Uj Kelet, 1958. november (39. évfolyam, 3118-3142. szám)
1958-11-21 / 3135. szám
A Hatikva negyed megalapítója meghalt, de nem temettette el magát Írta: Sauber-Mihajlovics Sándor A legtöbb ember már életében gondoskodik örök nyugvóhelyéről, sőt, kiválasztja szomszédját, aki mellett feltámadásig feküdni fog. Jesua Lichter már életében gondoskodott arról, hogy a szomszédok halála után se zavarják. Úgylátszik, meghasonlott önmagával. Már életében kerülte az emberek közelségét és holttestét végrendeletileg a jeruzsálemi egyetem orvosi fakultásának tudományos célokra ajándékozta. Ezért közölték a lapok Lichter halálát, de temetési idejét és helyét nem jelezték. Lichter végrendelkezése megfejelt mentalitásának és gondolatmenetének. Rendkívül érdekes és tragikus figura volt, akinek száraz életrajzi adatai is érdekfeszítő regény vázlatát képezhetik. Szibériában egyetemi hallgató volt. Az első világháború után, az országba érkezése pillanatától lemondott tanulmányainak folytatásáról. Alisjárása utáni időben szervezte meg Tel- Aviv város tanácsa közigazgatását s ő az első tisztviselők között volt. De nem maradt ott sokáig. Az unalmas, egyhangú városházi íróasztal nem felelt meg mentalitásának. Azonkívül abban az időben szinte szégyen volt halócoknak irodákban tölteni napjaikat. Ezért elment utat építeni. Későb lapkiadó és falualapító lett belőle. Izraelben az évek folyamán sok érdekes típussal volt alkalmam megismerkedni. De Lichter nyomába egyik sem érhet. Az ő sokrétűségével nehéz versenyezni. Jellegzetes orosz diáktípus volt. Mintha valamelyik regényből lépett volna elő. Már az 1930-as évek végén, ahhoz az egész szűk csoporthoz tartozott, amely az angolok kiűzését és az önálló zsidó állam kikiáltását komolyan vette. Emiatt nem egyszer került összeütközésbe az angol mandatáris hatalom rendőrségehlveinek propagálására lapot adott ki ״ Cházit Háám” (Népfront) név alatt. A lapveszteségek fedezésére Tel- Aviv szívében lévő házát el?״ hh 16'1!/ו‘' a 82élsőséges jobboldali lapnak az időközben kimúlt ״ Háám" címeű ugyancsak jobboldali lap volt az elődje, melynek megszűnése után Lichter apja ״ Chazit Háám” címen hetenként kétszer-háromezer jelent meg és munkatársaival együtt árusította fel A víz utcáin. A ״ Háám” című napilap munkatársai közé tartozott dr. Wolfgang von Weisel a Neue Freie Presse és a Vossische Zeitung szerkesztői lapja megbízásából részt vett a Zempelin világkörüli útján. Azonkívül a lapnál dolgozott a ma már világhírű, magyar származású Arthur Koestler, aki mint haluc érkezett az országba. Haifan gazott árult és így tartotta fenn magát. Később, amikor a Háám című laphoz került, lakásproblémáját úgy oldotta meg, hogy az éjszakát a szerkesztőségben töltötte és a visszamaradt lappéldányokon aludt Ebből 1■ láthatjuk, hogy Haam című lapnál, sztárfizetések nem voltak. De a munkatársak önfeladózása ellenére tiszavirág életű lott. A ״ Háám״ rövid megjelenése dacára, nagy népszerűségre tett szert Az ország kisszámú héberül olvasó tábora idézte elő a nagy veszteséget, amelyet a társaság hosszú ideig fedezni nem bírt. Ennek a lapnak a folytatása volt — mint mondottuk — a Cházit Háám, melynek szerkesztőségi gárdája az idő nagy részét a jaffai börtönben töltötte és a lapot onnan szerkesztették. Egy alkalommal, amikor az angol rendőrség a hajnali órákban az egész szerkesztőségi gárdát letartóztatta, azzal fordult hozzám Lichter, hogy ideiglenesen vegyem át a lap technikai szerkesztését Sztágrázsit Ígért. Az ígéretnél meg is maradt. A tartozást 20 év múlva fizette meg a kamatostól. Dr. Jevin és dr. Achi Meir a lap