Uj Kelet, 1924. november (7. évfolyam, 244-267. szám)
1924-11-01 / 244. szám
2 ÚJ KELET Szombat, 1024 november 1 A párisi „Cucon- Theatre“-tól a marginal kolduskunyhóig Egy koldusbotra jutott művászpap életának története. Művásaklnok a vidéki élet távlataiban. Meghalt Zombory Janó, a romantikus multizázad utolsó mohikánja De nem is fontos, szép, hogy Margittán kulturtermészetü pletykák keringenek s noha a margittaiak nem kisérték ki Zombory Jenő koporsóját a temetőbe, ezt az érdemet nem lehet tőlük eltagadni. Zsolnay Albert, a község aljegyzője minden esetre azt állítja, hogy ez a pletyka nem pletyka, hanem megbízható hír, melyet „nyugodt lelkiismerettel lehet kitenni az újságba“. „A költő számos irodalmi műbe fogott, — írja az aljegyző egyik nyilvánosságra szánt levelében — melyek azonban nagyrészt töredékek maradtak, nyugtalan természete, a folyton újabb és újabb témás és események iránt való érdeklődése nem engedték meg, hogy műveit befejezze. *Margitta, október 31. Az Új Kelet tudósító* JátóL Margittán 1. hó 15-én egy kedves emlékű öreget temettek. A gyászkocsit, melybe az egyik jólelkű szomszéd fuvaros adott két gebét kölcsön, senki sem kisérte ki a temetőbe. Az ólmos őszi ég a sír előtt ráejtett a zord körülmények között elköltözött halandó koponyájára néhány esőcseppet, megsiratta a halottat, a temető mellett elhaladó járókelők összenéztek, aztán pillanat alatt kikergették agyakból a múlandóság gondolatát és ment ki-ki a maga dolgára tovább. Álmos, az élet monoton hétköznapiságát jelképező októberi napon Margittán minden kisérő nélkül vittek ki egy koporsót a temetőbe s még csak egy riporter sem akadt, akit érdekelt volna a szokatlan temetés. Az erdélyi sajtó néma volt, nem érdekelte, hogy meghalt a margittaiak „Zombory Jenő bácsija. Holló mondja: „Kár! Kár!“ Elgondolkozom: ha egyszer a gondviselés megveri, hogy felülemelkedj a mindennapi gondolkozáson, érezz és szeresd a szépet, mennyire mindegy, hogy Verlaine, Ady Endre vagy-e, avagy Zombory Jenő ? Le kell számolnod egyszer s mindenkorra azzal, hogy az emberek átgázolnak rajtad azért, mert meg mered szívlelni bajukat és sorsukkal törődsz és vagy véglegesen eltipornak mint a férget, vagy egész életeden át éhezni és rongyoskodni fogsz. A keleti utazásból visszatérve ezt hősünknek is be kellett látnia. Egy-két évig még tanárkodott, aztán odahagyta tanári állását és egészen művészi szenvedélyeinek szentelte életét. Összeírta körútjának tapasztalatait és engedélyt szerzett a magyar közoktatásügyi kormánytól felolvasásokra, így járta végig a magyar városokat és néhány fillér belepődj mellett a nehezen fegyelmezhető és a futballgondokkal amúgy is meglehetősen agyonterhelt diákság előtt olvasgatta utazási élményeit, míg egyszer a szél valahogy Páriába vetette ki. Itt ismerkedett meg Gerliczy Jolánnal, aki akkoriban a párisi Odeon-Theatre drámai essemblejához tartozott. A szép és okos művésznő lelke meghódítja s egymásba ölelkező gesztussá talál egymásra két kutató ember: összeházasodnak. Aztán jött a világháború. Mikor Zimbory Jenő életében riporter-figyelmem ehhez a korszakhoz közeledett, anélkül, hogy a margittai költőt az akadémiák skálájába igyekeztem volna beilleszteni, reszketve kérdeztemJómagamtól: — Vájjon Ő is uszított? Zsolnay Albert aljegyző úr előadja könyvét. Kner Izidor adta ki Gyomán 1915-ben, mikor már javában ömlött mindenfelé a vér. Címe: Vérvirágok. Az öreg Zombory hatvannyolc esztendős kultúrpletykák az aljegyző pecsétje alatt Zombory Jenő tanár volt. Azok közé tartozott, akikre nézve azok a művészi hivatás, méreg, melyet azért öntött egyes halandók vérébe a gondviselés, hogy életüket, ezt a születéstől halálig terjedő arasznyi komédiát elkeserítse. Szerette a szépet és maga is írogatott. Margittán mindenki ismerte és úgy beszélt róla, mint a régi jó világból ittmaradt „öreg poétádról. Zomborynak neve nem ismeretlen a vidéki sajtó előtt. Soha sem volt ugyan „beérkezett tehetség“, mert forradalmi, béklyót nem tűrő lelke nem tudott az úgynevezett „hivatalos