iesbaden­­ben. Ott ért a Ruhr-megszállás is. De mennyire megváltozottnak találtam mindent, amikor október közepén újra felkerestem. A Wilhelmstrassen, ahol máskor az üdülő vendégek százai káprázatos pompát fejtettek ki, reggeltől estig külvárosi szegények hemzsegtek a bankok és az élelmiszerüzletek előtt. Izgatottan tárgyalták a naponta százszor is emelkedő árakat, a márka zuhanását, az áruhiányt, a szeparatista mozgalmat, Poincarét, Dortent és Stresemannt. Ha a bankok márkakészlete kifogyott — és ez minden nap megtörtént — akkor szédítő arányokat öltött az utcákon a tiltott magándeviza-kereskedelem. Rejtelmes egzisztenciák furakodtak be a tömeg közé és suttogva nemes valutát kínáltak dollárért. A másik percben már rombolásokról­ beszélt az utca, valahol ablakokat zúztak össze, bankokat törtek fel és élelmiszerkereskedéseket fosztottak ki. Már látni lehetett a száguldozó rendőrautókat. És még valami feltűnt nekem: összes isme­rőseim lesoványodtak és különös fáradság látszott az arcukon. Éldegélek valahogy csendesen ... A drágaság, az élelmezési viszonyok, a pa­­roxizmusig felfokozódott nyomor jellegzetes bélye­get nyomott az emberek arcára. Valaha táncoltak Wiesbadenben, most játszanak. Mindenütt: szál­lodákban, kávéházakban, korcsmákban játékklubok alakultak. A játékklubokat ma már nemcsak ka­landorok és naplopók látogatják, a „legspiszebb“ polgárokon is valami beteges játékepidémia lett úrrá. A legelső estén volt fogorvosomat pillantot­tam meg a játékasztal mellett. — Nos hát mit tegyek, — válaszolt csodál­kozó pillantásaimra — valahogyan csak élni kell ! Kár, hogy a szerencsém gyakran cserben hagy, másképen már csinos vagyont nyertem volna össze, így csak éldegélek valahogy csendesen. A nyomor napról-napra nő. Végül is meg­harsantak a forradalmi kürtök. Aachenben kikiál­tották a rajnai köztársaságot. A szeparatisták tün­tető csoportba verődnek össze, a lakosság elensé­ges magatartással fogadta a tüntetőket. — Csavargók, hazaárulók, gazemberek — ordítják a tüntetők felé. Másnap reggel már az új köztársaság zöld­­fehér-piros lobogója lengett a városháza fölött. Az utcák falain hatalmas falragaszok adták a lakosság tudomására, hogy ütött a szabadulás órája. A köz­épületeket a forradalmárok szállták meg, a rendőr­séget lefegyverezték, mindezt egyetlen éjszakán. Harmadnapra a megszálló francia katonaság vette kezébe a rend fentartását, mert a rendőrség már nem volt ura a helyzetnek. Doktor Dorien villája Ma délelőtt fel akar­tam keresni dr. Dortent, akinek a villáját a szeparatisták erős különítménye őrzi. A villában .Dorten egyik munkatársa fogadott. — Sajnos, ön nem beszélhet ma Dortennel, — mondotta — mert tegnap Koblenzbe utazott, ahol a köztársaság új kormánya ideiglenesen székel. Dorten most mint a szeparatisták megbízottja összeköttetésbe akar lépni a külfölddel. — Mik Dorten elszakadási mozgalmának az indító okai ?• kérdeztem. — Tisztán ideális indító okai vannak. A Rajna-tartományok lakossága sajátos egyéni életet élő nép, amely eddig a poroszok járma alatt nyö­gött, de most végre visszaköveteli szabadságát. Nem egy, hanem több német nép van, csakhogy Poroszország hegemóniájával megfojtotta a népi önállóságukat. Ezek a német tartományok a há­ború előtt nem akartak leszakadni a­­■'német biro­dalom testéről. Csak Poroszország felelős a háborúért Informátorom itt egy pillanatra megakadt, majd ingerült hevességgel folytatta tovább : — Most azonban elég volt a bajból, amit Poroszország zúdított a nyakunkra. A rajnai álla­mok épúgy megelégelték Poroszországot, mint Bajorország. És mennél kisebb és