Uj Kelet, 1959. december (40. évfolyam, 3449-3474. szám)
1959-12-16 / 3462. szám
Az események margójára vr Megeszem a kalapomat... IV A Világbank igazgató tanácsa hétfőn Washingtonban tartja meg ülését, amelyen meg fogja szavazni az Egyesült Arab Köztársaság által kért 56,5 millió dolláros kölcsönt a szuezi csatorna kibővítésére. Ezzel sikertelen befejezéséhez közeledik az a diplomáciai harc, amelyben Izrael a nemzetközi kölcsön megakadályozása által akarta szorítani Nasszert a szezi blokád megszüntetésére. Paradox módon Izrael is meg fogja szavazni a kölcsön megadását. Az igazgató tanácsban ugyanis a holland delegátus közösen képviseli saját országát, Jugoszáviát és Izraelt, akik együttesen a Világbank részvényeinek 3,5 százalékát tartják kezükben. Mivel ennek a kis összegnek is csak tíz százaléka van Izrael birtokában nem tarthat igényt önálló képviseletre. A hollind delegátus ugyan kötelességének eleget téve hangoztatni fogja Izrael ellenvetéseit, de mivel nem vághatja ketté szavazatát, Hollandia pedig nem ellenzi a kölcsönt, míg Jugoszlávia határozottan követeli annak megadását, a delegátus a kölcsön mellett fog szavazni — formailag Izrael nevében is. A VILÁGBANK NE POLITIZÁLJON Christian Herter amerikai külügyminiszter már jelezte, hogy a Világbankban mérvadó Egyesült Államok meg fogja szavazni a kölcsönt. Néhány nap előtt egy újságíró ismét felvetette előtte a kérdést, Izraelnek azon érvelésére hivatkozva, hogy az UNO-val kapcsolatban álló nemzetközi pénzintézet nem adhat kölcsönt a vízit kiépítésére, amellyel kapcsolatban Nasszer nem akar eleget tenni az UNO- val szemben vállalt kötelezettségeinek. Herter erre azt vánszolta, hogy a Világbank gazdasági intézmény és annál jobb, minél kevesebbet avatkozik bele politikai ügyekbe. Ez a kijelentés annál is feltűnőbb, mert nem titok, hogy Eugene Black, a Világbank elnöke, az amerikai külügyminisztérium biztatására, legutóbb élénk közvetítő tevékenységet fejtett ki nemzetközi vita tárgyát képező kérdésekben. Black hozta létre a megegyezést Anglia és Egyiptom között, amely lehetővé tette a diplomáciai kapcsolatok felújítását, ugyancsak neki köszönhető a Pakisztán és India közötti megállapodás a Ganges vizének felhasználásáról, végül pedig a szuezi hajózás szabadságáról is tárgyalt Kairóban, de itt nem ért el sikert. Herter külügyminiszter kijelentése tehát csak úgy értelmezhető, hogy a Világbank részéről lezártnak kell tekinteni a szuezi kérdést. AZ ELNÖK LEVELE Nem csoda, hogy Izrael ezen diplomáciai akciója eredmény nélkül végződött, hiszen tizenegy év óta küzdünk sikertelenül a szuezi hajózási jogainkért. De az amerikai külügyminiszter szavai mögött amerikai kudarc is rejtőzik, bár az Egyesült Államokat gyakorlatilag nem érintik ennek a kudarcnak a következményei. Izraelnek egyetlen komoy rést sikerült ütnie a tengeri blokád falában — amikor 1956-ban, Amerikával szembehelyezkedve, Naszer felett aratott katonai győzelemmel küzdötte ki azt a jogát, hogy hajói szabadon használhatják az éjláti öblöt. Annak idején, mikor az UNO Amerika vezetése alatt viszszavonulásra szántotta fel a győzelmes izraeli hadsereget Eisenhower elnök Ben Guidonhoz intézett személyes írta: And Oon jegyzékében, mely 1967 február 20-án van keltezve, szó szerint ezt írta: ״ Nem kell feltételeznünk, hogy az izraeli csapatok visszavonulása esetén Egyiptom meg fogja akadályozni az izraeli hajózást a szuezi csatornában és az ejláti öbölben. Ha azonban Egyiptom sajnálatunkra, ezután mégis megszegné a fegyverszünetet és nemzetközi kötelezettségeit, az UNO- ra hárul a feladat, hogy erélyes kezelésbe vegye a