Uj Kelet, 1958. november (39. évfolyam, 3118-3142. szám)

1958-11-21 / 3135. szám

AZ ÉLET SAKKTÁBLÁJA Irtó: NEVEL SHUTS 8 Új Kelet 1953 XI21 (25) — Maradjon még egy pár napig, míg egészen rendbe- jön, — kérlelte Morgan —, joga van néhány napi betegszabadságra. — Nem, szó sem lehet róla, jobb, ha utazom — válaszolta Turner. — Nincs sok időm. Jobb, ha mielőbb elutazom. — Holnap indul egy gőzös, ha csakugyan úgy érzi, hogy mennie kell. — Szeretnék. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen soká lustálkodjam. Morgan ránézett. — Volt orvosnál a rosszullétei miatt? — Természetesen. Nemrégiben vizsgált meg egy kiváló szakorvos. — És mit mondott? John egy pillanatig hallgatott. — Nem sok jót — Nagyon rosszat? — Nem fontos — szólt Turner csendesen. — Száz év múlva úgyis mindegy lesz... — Ennyire... végzetesnek érzi betegségét? Turner bámulva nézett volt bajtársára. — Micsoda éleslátás! Hiszen erről nem is beszéltem magának, igaz? — Nem. De így van igazán? — így. Átkozottul eltalálta. Srapnel-szilánkok maradtak a fejemben. És most nagy bajt okoznak. Nincs segítség Körülbelül hét-nyolc hónapom van még, aztán kész. De kérem, ne mondja el senkinek. Nem fontos, hogy mindenki tudjon róla. — Bajtárs — mondta Morgan megrendülten —, nagyon sajnálom, hogy így áll a helyzet. És most mondja meg, hogy tulajdonképpen miért tette meg ezt a nagy utat? — Mondtam már. Üzleti ügyben Rangoanban volt dolgom. — Tudom. És azért is, mert az anyámtól rossz híreket hallott felőlem. Turner kényelmetlenül feszengett a nyugszékben. — Azt gondoltam, hogy ha már itt vagyok Burmában, meglátogatom magát — felelte kitérően. A pilóta felállt, odalépett a veranda korlátjához és lenézett a folyóra. Kis idő múlva visszajött és szivarra gyújtott. — Ha találkozik az anyámmal — mondta —, próbálja vele megértetni, milyen körülmények között élek. Próbálja megmagyarázni neki, hogy Nagyrohn nem félmeztelen vadember, aki keleti varázsitallal elkábított és fogvatart. Mondja el, hogy én itt dolgozom és jól végzem a munkámat. Mondja el, hogy jó eredményeket értem el anyagilag is és boldog vagyok. Kérem, értesse ezt meg anyámmal. — Jövő héten otthon leszek és elmegyek hozzá. Mindent elmondok. De tudja... odaát a Notting Hill Gate-en másképp festenek a dolgok. — Tudom. Azonnal visszautazik Angliába? — Igen — bólintott John. — Az első repülőgéppel, melyre jegyet kapok. Morgan kemény léptekkel rótta a verandát, oda és vissza. Hirtelen megállt Turner előtt és így szólt: — Nagyon, nagyon örültem, hogy meglátogatott bennünket. Magam is gondoltam rá néhányszor, hogy érdeklődnöm kellene, mi történt magukkal, magával és a másik kettővel, akikkel együtt voltam a penzancei kórházban. A négerről hallottam ugyan egyszer, de semmit sem tudok Brent tizedesről. — Megállt és lenézett Turnerre. — Engem is foglalkoztatott ez a gondolat, — mondta csendesen. — Az én életem sikerült, jól megy a sorom, igazán kellett volna időt szakítanom arra, hogy megtudjam, mi történt magukkal. Annak idején együtt voltunk a bajban, össze kellett volna tartanunk. — Igen, ez az, amire én is gondoltam — jegyezte meg Turner. — Tudja, van egy kedves kis házam Watfordban, van valami kis megtakarított vagyonkám is, annak ellenére, hogy