gyöngébb lesz Poroszország, annál jobb lesz Európára nézve. Po­roszország egymaga felelős a háborúért. A porosz politika elvtel­ensége és butasága zúdította nyakunkra a háború utáni nyomorúságot. Azokkal a milliár­­dokkal, amit az ellenállási politika felemésztett, ki tudtuk volna bőven fizetni a jóvátételi összeget, amit Franciaország joggal követel tőlünk. — Mi nem érzünk keserűséget Franciaország­gal szemben, nem gondolunk revánsra és becsüle­tesen fizetni akarjuk a jóvátételi összegből ránk eső részt. Azonkívül olyan politikát akarunk foly­tatni, amely biztosítja Európa békéjét és hozzájá­­rulhat a normális békeviszonyok helyreállításához. Politikánkat általában franciabarátság jellemzi és ez a gondolat irányítja minden, külpolitikai lé­pésünket. A szeparatisták meg­tagadják­ germánságukat . Hiszi-e ön, — kérdeztem újra — hogy a rajnai államok jobban összeférnek majd Fravoia­­országgal, mint Poroszországgal! — Ez csak természetes, így volt a múltban is. Gondoljon ön csak Heine esetére. Mi nem vagyunk tiszta germánok, hanem rajna-frankok, ami átmenet a két fajta között. És melyik táj­tól ered kultúránk? Nem a poroszoktól, hanem a franciáktól! Hirtelen nagy zajt, ajtócsapkodást hallottam­, valaki többször kopogtatott az ajtón. Éreztem, hogy a beszélgetésünk nem tarthat sokáig, az utolsó kérdésemet tettem fel: — Milyen magatartást tanúsítottak a francia hatóságok és a megszálló csapatok a mozgalommal szemben ? — Teljesen semlegesen viselkedtek. A nép akaratának szabad kifejlődési lehetőséget biztosítot­tak, csupán arra vigyáztak, na bomoljon fel a rend. Dorien doktor barátja kikísér és­­ így búcsúzik el : — Dániában valószínűleg megértenek majd minket, hiszen a dánok úgy sem igen rokonszen­veznek a poroszokkal. Nem feleltem semmit, mert nem tudtam biztosítani arról, hogy én is osztom véleményét. Egy zsidósors­ú Regény. Dán nyelven írta Méh­ Aáron Goldschmidt — No,, szegény melltű! — mondotta a nagybácsi és hosszan nézegette az ékszert. Mikor a nyakfodrodba tűzték, senki se gondolta volna, hogy a látogatás így fog végződni. — No-no, bácsikám, a tűnek igazán nincs panaszra oka. Hiszen ő azért volt velünk, hogy lássák, nem azért, hogy beszéljen. Az eszpónem i1­ — mondotta a nagybácsi, de nem tudott egy mosolyt visszafojtani — és bement a házba.* * * Az esti órákban Jákob izgatottan és fé­lelemmel telien indult az előkelő családhoz. Amikor belépett a terembe, melyben már meglehetős nagyszámú társaság gyűlt egybe, a ház asszonya eléje ment. —­Hozta isten, Bendixen úr! — mondotta. — Nagyon örülök, hogy magamnál láthatom. Házam a tudomány minden emberének nyitva áll, ha fiatal, ha öreg. Néhánnyal ma is talál­kozni fog itt — és később majd lesz szeren­csém bemutatni önt. Kérem talán helyet fog­lalni,­­ fölolvasásunk van. Jákob meghajtotta magát, kerített egy széket és az asztalhoz ült. Az asztal körül már helyet foglaltak a háziasszonyon kívül négy leánya és két fia, azonfelül még egy zsidó egyetemi hallgató, akinek hetenként egyszer szabad étkezése volt a családnál és a nagyke­reskedő irodájának alkalmazottja, aki mint föl­olvasó szerepelt. Maga a nagykereskedő a kan­dalló mellett ült és aludt. Távolabb, az ablak­nál még néhány zsidó diák álldogált és később megjött© Léwy is. — Hol is hagytuk abba? — kérdezte a­­­ „Azut-panim", szemtelen fickó, háziasszony. — Ott, hogy „Hah !“ — felelt az iroda­alkalmazott. A „Hah !“-t megjelöltem a kör­mömmel. — Ki mondja azt, hogy „Hah!