dolgot." Amikor Izrael — nagyrészt az amerikai biztosíték alapján — már rászánta magát a visszavonulásra, közzétették Eisenhower elnök további levelét Izrael miniszterelnökéhez, amelyben ezt írja: ״ Tudom, hogy ez a határozat (a visszavonulás) nem volt könnyű, de úgy hiszem, hogy Izraelnek utólag sem lesz oka arra, hogy megbánja a világ nemzetei kívánságának megfelelő eljárást.” Most pedig az amerikai külügyminiszter megadja a hozzájárulást ahhoz, hogy a világ nemzeteinek legfontosabb gazdasági szervét képező Világbank előkészítse az UNO által nemzetközi víziútnak deklarált szuezi csatorna kibővítését, bár Naszszer konokul megtagadja a szuezi válság után az UNO- val szemben elvállalt és hivatalos okiratban lefektetett kötelezettségét, hogy minden nemzet hajóinak, megkülönböztetés nélkül lehetővé tegye az áthaladást a szuezi csatornán. Izrael tagja úgy az UNO-nak, mint a Világbanknak és az Egyesült Államok elnökétől félre nem érthető ígéretet kapott szuezi jogaira vonatkozólag. Ennek ellenére semmi nyomát sem látjuk annak, hogy „az UNO erélyesen kezelésbe venné az ügyet”, miután az Egyesült Államok külügyminiszterének és az UNO főtitkárának „csendes diplomácia” útján tett, dicséretes erőfeszítései, nem vezettek eredményre. A LEIJK!ISMERET JELKÉPE Az egyiptomi külügyminiszternek a napokban Kopenhágában folytatott tárgyalásai arra vallanak, hogy valamilyen megoldást fognak találni a több mint fél éve Port Szaidban veszteglő Inge Toft ügyének elintézésére, mégpedig oly módon, hogy ez ne sértse Nászszer presztízsét. Az Inge Toft azonban csak szimbólum, amely Izrael kétségtelen jogait képviseli az elzárt szuezi csatorna bejáratártól. Lehetséges, hogy ezen túlmenően egyes tengeri hatalmak rossz lelkiismeretének jelképévé vált és ezért eltávolítása Port Szaidból általános megkönnyebbülést fog kiváltani. Az elmúlt három év alatt minden kétséget kizáróan bebizonyult, hogy nem volt helyes a feltevés, amely szerint ״ Izraelnek nem lesz oka sajnálnia ezt a lépést. A jelek ara mutatnak, hogy a sajnálkozás Londonra és Párizsra is kiterjed , sőt titokban talán Washingtonban is sajnálják, hogy úgy történt, ahogy történt. Az angolok úgy szoktak fogadkozni, hogy,,megeszem a kalapomat, ha ez nem így van”. Az amerikai munkaügyi miniszter, aki nemrég helytelenül jósolta meg a munkapiac fejlődését, nyilvánosan, a meghívott sajtó előtt, ünnepélyesen elfogyasztotta kalapjának cukorból készült mását. Nem hisszük, hogy Herter külügyminiszter szívesen fogyasztaná el elnökének keménykalapját — tehát minden oka megvan a sajnálkozásra... Az örökéletű olimpiai gondolat A jövő polgári év az olimpia éve AZ ÚJJÁSZÜLETÉS... öt komoly külsejű, szakállas, bajuszos, szemüveges űr foglal helyet a tanácskozóasztal körül és igen fontos problémával viaskodik napokon át. Báró Pierre de Coubertin hívására gyűltek össze. Klasszikus filológus, régész, politikus, társadalomtudós, köztük a magyar Kemény Ferenc tanár. A francia báró már évek óta formálja agyában, ajnározza, dédelgeti azt a gondolatát, hogy a hellének nemzeti játékát, a test, lélek, szellem tökéletesítését szolgáló olimpiai versenyt, fel kellene évezredes szunnyadásából támasztani és a modern időknek megfelelő köntösbe öltöztetve, ismét életre hívni. A tanácskozás résztvevői elhatározzák, hogy javaslatot tesznek egy nemzetközi sportverseny megrendezésére, amelyben minden ország olyan versenyzője vehet részt, aki a sportot kedvtelésből űzi. Az urak elő fogják terjeszteni az országukban már létrejött sportszövetségeknek tervüket, felszólítják őket a terv támogatására és a versenyen való részvételre. Még arról kellett