elég sok nyomorúságon és bajon mentem keresztül. Mikor aztán egy régi cimborám megmondta, hogy nem olyan boszorkányság megtalálni egy hajdani bajtárs címét, elhatároztam, hogy nekilátok és megnéztem, hogy boldogult, mert lehetséges, hogy nem mindegyiknek volt olyan szerencséje, mint nekem. Tehát emiatt jött Burmába? Turner védekezőn válaszolt — Mondom, hogy üzleti ügyben kellett Rangoonba utaznom. Néhány percig csendben szívták szivarjaikat aztán újra Turner szólalt meg: — Nagyon kedves volt magától és Mrs. Morgantól.. vagyis a feleségétől, hogy vendégül láttak. Sejtelmem sem volt arról, hogy ilyen jól megy a sora, hiszen akkor nem jöttem volna .. habozva elhallgatott, aztán elszántan folytatta: — A sérülé■emből való felgyógyulás után tíz hónapig ültem börtönben... talán hallott is róla valamit? Néhány vagon cukor miatt... nem, nem jöttem volna, ha sejtem, hogy maga időközben tekintélyes közéleti személyiség lett. Morgan nevetett. — Minden rendben van Mi történt magával? Elítélték? — Egy évet kaptam, de az utolsó két hónapot jó magaviseletemért elengedték. Sajnos, ostobán és könynyelműen viselkedtem, nem lett volna szabad megtennem azt a lépést. — Pénzre volt szüksége? — Persze hogy volt és milyen nagyon. Folyton arra gondoltam, hogy mi lesz velem öreg napjaimra. Valamikor az ember a keresetéből szépen megélt, még félre is tehetett valamit, de mostanában...? Az a sokféle adó... Az embernek muszáj félrelépni, ha egyenes úton nem keresi , meg azt, amire szüksége van. Nehéz tisztességesen megélni. ־־ Oh, hát ilyen az élet mostanában Angliában?__ kérdezte Morgan elgondolkozva. — Bizony ilyenforma. Nem mondom, egy bankár, vagy törvényszéki bíró, akinek szép fizetése van és nem kell aggódnia a jövője miatt... annál más a helyzet. De kereskedő, vagy hivatalnokember, mint jómagam___annak bizony nehéz az élete. Az embernek alaposan nyitva kell tartania a szemét fülét, nehogy elszalasszon valami jó kereseti lehetőséget és ezek a lehetőségek... nos hát, néha kissé kockázatosak. — Például a cukor, mi? — nevetett Morgan. — Például ez az átkozott cukor. Éreztem, hogy nem szabadna megtennem, de csak egy gyenge ember vottam és nem tudtam ellenállni a kínálkozó lehetőségnek. Attól féltem, hogy öreg napjaimra nem lesz miből élnem — tette hozzá egyszerűen. — Tudja, fiatal házas voltam akkoriban és azt hittem, hogy jön a kisbaba, a feleségem is azt hitte. De nem jött meg soha, csak reméltük... Még egy babszemet sem tudtunk akkoriban félretenni, alig volt valami kis tartalékunk, nyomorult ötven-hatvan font volt az egész... Én folyton attól tartottam, hogy ha elesek a háborúban, vagy nyomorékká sebez egy lövés, mi lesz akkor a családdal? Úgy éreztem, hogy gondoskodnom kell róluk. — Hát ezt megértem — felelte Morgan. Elhallgattak. — No de hát mindez elmúlt és úgy van, ahogy van... Van háromezer font megtakarított vagyonkám, egy csinos kis házam, szép berendezésem és minden, ami kell. Nem szeretném, ha az asszony megtudná, hogy a pénzt milyen módon szereztem, de még mindig jobb így, mintha egy fillér nélkül maradna, ami van, az jól jön majd neki, ha én már nem leszek. Egyszerre csak elkezdtem magukról gondolkozni, négyünkről, akik együtt voltunk a penzancei kórházban. Eszembe, jutott, hogy