szerkesztői a jaffai börtönben írták a kéziratokat. A kutyanyelveket az ablakon keresztül dobták ki, melyeket a szerkesztőségi kifutó szorgosan összeszedett. Az akkori kifutó — ma az egyik héber napilap neves munkatársa —, elkerékpározott a jaffai börtön elé és füttyjelére a rár esős ablakon át repülni kezdtek a kéziratok. Gyakran néhány kutyanyelvet az erős vihar a szerkesztőség helyett a tengerbe szálütött. Nem kis munka volt összefoltozni a hiányos kéziratokat oly módon, hogy a közönség azt ne vegye észre. Huszonkét évvel ezelőtt, a szerkesztőség összes tagjait felforgatás és lazítás miatt a bíróság elé állították. A törvényszék angol elnöke, Copland, rendkívül pedáns ember volt és miután ismertem a vádlottak „hanyag eleganciáját”, megmagyaráztam Lichternek, hogy enyhítő körülményekre csak akkor számíthat, ha rendesen megborotválva megfésülve, vasalt öltönyben és fehér ingben áll a bíróság elé. Eleinte hallani sem akart erről. Később mégis sikerült őt erre rábírnom. Mikor az öt vádlott ott állt a bíró előtt, rendetlenül, egyesek csizmában, ruháskában, mint a régi orosz forradalmárok, úgy nézett ki közöttük, mint egy véletlenül odatévedt francia diplomata. Egyes vádlottak a hónuk alatt újságpapírba csomagolt törülközővel és fogkefével jelentek meg, a börtönbe vonulásra készen. Védőt sem hoztak magukkal. A bíró kérdésére azt válaszolták, hogy nekik ilyesmire nincs pénzük és nem érdekli őket a készpénzfizetés ellenében kiharcolt birói igazság. Copland biró a vádlottakat 12 és 18 havi börtönnel sújtotta. Amikor Lichter ítéletét kihirdette, megjegyezte, hogy a vádlott nagyon jó benyomást tett a bíróságra és csak azon csodálkozik, hogyan került ilyen társaságba és hogyan bonyolódott bele ilyen ügyekbe. De tévedéséért bűnhődnie kell.” Ezért háromhavi börtönre ítélte. Ha a büntetés negyedévnél nem volt nagyobb, úgy az illetőt nem vetették börtönbe, hanem napi 8 órát dolgoztattak különböző állami hivatalokban, takarítási munkálatoknál. Ilyen beosztást kapott Lichter is. Pártbarátai azt úgy látszik félreértették. Azzal gyanúsították, hogy kapcsolatot tart fenn a rendőrséggel. Mikor Lichter erről tudomást szerzett, kérte a börtönbe való beutalását, hogy ezáltal a gyanúsításokat megcáfolja. Lichter börtönhónapjainak következménye a telavivi Hatikva-negyed megalapítása volt. A börtönben ismerkedett meg egy Abu Chadra nevű arabbal, aki a mai Shuát Hatikva-i földek örököseinek gyámja volt és váltó nem fizetése miatt, az adósok börönébe került. Ott szerződést kötött vele Lichter, hogy a földterületet kilenc évre bérbe adja. Az előleget a börtönből való kiszabadulása utánra ígérte. Lichter szabadlábra helyezése után felkereste az akkori Perzsa-Palesztina Bank Jampolszky és Csonszky, ugyancsak orosz származású igazgatóit, azzal az ajánlattal, hogy finanszírozzák tranzakcióját. Fizessék ki Abu Chadranak az előleget és alapítsanak új negyedet Tel-Aviv keleti részén. Megmagyarázta, hogy a terület Szalamé községhez tartozik, ahol építkezési előírások nincsenek, városrendészeti és szépészeti rendeletek ismeretlenek. Mindenki úgy építhet, ahogy akar és ahová akar és a szegény jemeniták szétkapkodják az Ú1- eső, kisméretű telkeket. Hogy mi lesz a 9 éves bérlet lejárta után? Az nem probléma, mondotta Liehter. Akkorára úgysem lesznek itt az angolok. Mi leszünk az urak s úgy intézkedünk, hogy a zsidóknak jó legyen. A két bankigazgató átvette a Licher által vállalt kötelezettségeket és megkezdték a a 300 négyzetméter nagyságú építési telkek eladását. Meg kell jegyeznünk, hogy Tel-Avivban ilyen kis telkekre építési engedélyt nem