Uj Kelet, 1924. november (7. évfolyam, 244-267. szám)

1924-11-01 / 244. szám

2 ÚJ KELET Szombat, 1024 november 1 A párisi „Cucon- Theatre“-tól a marginal kolduskunyhóig Egy koldusbotra jutott művászpap életának története. Művása­klnok a vidéki élet távlataiban. Meghalt Zombory Janó, a romantikus multizázad utolsó mohikánja De nem is fontos, szép, hogy Margittán kulturter­­mészetü pletykák keringenek s noha a margittaiak nem kisérték ki Zombory Jenő koporsóját a teme­­tőbe, ezt az érdemet nem lehet tőlük eltagadni. Zsolnay Albert, a község aljegyzője minden esetre azt állítja, hogy ez a pletyka nem pletyka, hanem megbízható hír, melyet „nyugodt lelkiismerettel le­het kitenni az újságba“. „A költő számos irodalmi műbe fogott, — írja az aljegyző egyik nyilvánosságra szánt levelében — melyek azonban nagyrészt töredékek maradtak, nyugtalan természete, a folyton újabb és újabb témás és események iránt való érdeklődése nem engedték meg, hogy műveit befejezze. *­­Margitta, október 31. Az Új Kelet tudósító* JátóL­ Margittán 1. hó 15-én egy kedves emlékű öreget temettek. A gyászkocsit, melybe az egyik jólelkű szomszéd fuvaros adott két gebét kölcsön, senki sem kisérte ki a temetőbe. Az ól­mos őszi ég a sír előtt ráejtett a zord körülmények között el­költözött halandó koponyájára néhány esőcseppet, megsiratta a halottat, a temető mellett elhaladó járókelők összenéztek, aztán pillanat alatt kikerget­ték agyakból a múlandóság gondolatát és ment ki-ki a maga dolgára tovább. Álmos, az élet monoton hétköznapiságát jelké­pező októberi napon Margittán minden kisérő nél­kül vittek ki egy koporsót a temetőbe s még csak egy riporter sem akadt, akit érdekelt volna a szo­katlan temetés. Az erdélyi sajtó néma volt, nem érdekelte, hogy meghalt a margittaiak „Zombory Jenő bácsi­­ja. Holló mondja: „Kár! Kár!“ Elgondolkozom: ha egyszer a gondviselés meg­veri, hogy felülemelkedj a mindennapi gondolkozá­son, érezz és szeresd a szépet, mennyire mindegy, hogy Verlaine, Ady Endre vagy-e, avagy Zombory Jenő ? Le kell számolnod egyszer s mindenkorra azzal, hogy az emberek átgázolnak rajtad azért, mert meg mered szívlelni bajukat és sorsukkal törődsz és vagy véglegesen eltipornak mint a fér­get, vagy egész életeden át éhezni és rongyos­­kodni fogsz. A keleti utazásból visszatérve ezt hősünknek is be kellett látnia. Egy-két évig még tanárkodott, aztán odahagyta tanári állását és egészen művészi szenvedélyeinek szentelte életét. Összeírta körútjá­nak tapasztalatait és engedélyt szerzett a magyar közoktatásügyi kormánytól felolvasásokra, így járta végig a magyar városokat és néhány fillér belepő­dj mellett a nehezen fegyelmezhető és a futball­­gondo­kkal amúgy is meglehetősen agyonterhelt diákság előtt olvasgatta utazási élményeit, míg egyszer a szél valahogy Páriába vetette ki. Itt is­merkedett meg Gerliczy Jolánnal, aki akkoriban a párisi Odeon-Theatre drámai essemblejához tarto­zott. A szép és okos művésznő lelke meghódítja s egymásba ölelkező gesztussá talál egymásra két kutató ember: összeházasodnak. Aztán jött a világháború. Mikor Z­imbory Jenő életében riporter-figyelmem ehhez a korszakhoz kö­zeledett, anélkül, hogy a margittai költőt az aka­démiák skálájába igyekeztem volna beilleszteni, reszketve kérdeztem­­Jómagamtól: — Vájjon Ő is uszított? Zsolnay Albert aljegyző úr előadja köny­vét. Kner Izidor adta ki Gyom­án 1915-ben, mikor már javában ömlött mindenfelé a vér. Címe: Vérvi­rágok. Az öreg Zombory hatvannyolc esztendős kultúrpletykák az aljegyző pecsétje alatt Zombory Jenő tanár volt. Azok közé tartozott, akikre nézve azok a művészi hivatás, méreg, me­lyet azért öntött egyes halandók vérébe a gondvi­selés, hogy életüket, ezt a születéstől halálig ter­jedő arasznyi komédiát elkeserítse. Szerette a szé­pet és maga is írogatott. Margittán mindenki is­merte és úgy beszélt róla, mint a régi jó világból ittmaradt „öreg poétádról. Zomborynak neve nem ismeretlen a vidéki sajtó előtt. Soha sem volt ugyan „beérkezett tehetség“, mert forradalmi, béklyót nem tűrő lelke nem tu­dott az úgynevezett „hivatalos