dönteniök, hogy mikor és hol legyen az első ilyen nemzetközi olimpiai verseny és biztosítékot szerezni arról is, hogy az ország amelyik a rendezést elvállalja, meg is tesz mindent a sikeres lebonyolítás érdekében. A választás Görögországra esett, minthogy a klasszikus kor hellén versenyei is ott folytak le és az olimpiai gondolat bölcsőjét ott ringatták. Felszólították Görögország sportvezetőit, hogy vállalják el ezt a feladatot és megállapodtak abban, hogy két év múlva, 1896-ban, Athénben összegyűlnek a földkerekség valamennyi országából a sportolók, hogy az első olimpiai versenyen vetélkedjenek egymással a jelképes dicsőségért, az olimpiai bajnokság írta: Dückstein Zoltán ért. Több, mint 1500 évvel az ókori olimpiai versenyek megszűnte után. Az utolsó versenyt 394-ben rendezték, majd Theodosius római császár uilalma következtében ez a nagyszerű, békés közdelem megszűnt és a feledés szürke pora takarta be. Amíg a renaissance tudósai az ókor kutatásának keretében a világ tudomására nem hozták, hogy már 776- ban időszámításunk előtt a versenyeken mérték öszsze erejüket, gyorsaságukat, ügyességüket egymással és azután négy évenként rendezték az egész görögség élénk részvételével az ilyennemű versenyeket. Több, mint egy teljes évezreden át, rendszeresen, sajátos szabályok és előírások tiszteletben tartásával, hagyományoktól megszentelt szertartásokkal. MÁR AKKOR SEM VOLT PÉNZ ILYEN CÉLRA... A megtisztelő felszólítást az első modern olimpiai verseny megrendezésére Görögországban nagy lelkesedéssel fogadták. Bizottságokat alakítottak a lebonyolítás mikéntjének megállapítására és igyekeztek a görög kormánytól a szükséges anyagi alapot a verseny céljára megszerezni. De, ahol nincs, onnan kapni sem lehet! A szegény görög pénzügyi kormányzat nem tudott a rendezők igényeinek megfelelni. Amikor ez kiderült, már közel volt a határozat, hogy az egész tervt elejtik. Ekkor Kemény tanár felajánlotta, hogy a magyar kormányt ráveszi arra, hogy az 1896 évi jubileumi világkiállítással kapcsolatosan vállalja el ennek a nagyszabásúnak tervezett, nemzetközi sporteseménynek a megrendezését Budapesten. De erre a nagylelkű felajánlásra mégsem volt szükség, minthogy időközben egy nagyvonalú görög kereskedő, akit a magasztos eszme nagyszerűsége magával ragadott, felajánlotta a szükséges pénzösszeget és Georgias Averoff — ez a neve az áldozatkész görög hazafinak — segítsége lehetővé tette a görg kormánynak, hogy az első olimpiát a modern érában megszervezze és meg is rendezze. A versenyek centrális helye az athéni, rekonstruált és új köntösbe öltöztetett, rgyogó márványstadion volt. A versenyeken kilenc nemzet legjobb atlétái vettek részt és már ekkor magához ragadta Amerika a sportok terén a világhegemóniát. Versenyzői csaknem minden atlétikai számban diadalmaskodtak és a többi sportágban is, amelyben képviseltették magukat, a győztesek soraiban a legnagyobb számban őket házta a stadion márványlépcsőit zsúfolásig megtöltő, lelkes publikum. A modern olimpiák edző bajnokságát amerikai atléta, James B. Conolly nyerte, még pedig hármasugrásban. Ez 1896-ban történt. Előtte az utolsó klasszzkus olimpián, Varastasius szerezte meg a bajnoki karrért. Ez 394-ben történt. Pontosan 1600 évvel előbb! Arra nézve nincs pontos adat, hogy az utolsó klaszszikus olimpián hány versenyző küzdött a győzelem dicsőségéért. Athénban, 1896- ban 484 úttörője volt az újkori olimpiai versenyek eszméjének, ennyi sportoló vetélkedett egymással. MI A HELYZET MA... A Nemzetközi Olimpiai Bizottság, ameyet 1894-ben alapítottak az olimpiai gondolatért lelkesedő sport• emberek kezdeményezésére 10 nemzet részvételével, • tizenhetedik olimpiai verseny megrendezésére készül 1960-ban, Rómában. A rendezéssel Olaszországot bizták meg. A versenyek jelenleg 19 különböző sportágat ölelnek fel a nyári olimpia keretében. De ugyanabban az évben a téli sportokból is megtartják a versenyeket az amerikai Squaw Valleyben. A nyári olimpia Rómaában 1960 augusztus 25 és szeptember 11 között, a téli — ebben a nemben a nyolcadik verseny — Squaw Valeyben 1960 február 18 ás 28-ika között kerül 1ebony»Utasra. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak ez évben 90 tagja van, minden országának az olimpiai bizottsága A mai napig ezek közt 80 nemzet jelentette be versenyzői részvételét. Végleges lemondás csak egy ország részéről érkezett, a többi, — amelyik adós a válasszal — még nem közölte döntését a rendezőkkel. Közel 6000 aktív versenyal küzdelmére számítanak , mintegy 170 különböző versenyszámban. A római odlonépia méreteire jellemző szánadat az is, hogy 824 versenybíróra less a teljesítménye® elbírálásánál szükségez a rendezés munkáját a versenyek színhelyén 862 szakember fogja ellátni. Világszere készülnek ők a versenyre. Lázas buzgalommal, lelkes odaadással Mindenfelől végigcikkeznak a nagyszerű teljesítményei hírei és forr, pezseg a sportolók legjobbjainak vére, feszül az idegzete. Ki fog győzni ebben a vetélkedésben, az ma még titok, csak annyi bizonyos, hogy mit» nem elképzelést, túlhaladóan nagy eredmények fognak megszületni ezen az olimpián. De ugyanúgy készül a sportszenzációra éhes nézők százezres tömege is. Rónai kicsi lesz az odaigyekvők befogadására és elhelyezésére. KÉT SZAVAZÁS az Egyesült Nemzetekben Két „közelkeleti” szavazás volt a múlt héten az Egyesült Nemzetek gyülekezetében, Algir és a palesztinai menekültek ügyében. Közelség van a két probléma között. A Földközitenger térségében gyökereznek és e térség két nyitott sebéhez: az algíri háborúhoz és az izraeli-arab viszályhoz tapadnak. Az arab világ szférájába esnek és az arab nacionalizmus forrásaiból táplálkoznak. Ezzel a nacionalizmussal áll szemben Izrael a Földközi-tenger ázsiai peremén és Franciaország Északafzkiában. Baráti kapcsolatok és közös érdekek fűzik egymáshoz államunkat és a francia birodalmat. A szavazásra bocsátott két határozati javaslatot az afro-ázsiai tömbhöz tartozó államok terjesztették elő. Az egész tömb nevében hangzott el az algíri javaslatt, mely „nem hivatalos” tárgyalások megindítását sugalmazza Franciaország és az algíri lázadók között. Két ázsiai muzulmán állam — Pakisztán és Indonézia — látta el nevével azt a javaslatot, mely az arab menekültek segélyezésének három évre szóló meghosszabbítását és a Palesztinai Békéltető Bizottság tevékenységének felújítását irányozza elő. Az arab államok mindkét javaslatot magukévá tették. De míg az algíri javaslat a nagyhatalmak ellenállásába ütközött, a menekültügyi javaslat amerikai sugalmazásra jött létre és a többi hatalom támogatásában is részesült. Ez az eltérés a hatalmak magatartásában, döntötte el írta. Politicus nem kis mértékben a két javaslat különböző sorsát. Az afro-ázsiai javaslat Algir ügyében nem érte el az elfogadásához szükséges kétharmad többséget a politikai bizottságban, míg a menekültügyi muzulmán javaslatot nagy többséggel szavazták meg. Más különbség is mutatkozott. Franciaország bojkottálta az ENSZ tárgyalását és szavazását az algíri kérdésben. Szuverenitásának megsértését látta minden beavatkozásban a nemzetközi fórum részéről. Izrael nem követhette Franciaország példáját. Nemcsak azért, mert nem olyan hatalom, mint a francia birodalom. Nem is vonhatta kétségbe