a feleségem nem tudja pontosan mennyi a pénzem, nem fogja észrevenni és nem fog neki hiányozni, ha én abból elveszek egy kicsit, ha körülnézek, hogy lássam, mi lett magával, hogy boldogult... és, ha éppen szüksége van valamire,... hogy segítsek, mielőtt elmegyek. — Én is gondoltam ugyanerre — mondta lassan Morgan. — Hogy utána kellene járni, mi lett a másik hárommal? Nem tudom, hogy megy a sorsa Brent tizedesnek, csak a niggerről hallottam egyszer valamit. — Ránézett Turnerre. — Pokoli nagy ügyet kevertek a históriájából — mondta elgondolkozva. — Érdekli? Akarja, hogy elbeszéljem? Nagyrohn kilépett a verandára, kezében lapos, ronőtt gyékény varrókosárral. A két férfi felállt helyéről. — Éppen most kezdem mesélni Tumennek a penzancei nigger históriáját — szólt Phillip. Az asszony mosolygott. — Nagyon szeretem hallgatni ezt a történetet, bárcsak megtudhatnák egyszer, mi lett szegény fiúval a végén. Lekuporodott férje széke mellé és öltögetni kezdett. A két férfi is visszaült helyére. — Ha az elején akarom kezdeni, messzire kell visszamennem a történettel — kezdte Morgan. — Annak idején természetesen nagyon foglalkoztatott az eset és ráadásul a véletlen is úgy hozta magával, hogy, amikor Fenzance után Exeterbe helyeztek, rengeteg amerikai pilótával voltunk együtt, akiken nagyon sokat mulattunk. Elhallgatott, lenézett az alattuk hömpölygő, széles folyamtükörre. Távolból a Pegu Yama csúcsai felett nehéz, szürke, monszun-felhők gomolyogtak, a verandán könnyű, hűvös szellő suhant át, friss tiszta esőillatot árasztva. Dzsungel-patkányok ugrándoztak a banian - fa ágai között, farkukat, mint valami lobogót, magasan felkunkoritva. A folyó hullámain szampánok siklottak zajtalanál... Morgan felrezzent tűnődéséből: — Hol is hagytam abba?... Igen. Egy fiatal amerikai hadnagyot helyeztek át hozzánk Trewarthba. Már az első nap szóba kerültek az ottani események is, amikor elkezdett beszélni, abban a pilanatban tudtam, hogy a mi négerünkről van szó. — Mit mondott róla? — kérdezte Turner. 10. — Képzeljétek el, hogy McCulloch ezredes micsoda cifra nigger-históriába keveredett Trewarthban — kezdte az amerikai pilóta. — Végül már azt se tudtuk, hogy ki parancsol a táborban, ő, vagy a kocsmáros. Záróra előtti percekben történt, Burton őrmester belefújt riasztósípjába és elszáguldott a „Fehér Szarvas” saroképülete mellett. A bárpult mögött mulatságos arcjáték és nagy nevetés kíséretében éppen akkor mondotta ki Mr. Frobisher a ridegen hangzó ultimátumot: „ ״ Uraim, záróra!” Ezt a kifejezést használta immár huszonhét év óta, hogy vendégeit figyelmeztesse: öt perc alatt ki kell üríteni a poharakat, hogy tíz órára, amikor megkondul a toronyóra, bezárhassa a kocsmát, úgy, ahogy azt iparengedélye előírta. — „Záróra, uraim!” — és a néger katonák kiitták maradék söreiket, mosolyogva búcsút intetek Mr. Frobishernek, csendben-rendben jóéjszakát kívántak és indultak kifelé. A „Fehér Szarvas” ivójában sűrű dohányfüst gomolygott. Odakünn az utcasarkon Burton őrmester belefújt a sípjába, egy jeep hirtelen csikorgással fékezett a ház előtt és a színjáték megkezdődött. A négerek nagy tömegben tódultak ki az utcára, hogy lássák, mi történt és, mert már amúgy is menniök