körök“ előtt kellő tekintélyre szert tenni, de azért arról is gondos­kodtak, hogy elégedetlensége ne robbanjon ki for­radalmi indulatokban. Zombory Jenő fiatal korában egy expedícióval beutazta egész Keletet. Volt Japánban, Kínában, Indiában, ismerte egész Ázsiát és Afrikát, ahol nem értéktelen földrajzi és néplélektani tanulmá­nyokat végzett. Sőt a B­öthy Zsolt iskola ízlésével mérve „irodalmi munkásságot is fejtett ki“. Mar­git története címen színdarabot irt, melyet 1896 ban a debreceni színház ismételten előadott. An­nak megvilágít­ására pedig, hogy e cikk megírása mi célt szolgál, fel lehet említeni, hogy a Pannon­halmi Apátság 1894ben (tehát meglehetősen messze a jó béke­időben) 100 aranyat igart neki, ha egy hozzá pályázatra benyújtott irodalmi alko­tásának második részét is elkészíti. Nehéz lenne megállapítani, hogy ez igy igaz-e. Ő korában ebben a kötetben „fűzte füzérbe“ váráért. Magam előtt látom görnyedt alakját, ahogy a je­genyefa alatt a hollót megkérdezi a világ sorsa felöl s az igy felel vissza neki: „Messze földről jöttem erre, Szükségem van béke, csődre ; Mert ahonnan én jövök most,­­ Láng pus­ztít el falut, várost, A mezőkön vér folyik, Népek egymást öldösik...“ „Csatatéren, vérmezőkön, A szörnyű nagy temetőkön Lakmároztam ágyuszónál, Kürt, trombita harsogásnál, — Ruházatom most is véres, Csőröm a mankától érdes. Nem volt erőm maradni, Menekültem pihenni.“ „Ti mondjátok, hogy a ho­ló, Prédát leső, undok rabló,------­De csak látnid, mi megy ottan, Gyilkos szándék, olthatatlan — Megutálnád a világot, Mely elnéz ily gonoszságot...“ — Kár! Kár! — zsong fülembe a képzelet és könnyesen pergetem tovább a filmet. A „Pavilion Japán“ A margittaiak azt mondják, hogy már 1912- ben, mikor utazásaiból végérvényesen visszatért Margittá­, látni lehetett, hogy anyagilag nem bírja az álom iramát. Előbb Monospetriben akart magániskolát alapítani, amikor azonban látta, hogy ez nem megy, behúzódott a „járás székhelyére“ és felolvasó estekből tartotta fent magát és feleségét, míg Halász Elemér főszolgabíró megszánta és fel­vette kisegítő írnoknak a főszolgabírói hivatalba. „Zombory tanár“ már ekkor igen nagy nyomor­ban élt, de sohasem panaszkodott. „B­ham és vig kedélyét mindvégig megőrizte, s ha csekély dij­­noki fizetését felvette, néhány napig evett, ivott, aztán élőb­ől kezdte a koplalást. Ággkorára elveszí­tette dijnoki állását és teljesen munkaképtelenné vált. Felesége is megeredett. A „tanár ur° valóság­gal koldusbotra jutott. Özvegy Lipeczky Gyuláné jóvoltából a Városház­ utcában kapott egy rozoga nádfedeles kunyhót. Itt húzódott meg az álmok két öreg áldozata. Rövidesen már a legjobbik aratú emberek sem hívhatták máskép, csak „Zombory bácsi“ nak. Papírt és festéket vásárolt és képeket mázolt, hogy azokat a városi önérzettel kérkedő biharmegyei község lakóinak eladja és „tisztessé­gesen“ megélhessen. Olykor-olykor lelkiismereti fordulása is lehettek a „nagyamb­u“ poétának. És elnézte feleségét, kit a párisi éjszakáknak és a világhírnek ö­tből egy­kor­­kapott, hogy az „Ezeregyéjszaka” meséin is­ ii sánta Fiske (11) Zsidó koldusregény Irta Mendele Molcher Sztorim Fordította Székely Béla A glupski kőfürdőben már hosszú idő óta egy fiú él, név szerint a Fiske, a sánta. Arról, hogy kicsoda ez a Fiske és hol született,­­ nekem, de még másnak sincs fogalma. Ezen már nem lehet segíteni. Egyszerre csak itt tén­­fereg egy emberfióka, egy Fiske. Azok közül való ő is, akik nálunk, zsidóknál gomba­módra teremnek elő, anélkül, hogy észrevehetné az ember, miképen bújtak ki a földből, vagy nyo­mukat látta volna valaha. Valahol, valamiféle odúban koldusok élnek, kik teljes észrevétlen világra hozzák gyermekeiket, termékenyek és szaporodnak. Ugyan ki is törődne velük .. . ? A fiatal magzat egy szép napon lábára áll s egyszerre csak sok-sok friss, virgonc, apró zsidócska ugrik ki a világba: Fiskék, Chajkelék,­­ Chaimok, Joszelék. Meztelenül, mezítláb, csu­pán arbe kanfeszt,i-ben szaladgálnak az utcá­kon, a házakban, imatermekben, az emberek lábai alatt. Szépnek igazán nem lehetne Fiskét