körök“ előtt kellő tekintélyre szert tenni, de azért arról is gondoskodtak, hogy elégedetlensége ne robbanjon ki forradalmi indulatokban. Zombory Jenő fiatal korában egy expedícióval beutazta egész Keletet. Volt Japánban, Kínában, Indiában, ismerte egész Ázsiát és Afrikát, ahol nem értéktelen földrajzi és néplélektani tanulmányokat végzett. Sőt a Böthy Zsolt iskola ízlésével mérve „irodalmi munkásságot is fejtett ki“. Margit története címen színdarabot irt, melyet 1896 ban a debreceni színház ismételten előadott. Annak megvilágítására pedig, hogy e cikk megírása mi célt szolgál, fel lehet említeni, hogy a Pannonhalmi Apátság 1894ben (tehát meglehetősen messze a jó békeidőben) 100 aranyat igart neki, ha egy hozzá pályázatra benyújtott irodalmi alkotásának második részét is elkészíti. Nehéz lenne megállapítani, hogy ez igy igaz-e. Ő korában ebben a kötetben „fűzte füzérbe“ váráért. Magam előtt látom görnyedt alakját, ahogy a jegenyefa alatt a hollót megkérdezi a világ sorsa felöl s az igy felel vissza neki: „Messze földről jöttem erre, Szükségem van béke, csődre ; Mert ahonnan én jövök most, Láng pusztít el falut, várost, A mezőkön vér folyik, Népek egymást öldösik...“ „Csatatéren, vérmezőkön, A szörnyű nagy temetőkön Lakmároztam ágyuszónál, Kürt, trombita harsogásnál, — Ruházatom most is véres, Csőröm a mankától érdes. Nem volt erőm maradni, Menekültem pihenni.“ „Ti mondjátok, hogy a holó, Prédát leső, undok rabló,------De csak látnid, mi megy ottan, Gyilkos szándék, olthatatlan — Megutálnád a világot, Mely elnéz ily gonoszságot...“ — Kár! Kár! — zsong fülembe a képzelet és könnyesen pergetem tovább a filmet. A „Pavilion Japán“ A margittaiak azt mondják, hogy már 1912- ben, mikor utazásaiból végérvényesen visszatért Margittá, látni lehetett, hogy anyagilag nem bírja az álom iramát. Előbb Monospetriben akart magániskolát alapítani, amikor azonban látta, hogy ez nem megy, behúzódott a „járás székhelyére“ és felolvasó estekből tartotta fent magát és feleségét, míg Halász Elemér főszolgabíró megszánta és felvette kisegítő írnoknak a főszolgabírói hivatalba. „Zombory tanár“ már ekkor igen nagy nyomorban élt, de sohasem panaszkodott. „Bham és vig kedélyét mindvégig megőrizte, s ha csekély dijnoki fizetését felvette, néhány napig evett, ivott, aztán élőből kezdte a koplalást. Ággkorára elveszítette dijnoki állását és teljesen munkaképtelenné vált. Felesége is megeredett. A „tanár ur° valósággal koldusbotra jutott. Özvegy Lipeczky Gyuláné jóvoltából a Városház utcában kapott egy rozoga nádfedeles kunyhót. Itt húzódott meg az álmok két öreg áldozata. Rövidesen már a legjobbik aratú emberek sem hívhatták máskép, csak „Zombory bácsi“ nak. Papírt és festéket vásárolt és képeket mázolt, hogy azokat a városi önérzettel kérkedő biharmegyei község lakóinak eladja és „tisztességesen“ megélhessen. Olykor-olykor lelkiismereti fordulása is lehettek a „nagyambu“ poétának. És elnézte feleségét, kit a párisi éjszakáknak és a világhírnek ötből egykorkapott, hogy az „Ezeregyéjszaka” meséin is ii sánta Fiske (11) Zsidó koldusregény Irta Mendele Molcher Sztorim Fordította Székely Béla A glupski kőfürdőben már hosszú idő óta egy fiú él, név szerint a Fiske, a sánta. Arról, hogy kicsoda ez a Fiske és hol született, nekem, de még másnak sincs fogalma. Ezen már nem lehet segíteni. Egyszerre csak itt ténfereg egy emberfióka, egy Fiske. Azok közül való ő is, akik nálunk, zsidóknál gombamódra teremnek elő, anélkül, hogy észrevehetné az ember, miképen bújtak ki a földből, vagy nyomukat látta volna valaha. Valahol, valamiféle odúban koldusok élnek, kik teljes észrevétlen világra hozzák gyermekeiket, termékenyek és szaporodnak. Ugyan ki is törődne velük .. . ? A fiatal magzat egy szép napon lábára áll s egyszerre csak sok-sok friss, virgonc, apró zsidócska ugrik ki a világba: Fiskék, Chajkelék, Chaimok, Joszelék. Meztelenül, mezítláb, csupán arbe kanfeszt,i-ben szaladgálnak az utcákon, a házakban, imatermekben, az emberek lábai alatt. Szépnek igazán nem lehetne Fiskét