adtak. Lichter nem tévedett: a jemeniták, perzsák, gurdzsik és a többi exotikus törzsekhez tartozó zsidók valósággal szétkapkodták a telkeket és megindult az építkezés. Igen sok háznak mellékhelyisége sem volt. Kár a pénzért, mondták az új háztulajdonosok. Ezt házon kívül is el lehet intézni, így alakult meg Tel- Aviv első nyomortanyája. Az arabok és az angolok nem bánták, ha valamilyen járvány elpusztítaná a zsidókat. Ezért nem akadályozták meg a higiénia és a városrendészet legelemibb szabályaival ellenkező építkezést. A kilencéves földbérleti szerződés lejártakor dühöngött a világháború és bár a perek megindultak, sikerült haladékot kapni, majd a földtulajdonosokkal megegyezni. Így maradt meg Schmit Hatikva anélkül, hogy alapítójának nevét akár egy sikátoron is megjelölték volna. Lichter ilyesmire nem is reflektált. Időközben teljesen a földalatti mozgalomnak szentelte életét, ő finanszírozta az első hazafias rablótámadást 1937-ben. A telavivi Náblát Benjámin utcán ■5400 palesztinai fontot tartalmazó aktatáskával végig haladó Bank Hápoálim szolgáját fejbeütötték és táskáját elrabolták. A merénylők a Lichter által erre a célra vásárolt kis Morris típusú autójába vágták magukat, de a soffőr gyakorlatlansága miatt nem tudtak elmenekülni. A bankszolga segédkiláltására összegyűlt tömeg elfogta a merénylőket, akik időközben a táskát a Rothschild boullevard kertjébe hajították, amelyet az arra haladó dr. Feldmann ügyvéd megtalált és a rendőrségnek adta át. Lichter azzal védekezett, hogy a merénylők kölcsönkérték tőle a kocsit, azzal, hogy az egyik soffőrvizsgára készült. A rendőrség bizonyítékok hiányában bíróság elé sem állította. Mikor megkérdeztem Lichterből, mit csináltak volna a pénzzel, elmondotta, hogy Szdán (Üllő) néven könyv- és lapkiadó vállalatot akartak létesíteni, nemzeti forradalmi irodalom terjesztésére. Az Ibel (nemzeti hadsereg szervezete) kettéválásakor, Licher a Lechi (zsidó szabadságharcosok) szélsőséges terrorista csoporthoz csatlakozott. Feladata főleg a csoport pénzügyének intézése volt. 1946-ban leleményes mollon próbálták a csoport kiadásait fedezni. 1. Sok ház van Tel-Avivban, melynek tulajdonosai a Hitler-időkben elpusztultak. Az angol törvények szerint ezek a vagyonok az államra szálltak volna át Lichter gondoskodott, hogy ezt megakadályozza. A módszer egyszerű volt: Két menekült a bíróság előtt eskü alatt vallotta, hogy a háztulajdonos egész családja elpusztult és csak a most érkezett harmadik menekült van életben. Ennek alapján a bíróság a hagyatéki eljárást ennek értelmében lefolytatta. A telket a házzal együtt az „álörökös” nevére kebelezték be. A telekkönyvi kivonemcsak nagy festőknek joga a portréfestés, de a kicsiknek is. Hadd rajzoljam meg egy nagy ember portréját az én szerény kifejezési eszközeimmel. Hátha a hevenyészett vonalak mögött meglátja a néző azt a nemes profilt, melyet áhitatos, rajongó lélekkel fest a mindennapok krónikása, egy nem mindennapi emberről, művészről. ★ Huszonegy évvel ezelőtt még lobogó sörényű ifjú újságírócska voltam. A szerkesztőm egy őszi estén fél nyolc tájban hirtelen a fejéhez kapott .