nevezni. Nagy, összenyomott feje volt, széles szája, ösz­­szenőtt sárga fogai, selypített, az „r“-et nem tudta kimondani, egyik lábára pedig erősen sántított. Fiske éveinek száma már jócskán előrehaladt s már nem idegenkedett volna a házasságtól és attól sem, hogy Glupskot né­hány gyermekkel boldogítsa. Szerencsétlensé­gére azonban teljesen megfeledkeztek róla és úgy hevert félredobva, mint a hasznavehetetlen áru a könyvesboltban ... Sőt, amikor a kolera idején minden vőlegényelöltet mozgósítottak, amikor a glupski hitközség minden bénát, kol­dust és k­aplojpót felhajszolt, hogy a sírkövek sz­erbe-kantesz — lásd 12-ik jegyzetet között hozzájuk hasonló lányokkal összepáro­sítsa őket és úgy űzze el a járvány veszedel­mét27, — még akkor is megfeledkeztek róla. Helyette a hitközség legelőször a híres nyomo­rékot, Jontelt, — aki csak csúszva, két fazsá­mollyal a kezében tudott továbbmozogni, — házasította össze egy városszerte ismert kol­dusnővel, kinek akkora fogai voltak, mint a lapát és az arca forradásos volt. A kolera ala­posan megijedt ettől a hitvespártól; még sírba­­vitt ugyan néhány glupski bennszülöttet, de azután továbbállt. A legközelebbi alkalommal Nohumtse-ra, a falu bolondjára került a sor, akit nagy és elő­kelő közönség jelenlétében egy olyan lánnyal párosítottak össze, aki — engedelemmel legyen mondva — már gyermekkorában koronát viselt a fején és akiről az egész városban azt beszél­ték, hogy korcs. A hitközség igen jól mulatott­­ a lakodalmán, a temető sírkövei között és ren­geteg pálinkát ivott meg. „Így van ez jól — mondották a népek — hadd szaporodjanak Izrael gyermekei, dacoljanak a kolerával is, hadd legyen meg a nyomorékoknak is a ma­guk öröme . . De nem arról akarok beszélni. Röviden és velősen, a hitközség teljesen­­ megfeledkezett Fiskéről. Még egyszer azután volt ugyan ko­lera Glupskba, Fiskén azonban az sem segí­tett. Továbbra is agglegény maradt. Maga az Orrnélküli múmia is, aki hegedűvel táncolva és énekelve kóborolja végig az utcákat, s jóté­kony adományokat tányéroz össze, hogy ezzel néhány pár esküvőjére mehessen, a halottak közé, nehogy a bénák, koldusok és szegény leányok, Isten mentsen, pártában maradjanak. 87 Régi szokás; azt hitték, hogy ezzel elűzhetik a kolerát. Sok zsidó községben még most is szokásban van járványok idején, maga ez a jóságos, résztvevő kolera anyó is teljesen megfeledkezett Fiskéről és hagyta, hogy asszony nélkül ténferegjen. Fiskét bizony saj­nálni lehetett, hiszen mégis csak élő lény volt, akin mindenkinek meg kell essen a szíve. De­­hát már számára így rendeltetett. Fiske többnyire mezítláb, kaftán nélkül, durva, foltozott ingben, piszkos arba­kantesz­­szel, vastag, bő vászonnadrágban szaladgált. A foglalkozása abból állott, hogy végigszaladt az utcákon és kihirdette pénteken : „Férfiak, gyertek a fürdőbe“, szerdán: „Asszonyok, gyertek a fürdőbe“. Nyáron pedig, amikor már megérett a zöldség, hallani lehetett az utcákon, amint mindig rekedt hangon kiabálta: „Ide­­gyertek zsidók. „Fiatal fokhagyma kapható“. A fürdőben a ruhákra ügyelt fel, vizet hordott a fürdőzőknek, művésziesen összehajtogatta a piszkos ingeket, néha pedig a parazsat egyik tenyeréből a másikba dobálva, tüzet adott an­nak, aki rá akart a pipájára gyújtani. Ezekért a szolgálatokért pedig Fiske több­nyire két krajcáros pénzdarabot kapott, sőt néha három krajcárost is.És Fiske valamelyest már a hivatalos egyházi személyekhez számí­tott és így bizonyos előjogai voltak, mint aho­gyan az már szokás: joga volt, hogy pulim­kor és chanukakor a többi fürdőalkalmazottal végigjárja a várost és a purim- vagy a cha­­nuka-pénzt29 bevasalja; megjelenhetett a brisz­­szeken30 és más ünnepségeken, hogy egy po­hár pálinkát, egy darab mézespogácsát kapjon; peszach előtt egy zsákkal végigjárhatta az ösz­­szes polgári házakat és maceszt gyűjthetett. 88 Orosz pénzdarabok: egy-két-három és öt kope­­kes rézpénz. ® Chanuka — a Makkabeusok harcának emlékünnepe. 30 Brissz — szövetség. A nyolc napos gyermeket körülmetéléssel veszik fel a zsidóság szent szövetségébe. (Polyt. köv.)

Next