kellett. Amikor az utolsó katona is elhagyta a kocsmahelyiséget, Mr. Frobisher körüljárta az asztalokat, egy ruhával végigtörölgetett és odalépett a bejárati ajtóhoz, hogy éjszakára bezárja. Kinyitotta az ablakokat, a füstöt kiszellőztette és kinézett az utcára. Odakünn nagy mozgolódás, zsibongás volt, a holdfényes főutcán a kocsma körül amerikai katonák nyüzsgő csoportja, feketék-fehérek, vegyesen. Itt-ott éles fütty hasított az alvó falu éjszakai csendjébe és egyre nagyobb számban érkeztek az amerikai jeepek. Egyik autóban valaki felállt és utasította a legénységet, hogy azonnal térjen vissza a táborba. Jókora felfordulás volt, de a rendőrségi intézkedések nem érdekelték túlságosan Mr. Frobishert. Bezárta az ajtókat, visszament szobájába, bekapcsolta a rádiót, rágyújtott pipájára, hogy lefekvés előtt békésen füstöljön még egy keveset. Öt perccel később megdöngették a bejárati ajtót. A kocsmáros nehézkesen felemelkedett helyéről és kinézett Egy amerikai őrmester és néhány felfegyverzett katona állt az ajtó előtt. — Házkutatást kell tartanunk, egy négert keresünk. Van ebben a házban nigger? — kérdezte az őrmester. — Rajtam kívül egy lélek sincs a házban — vála׳— szólta Mr. Frobisher. — Csak a lányom, odafent a szobájában. — Rendben van! Akkor most házkutatást tartunk — vezényelt az őrmester és belépni készült az ajtón. — Egy pillanat, várjunk csak egy kicsit! Mi történt tulajdonképpen? — kérdezte nyugodtan a kocsmáros. — Egy falubeli lány ellen valamelyik nigger merényletet követett 61., vagy legalább is megkísérelt elkövetni — hangzott a válasz. — Kutassátok át a házat — szólt a hadnagy. — Van írásbeli felhatalmazásuk? Az őrmester megzavarodva bámult a vendéglősre. — Nincs nekünk arra szükségünk. — Ebben az országban nem lehet házkutatást tartani írásbeli felhatalmazás nélkül. Maguknak ezt jobban kellene tudniok. Különben sincs néger a házban. Valamennyi eltávozott tíz órakor. — Utoljára kérdezem — szólt az őrmester — beenged, vagy nem? — Az én házamban nem tarthatnak házkutatást írott parancs nélkül — válaszolta Mr. Frobisher határozottan. A háttérből most előlépett egy katona. — Lássuk csak, mit tehetünk ebben az ügyben — szólt. Az őrmester viszahúzódott és átengedte a terepet Graves közlegényének, aki már öt éve élt és dolgozott Angliában s tudta, hogy milyen hangot kell megütnie. — Nézze, Mr. Frobisher — kezdte Graves — nincs engedélyünk az ön házának az átkutatására, de azt hiszem megengedi, ha elmondjuk, hogy egy ifjú hölgy panaszt tett nálunk egy nigger ellen, aki az utcán megtámadta és valamit elkövetett ellene... aztán elszaladt. Úgy gondoljuk ,hogy a néger ebben a házban rejtőzött el, a hátsó udvarban, vagy talán valahol másutt. Nincs ellene kifogása, ha bejövünk és körülnézünk egy kicsit? — Miért nem kezdték rögtön ezzel? Természetesen nincs kifogásom ellene tessék, lépjenek beljebb — felelte a vendéglős. Az őrmester kissé zavarban volt, amikor bevezette a katonákat a házba, ahol azok gyorsan elszéledtek, hogy átkutassák az emeleti szobákat és az udvart. Mr. Frohisher bátorítóan szólt oda Graves közlegénynek: — Kérem, tessék körülnézni odafent is, ha úgy tetszik. — Maga is felment a katonával és bekopogott lánya szobájának ajtaján. — Ki az? — kérdezte