nevezni. Nagy, összenyomott feje volt, széles szája, öszszenőtt sárga fogai, selypített, az „r“-et nem tudta kimondani, egyik lábára pedig erősen sántított. Fiske éveinek száma már jócskán előrehaladt s már nem idegenkedett volna a házasságtól és attól sem, hogy Glupskot néhány gyermekkel boldogítsa. Szerencsétlenségére azonban teljesen megfeledkeztek róla és úgy hevert félredobva, mint a hasznavehetetlen áru a könyvesboltban ... Sőt, amikor a kolera idején minden vőlegényelöltet mozgósítottak, amikor a glupski hitközség minden bénát, koldust és kaplojpót felhajszolt, hogy a sírkövek szerbe-kantesz — lásd 12-ik jegyzetet között hozzájuk hasonló lányokkal összepárosítsa őket és úgy űzze el a járvány veszedelmét27, — még akkor is megfeledkeztek róla. Helyette a hitközség legelőször a híres nyomorékot, Jontelt, — aki csak csúszva, két fazsámollyal a kezében tudott továbbmozogni, — házasította össze egy városszerte ismert koldusnővel, kinek akkora fogai voltak, mint a lapát és az arca forradásos volt. A kolera alaposan megijedt ettől a hitvespártól; még sírbavitt ugyan néhány glupski bennszülöttet, de azután továbbállt. A legközelebbi alkalommal Nohumtse-ra, a falu bolondjára került a sor, akit nagy és előkelő közönség jelenlétében egy olyan lánnyal párosítottak össze, aki — engedelemmel legyen mondva — már gyermekkorában koronát viselt a fején és akiről az egész városban azt beszélték, hogy korcs. A hitközség igen jól mulatott a lakodalmán, a temető sírkövei között és rengeteg pálinkát ivott meg. „Így van ez jól — mondották a népek — hadd szaporodjanak Izrael gyermekei, dacoljanak a kolerával is, hadd legyen meg a nyomorékoknak is a maguk öröme . . De nem arról akarok beszélni. Röviden és velősen, a hitközség teljesen megfeledkezett Fiskéről. Még egyszer azután volt ugyan kolera Glupskba, Fiskén azonban az sem segített. Továbbra is agglegény maradt. Maga az Orrnélküli múmia is, aki hegedűvel táncolva és énekelve kóborolja végig az utcákat, s jótékony adományokat tányéroz össze, hogy ezzel néhány pár esküvőjére mehessen, a halottak közé, nehogy a bénák, koldusok és szegény leányok, Isten mentsen, pártában maradjanak. 87 Régi szokás; azt hitték, hogy ezzel elűzhetik a kolerát. Sok zsidó községben még most is szokásban van járványok idején, maga ez a jóságos, résztvevő kolera anyó is teljesen megfeledkezett Fiskéről és hagyta, hogy asszony nélkül ténferegjen. Fiskét bizony sajnálni lehetett, hiszen mégis csak élő lény volt, akin mindenkinek meg kell essen a szíve. Dehát már számára így rendeltetett. Fiske többnyire mezítláb, kaftán nélkül, durva, foltozott ingben, piszkos arbakanteszszel, vastag, bő vászonnadrágban szaladgált. A foglalkozása abból állott, hogy végigszaladt az utcákon és kihirdette pénteken : „Férfiak, gyertek a fürdőbe“, szerdán: „Asszonyok, gyertek a fürdőbe“. Nyáron pedig, amikor már megérett a zöldség, hallani lehetett az utcákon, amint mindig rekedt hangon kiabálta: „Idegyertek zsidók. „Fiatal fokhagyma kapható“. A fürdőben a ruhákra ügyelt fel, vizet hordott a fürdőzőknek, művésziesen összehajtogatta a piszkos ingeket, néha pedig a parazsat egyik tenyeréből a másikba dobálva, tüzet adott annak, aki rá akart a pipájára gyújtani. Ezekért a szolgálatokért pedig Fiske többnyire két krajcáros pénzdarabot kapott, sőt néha három krajcárost is.És Fiske valamelyest már a hivatalos egyházi személyekhez számított és így bizonyos előjogai voltak, mint ahogyan az már szokás: joga volt, hogy pulimkor és chanukakor a többi fürdőalkalmazottal végigjárja a várost és a purim- vagy a chanuka-pénzt29 bevasalja; megjelenhetett a briszszeken30 és más ünnepségeken, hogy egy pohár pálinkát, egy darab mézespogácsát kapjon; peszach előtt egy zsákkal végigjárhatta az öszszes polgári házakat és maceszt gyűjthetett. 88 Orosz pénzdarabok: egy-két-három és öt kopekes rézpénz. ® Chanuka — a Makkabeusok harcának emlékünnepe. 30 Brissz — szövetség. A nyolc napos gyermeket körülmetéléssel veszik fel a zsidóság szent szövetségébe. (Polyt. köv.)