— Ma van a Zilahy premier a Magyar Színházban. Szaladjon a fiam és csináljon vele interjút. A fiatalság kíméletlen és gátlástalan, de azért én átéreztem, micsoda tapintatlanság premierjén zavarni egy drámaírót. A prancsot végre kellett hajtani. Mire a színházba értem már felhúzták a függönyt és Zilahy Lajos ott állt a kulisszák mögött, szemét a színészekre meresztette, egész lelkével csüggött a nemes veretű szavak muzsikáján, az ő szavain, melyet avatott művészek tolmácsoltak a nézőknek. Titkos Ilona és Somogyvári Rudolf voltak a színpadon, a „Szűz és a gödölye” című színdarab bemutatója volt. A hauptmanni koncepciójú, boltozatos mű expozíciója bomlott ki a néző előtt. Odaléptem a mesterhez, mintha álomból riasztottam volna. A fülébe súgtam jövetelem célját. Gond felhőzte homlokát, szemét nem vette le a színpadról, de azért rendelkezésemre állt. A fülébe suttogott kérdésekre szabatos, kimerítő, szellemes és árnyalt mondatokkal válaszolt. Huszonegy éve ennek, ha eszembe jut, mekkora tapintatlanságnak, kíméletlenségnek voltam az eszköze, még ma is a hideg veríték üt ki rajtam... ★ Gyermekkoromban a Nemzeti Színházzal szemben laktama. Holdkóros rajongója voltam ennek az intézetnek, esténként ott kuporogtam a kakasülőn és szorongó lélekkel lestem a nehéz bázsony függöny szétnyílását, kitágult pupillával bámultam a mámorító, festett világ elémtárulkozó képére. A Süt a Nap premierjén a felvonások után a fényáradatban kibotorkált a színpadra a szerző. Fiatal volt, elegáns, karcsú jelenség, hullámos, gesztenyeszínű haja dúsan keretezte szabályos, szép, nemes arcát. Somogyi Bogyó fogta a kezét és színre segítette járni a vakító fényben. A Tizenkettedik Óra premierjén is ott voltam A lágy hullámú barna haj már a múlté volt, rövidre nyírt, homlokra fésült ritkás haj keretezte a komor, átszelten at birtokában a házat továbbadták. Miután sokan akadtak, akik olcsó pénzen értékes házhoz akartak jutni, akadt vevő elég. A pénzt a forradalmi csoport céljaira használták fel. Ezek a műveletek másfél évig folytak, míg egy alkalommal épp a telekkönyvi hivatalban járt az egyik, már Olaszországban lévő lengyelországi háztulajdonos ügyvédje. Legnagyobb meglepetésére hallotta, hogy ügyfelének telkét át akarják írni. Ebből természetes bonyodalom következett. A rendőrség nem merte az eljárást levezetni. A nyomozókat eltanácsolták attól, hogy az ügyet bolygassák. Izrael államának kikiáltása után Lichter exportimport üzletekkel foglalkozott. Nem egyszer panaszkodott: — Ezelőtt az angol impériummal hadakoztunk, ma kis állami tisztviselők múlt férfiarcot. Krisztusi ábrázata volt, de már nem kellett vezetni a fényárban. Szomorúan hajtotta meg magát, majd hosszan nézett farkasszemet a nézősereggel. Új igékkel az ajkán érkezett. Nemrég jött haza Amerikából és két filozófiai eszme pregatátorává szegődött. Az egyik a technokrácia, a másik az eugenetika volt. A darab ezeket az eszméket fejezte ki. Mindig úgy tudott lobogni, úgy tudott lelkesedni az újért, a megváltó gondolatért és rögtön tenni is akart érette. Bizony tett is eszméiért. Vagyonát egy alapítványra, fordította, a Kitűnőek Iskolájára. Az eugenetika és a platonizmus valamiféle szintézise volt ez, hogy válogatott tehetségeket az államvezetés élére, a társadalom megnemesítésére kell felkészíteni és a kiválasztottakat megkülönböztetett körülmények között kell felnevelni. A történelem szólt bele ezekbe a tervekbe, a tömegek elnyomása és a faji megkülönböztetés. Zilahy elfordult a platóni arisztokratizmustól, a kisemmizett, a becsapott és az üldözött tömegek felé fordult. Csak aki ott élt, aki vele lélegzett, együtt borzadt a szörnyű korral, csak az értékelheti azt a bátor, vakmerő, életre-halálra elszánt kiállást, amit a Fatornyok megírása jelentett. Valóságos rebellió volt, megrázkódtatta a társadalmat, megmozgatta a tompult lelkeket, szenvedélyes együttérzést vagy vad ellenállást erőszakolt ki. 1943 volt, néhány hónap múlva a germán csizma taposta az országot. A leleplezett, az igazi arcát megmutatott galád náci horda fennhéjázva és