belülről Bessie. — Kérlek, jöjj ki egy pillanatra — mondta az apja. Bessie magára kapta kimonóját és kilépett a folyosóra. Az ajtó előtt egy amerikai katonát látott apja kíséretében. — Ez az úr azt szeretné tudni, hogy van-e egy néger a te szobádban? — kérdezte a lánytól. — Apa, megőrültél? Miféle kérdés ez? Jobb lesz, ha megy lefeküdni! — kiáltott fel sértődötten Bessie. Mr. Frobisher meg se mozdult. — Ez az, amit tudni akarnak — tette hozzá és néhány szóval elmondta lányának, hogy mi történt — Engedd meg, hogy körülnézzen odabent. A megszégyenített katona-rendőr bedugta fejét az ajtón és körülnézett a szobában, mialatt Bessie olyan pillantással mérte végig, mintha egy rakás mocsok lett volna. Ezután a katona Mr. Frobisherrel együtt visszament a földszintre. Az ajtó hangos csattanással vágódott be mögöttük. Az őrmester egy rendőrt hagyott a fogadó udvarán és továbbindultak a következő ház felé. Néhány perccel később felzúgott a jeep motorja, majd a megállásra való felszólítás és közvetlen ezután két éles lövés. Az utcán nagy sürgés-forgás támadt. Rendőrökkel zsúfolt katonai autók száguldottak végig az úton nagy robajjal Fontanoe irányában. Aztán egészen hirtelenül, ahogy támadt, elült a zaj, az utca újra elcsendesedett, kihaltan, némán, elhagyottan nyújtózott a holdvilág ezüstös fényében. Mr. Frobisher gondosan becsukta az ajtókat, a kulcsot megfordította a zárban és elindult hálószobája felé, hogy végre lepihenjen, amikor megszólalt mögötte Bessie hangja: — Miféle lövöldözés volt ez? — Hajaj — sóhajtott gondterhelten a kocsmáros — bajok vannak. — És elmesélte lányának, amit az őrmestertől hallott — Ki az a lány, akit megtámadtak? — Fogalmam sincs róla. — Azt se tudod, hogy melyik fiú tette? — Nem is sejtem. Talán a gyapjúföldekről valamelyik, azok közül, akik vadon nőttek fel és nem kaptak rendes nevelést A lány megrázta a fejét — Ugyan apa, hogy beszélhetsz ilyet? Csak nem hiszed el ezt az ostoba mesét...? Hát csakugyan azt képzeled, hogy lehetséges ilyesmi, ha a lány nem akarja...? — Ebben bizony igazad lehet — vélte a fogadós és 04־ gondolkozva sétált vissza a szobájába. Anderson, az amrikai katonai rendőrség hadnagya nem sokat aludt ezen az éjszakán. Egyszerű fiú volt és az óvóhelyen elfogott néger látványa megrendítette. Amikor bal kezében kézilámpájával, jobbjában lövésre kész revolverrel és háta mögött egy géppuskán altiszttel belépett az óvóhelyre, egy földön kuporgó fiatal néger katonát látott élettelenül, lehanyatlott fejjel, hatalmas vértócsában. A hadnagy eltette a revolvert, elkötözte a néger nyakát és az altiszt segítségével a sebesültet feltették egy parancsnoki kocsiba s a legközelebbi kórházba hajtottaks vele. A betegszoba ajtaja elé fegyveres őrséget állíttatott. Anderson hadnagy számára ezután egy meglehetősen kínos beszélgetés következett egy brit polgári rendőrrel, aki tudni akarta mi történt? Anderson jól ismerte az angol rendőrség nevetséges elgondolásait a fegyverhasználattal kapcsolatban. Ők maguk teljesen fegyvertelenül jártak az utcákon és csodálatosképpen mégis el tudtak bánni az angol alvilág bűnözőivel. A rendőr rendkívül nehézkes, kevés képzelőerővel megáldott, ötven év körüli férfi volt. Túl sokat kérdezősködött,