“ ? — Noureddin. — Igen, már én is emlékszem. Olvassa csak tovább. Az irodista tovább darálta az „Aladdin“-t) olyan unalmas hangon, mintha főnökének pénz­tárkönyve volna és erősen zsidós hanglejtéssel. De Jákob annyira el volt telve attól az érzéstől, hogy vendég lehet­ itt, annyi tisztelet gyűlt meg benne a vendégszerető ház iránt, hogy ön­tudatlan igyekezettel is, mindent szépnek és jónak akart látni. Nemsokára olyan érdeklő­déssel követte a felolvasás menetét, mint amilyen­nel egy szép melódiát hallgat az ember, még akkor is, ha rosszul adják elő. A diákok azonban az ablak mellett össze­dugták fejüket és nevettek. A felolvasás egy ideig megszakítás nélkül tovább folyt egészen addig a helyig, ahol Noureddin kihirdeti, hogy új rézlámpásokat ad cserébe régiekért. Az előadó itt némi változa­­tosságot akart egyhangú előadásába vinni és éppen azért igyekezete ezeket a szavakat: „Ki ad cserébe uj lámpásért ócskát?“ amennyire éppen tellett tőle, olyan hanglejtéssel felolvasni, mint ahogyan a zsib­vásáron szoktak hasonló dolgokat kiabálni. Erre a lármára aztán fölébredt a nagy­­kereskedő is, megdörgölte a szemét és úgy mondta: — No ez aztán ugyancsak furcsa üzlet! Miféle őrült könyvet olvastok tulajdonképen? Felesége megbotránkozva szólt rá: Oehlensehläger ,,Aladdin“ című drámájáról — Ugy­an ne zavarj bennünket esztétikai élvezetünkben! Olvassa tovább ! Az olvasás újra megindult és úgy nyi­korgott tovább, mint a kenetlen kerekek az utca köveken. A nagykereskedő megpróbálkozott, hátha el tudna megint aludni. Minthogy azonban ez semmik­épen sem akart sikerülni neki, fölegye­nesedett a székében és a feleségét nézte. A hall­gatás egy pillanatában aztán rákezdett: — Mit szólsz hozzá Rebeka,, a Ljubmann Rafaelt ma elgázol­i egy kocsi. Állítólag bor­zasztó nyomorban vannak most azzal a sok gyerekkel. — Szent isten! — csapta össze kezét az asszony, — hol történt? — A Knippelbró­n. A börzén hallottam felőle, de elfelejtettem szólni neked. Az asszony hallgatott, de szemén tisztán meg lehetett látni, hogy gondolatai inkább a szegény szerencsétlen családnál időztek, mint a felolvasásnál és addig nem is tudta hangulatát visszanyerni, amig valamit oda nem­ súgott a lányának. És aztán kiment,­­ kétségtelenül azért, hogy valamit küldjön Liebmann Rafael családjának. Csak most volt képes rá, hogy a felolvasást újra élvezettel hallgassa. — Kapunk-e már teát ? — kérdezte vala­mivel később a nagykereskedő. — Igen, mindjárt készen vagyunk, — felelt az asszony. Kicsit gyorsabban Áron ! A diákok egyike félig hangosan elszólta magát! Hopla! És a felolvasás, az eddigi nyugodt poroszkálásból, csakugyan vágtatásba csapott át. Amikor a felolvasó az utolsó szóhoz érkezett, olyan hirtelenül állt meg, mint amikor a kocsi rúdja nekiszalad a falnak. Szinte érezni lehetett a lökést. (Fapt Wr.) van szó. Mégis csak CZINK fest, tisztit vegyileg legszebben, legolcsóbban Cluj ÚJ KELET Szombat 1923. decemberi Ausztria is megkezdi a gazdasági tárgyalásokat Romániával Bukarest, november 30. Románia bécsi képviselője értesítette a kormányt, hogy az osztrák kormány azzal a tervvel foglalkozik, hogy Bécset szabad kikötővé alakítják át. A román kormányt nagyon érdekli ez a terv és a kereskedelmi miniszter tanulmány tárgyává tette a kérdést, hogy a terv megvalósítása esetén a román iparra és kereskedelemre elő­nyös megállapodás legyen létesíthető. Valószínű, hogy ezzel van összefüggésben az a másik híradás, mely szerint a román kor­mány hivatalos értesítést kapott Bécsből, hogy legközelebb egy osztrák delegáció ér­kezik Bukarestbe, amely gazdasági természetű tárgyalásokat fog folytatni a kormánnyal, mert Románia és Ausztria között a gazdasági össze­köttetést szorosabbra akarja fűzni.

Next