mindenben igazolva a láttatót vonult be a fővárosba és mérnöki pontossággal felkereste, felkutatta meggyalázóit, leleplezőit, ellene fordulóit. Zilahy akkor illegalitásba kényszerült és bujkálással, halálfélelemmel fizetett a bátor leleplezésért, a magyar középosztály lelkiismeretének felrázásáért. Az igaz hívők naivitásával remélte, hogy szabad, emberi, tisztult társadalom követi a történelem szemétdombjára kerültet. Hitt és munkálkodott, úgy érezte küldetése van. Egy nap beleborzadt abba, hogy új szolgaság születik. Elhagyta hazáját, melyet úgy szeretett, vállára vette az emigráció keresztjét, mely ezerszeresen nyomja a vállát annak, aki a szép szó varázslója, aki a nyelv nemes anyagával sző, harcol, alkot. Egyike lett a nagyok közül, az idegenbeszakadt magyarok gárdájából, aki úgy tanult meg Shakespeare nyelvén, Kamatormentesen vásároljon részletre eredeti árakon Supergas-t, ootort, terraszbútort, mosó- és varrógépet, rádiót, férfi* nőies gyermekruhát, textilt, cipőt, gyerekágyat, optikai cikkeket, galantéria-árut, ékszert, kerék- zárt ágyneműt stb négyszáz millió ember addalán szólni, mint kevesen. Világhírűvé lett a ״*■ lágnyelven, de én úgy 0► zem, hogy magyarul alm• dik Szalontáról * 1940-ben, amikor Észak erdélyt Magyarországhoz csatolták kezdetben katonai diktatúra volt. Sok szörny!*■ séget követtek el a katonabasák, jogfosztás, rabia 9, zsidóüldözés perzselte az 031 földet. Ott róttam a nagyváradi Főutcát, mikor ha t»• len arra lettem figyelmes, hogy egy pesti rendszám• autó, melynek tetején «10gáns bőröndök sorakoztak, hirtelen megállt és egy mezős arcú férfi lépett a kocsiból. Zilahy volt. Az autóban felesége és a kisörök, Szalontára jöttek, meg Erdélybe, vágyó lélekkel, haza.Egy idős újságíró kollégám állt meg a kocsmai kilépő Zilahyval szemben. Egymásra meredtek, üdvözölték egymást. A zsidó ujs«*■ író elszorult szívvel mondta: — Nem így képzelte■• a felszabadulást. Zilahy mélységes szomorúsággal meredt régi ismerősére és ajkáról ez a válás* hangzott el: — Én sem• * Mikor a zsidó újságírókat kizárták a kamarából, utcára kerültünk, egy jóbarátom pontosan kapta a fizetését a Magyarország című laptól. Nagy Andrásnak hívták a nagyon tehetséges, nagyműveltségű zsidó újságírót, aki Zilahynak a személyi titkára volt éveken át. Nem tudja, mesélte, hogy a lap péntárából, vagy Zilahy «ebeből kapja-e a fizetését, de a postás minden elsején beállít vele. Zilahy harcolt érte, támogatta és a betegeskedő fiút, akinek a tüdeje volt megtámadva éveken át előkelő szanatóriumokba» kezeltette a saját költsége«. Nagy András 1940-ben meghalt, megkímélte a szörnyűségektől. Szívében egy szebb világ eljövetelének, a reménységével és a iránti odaadó szeretettel, ha- jával lépett át az égi redakcióba. Zilahy portréjához még egy ecsetvonás társul a jövőben. Ez a vonás nekünk a legkedvesebb ezen a nemes arcélen. Mégpedig az, hogy a nagyon elfoglalt, dús programján munkálkodó író időt és fáradtságot szentel arra, hogy felkeresne fiatal országunkat. A Szentföld iránti kíváncsiság, vagy az új honalapítók tettei vonzzák ide? Nem tudni. Én úgy vélem, hogy emberi kiállás ez. A névjegyét akarja leadni annál a népnél, mely oly sokat szenvedett és annyi dicső tettel szegült szembe a hitetlenséggel, a kétkedéssel. ZOLTÁN IIÉ.ZSO 1958X121 Új Kelet 1 kel kell veszekednem behozatali engedélyekért. Unalmas lett az élet itt Izraelben. Zajos is volt élete hatvan éven át, míg egy hónappal ezelőtt szívszélhüdés következtében hirtelen meghalt, így fejezte be életét egy zsidó forradalmár, aki még a halála után sem kereste az örök nyugalmat...