az ENSZ illetékességét és jogosultságát a palesztinai arab menekültek ügyének kérdésébe. A nemzetközi szervezet kezdettől fogva részese volt az izraeli-arab viszálynak és felelős tényező a menekültek segélyezésében. A bojkott eszköze Izrael részéről csak nemzetközi elszigeteltségünket domborította volna ki fokozottan ebben a kérdésben. A vitában való részvételünk hozzájárult ahhoz, hogy 19 állam tartózkodott a szavazástól a Békéltető Bizottság felújítására vonatkozó paragrafus fölött, mert Izrael ezt sérelmesnek találta. Ez a lanyha rokonszenvtüntetés azonban nem homályosíthatja el azt a tényt, hogy végső fokon egyedül maradtunk ebben a szavazásban. Igaz, más, nálunk nagyobb súllyal rendelkező államok is voltak ma hasonló helyzetben a nemzet,kosi fórumon. Az algíria kérdés fölött rendezett korárabbi viták és szavazások 1ן Franciaország izolálása je-jegyében álltak és az izoláló 1 tényezők között voltak a 11 szövetségesek és a nyugati 1 1 hatalmak is. Most azonban ezeknek a hatalmaknak a,1 nyílt szolidaritása és a szov1 jet-tömb ugyancsak táma-1 j gató magatartása nyújtott biztosítékot a francia szem-i pontokat sértő határozat-1 hozatal elhárítására. Mivel érték el ezt a ked- vező fordulatot a franciák?! Nemcsak azzal, hogy nyílt kiállást követeltek szövetsé- geseiktől, elsősorban az amerikaiaktól. A döntő ténegző ebben de Gaulle programja volt az algíri kérdés rendezésére. Ez volt az ütőkártya, ami előbb az amerikaiak és az angolok támogatását, majd a Szovjetunió pozitív állásfoglalását is biztosította a franciák számára. De Gaulle nagy stílű kezdeményezése és porgramja meggyengítette az algíri lázadóknak a pozícióját Franciaországgal szemben. Merész vállalkozás volt a francia államfő részéről olyan programnak a felállítása, mely ״ szabad választás”t nyújt az algíriaknak az önállóság s a Franciaországhoz való tartozás különböző formái között. Viharos vitát robbantott ki ez az ajánlat a francia közvéleményben, de nemcsak a francia nemzetgyűlésben sikerült biztosítani a parlamenti többséget de Gaulle eme politikája számára, hanem széles nemzetközi támogatást is. Nem vitás, hogy az ENSZ-ben lezajlott ״ mérkőzés" után lényegesen fokozódtak a fegyverszüneti tárgyalások esélyei Párizs és az algíri lázadók között de Gaulle feltételei alapján, melyek szélesskálájú politikai manőverezésre nyújtanak lehetőséget. Milyen tanulságot meríthetünk mi a francia példából? A menekültügyi vitában Izrael gyengesége a többi között abban állott, hogy küldöttségünk kezében nem volt hasonló ütőkártya, mint amilyen de Gaulle algiri programja. Ha nincs is hatalmunk a menekültek fölött, mint de Gaullenak Algír fölött, de nem is engedhetünk át másoknak minden kezdeményezést és ütőkártyát olyan ügyben, mely annyira közel érint bennünket, mint az arab menekültek ügye. Diplomáciánk túlságosan rábízta magát Hammarskjöld jelentésének és sugalmazásainak ״ pozitív" irányára, mely az arab államokban, jelölte meg a me״ nekültkérdés reális megoldásának természetes helyét. Fölöslegesnek találtuk, hogy megjelöljük és meggyőző erővel képviseljük a pozitív izraeli hozzájárulást •hhe■ a megoldáshoz. Ezzel megkönnyítettük az amerikaiak számára az arabokkal kötött kompromisszumot a mi kontónkra és előzetes megkérdezésünk nélkül. Az ENSz közgyűlésének határozata ugyan nem kötelező (csak ajánlás) a tagállamokra nézve, mégsem szabad lebecsülnünk a kedvezőtlen határozat politikai jelentőségét. Intelem ez a jövőre, hogy megfelelő fegyverzettel készüljünk fel az elhárító küzdelemre, amely a meghosszabbított menekült segély három esztendeje alatt vár ránk. 1959 XH16 Új Keleet 3