Uj Kelet, 1967. július (48. évfolyam, 5758-5783. szám)

1967-07-05 / 5761. szám

6 Új Kelet 1967 VK 5 5. 1 Felöltöztem, s erős fejfájással nekivágtam Bécsnek. Nem kellett messze mennem. A Bellariastrassén találtam egy kávéházat, ott reggeliztem. Kávémba emlékeimet kavargattam. A kávé forró gőzében nem találtam oly szépnek ezt az éjszakát, mint hajnalban, a fotográfus lencséje előtt. Csak a hüledezés, a meghökkenés maradt bennem. Úgy éreztem magam, mint aki „rossz társaságba keveredett”, ahogy ezt szüleimtől és nevelőimtől oly sokszor hallottam. Walter mozarti ragyogása is megfakult. Visszaidéztem mondatait. Szemérmetlennek, modorosnak, nagyzolónak találtam. Társaságáról pedig igen lesújtó véleményem volt. Pincérlány, félmeztelen, ördög tudja, micsodás lányok, egy sipogó, öreg szipirtyó (talán kerítőnő? nem lehetetlen), furcsa volt. Lovagiasságom is fellázadt utólag: jelenlétemben megpofoztak egy „úrilányt”, s én ezt némán eltűrtem. Vagyaz úrilány sem volt egészen úrilány ? Ismét eszembe jutott Maca: valósággal menekültem az emlékéhez. Levélpapírt kértem, s néhány sort írtam neki. Közöltem vele, hogy „jól utaztam”, hogy este Operában voltam, homályos célzást tetem arra, hogy volt alkalmam mélyebben bepillantani a bécsi társasági életbe is, s éreztettem, hogy ez a társasági élet nincs ínyemre, hogy haza vágyom. Gyengéden érdeklődtem hogyléte felől. Végül néhány tömör sorban beszámoltam tudományos terveimről, s célozgattam arra, hogy e tervek valóra válása után esetleg a mi kettőnk viszonya is kellemes változáson mehet majd keresztül. Majdnem megkértem a kezét. Mikor elolvastam levelemet, elégedetlenül zártam borítékba. Homályosan az volt az érzésem, hogy levelem modoros és nagyzoló, hogy a Macával kötendő házasságra tett szemérmes célzás visszataszítóan, erkölcstelenül óvatos. Szellemtelennek találtam levelemet, s önkéntelenül is arra gondoltam, vajon milyen leveleket írhat Walter fiatal lányoknak? Kurta habozás után elhessegettem kétségeimet, s bedobtam a levelet. Megkönnyebbülten, úgy éreztem, hogy ezzel a férfias határozottsággal végképp legyőztem a „rossz társaság” kísértéseit. Azzal az erős elhatározással indultam el a laboratórium felé, hogy minden időmet a munkának fogom szentelni. Nagy örömömre ott sem kellett senkivel sem találkoznom. Komoly munkát nem végezhettem, egyelőre csak a kísérleti eszközökkel, műszerekkel, kimografionokkal, hangvillákkal ismerkedtem, és boldog voltam, hogy fel tudom ismerni leírás után az egyes műszereket. Fejfájásomat a lassú motozás elmulasztotta, s bár nem csináltam semmit, mégis úgy éreztem, hogy egyre közelebb vagyok az alkotó munkához. Elhatároztam, hogy nemcsak itt fogok dolgozni, de felkeresem a rokon intézeteket is, érintkezésbe lépek a Scripture-laboratórium kutatóival is. Megfogadtam magamnak, hogy az egyetemi előadásokat is hallgatni fogom, s beiratkozom a szakkönyvtárba. Pontos napirendet dolgoztam ki magamnak, miközben egy nemzetközi karrier körvonalai bontakoztak ki szemeim előtt. Emelkedett hangulatban bíbelődtem egy elektromos hangvillával, mikor Kolschützky rám nyitotta az ajtót. Zavartan álltam fel, s mormogva, ügyefogyottan botladozva az idegen nyelvű frázisok útvesztőjében, megköszöntem neki a tegnapi élvezetes estét. Fanyar-szép arcán az irónia mosolya suhant át: " ״ Hallom, hogy az este valóban élvezetes volt- Westper bányatanácsos reggel azt telefonálta, hogy fiam egy magyar fiatalember társaságában kilökte a fiát, és megpofozta a lányát.” Első percben csak azt vettem meglepődve tudomásul, hogy Lili Weltner leánytanácsos lánya. Csak lassan öntött el a vér, s érthetetlenül, halkan makogtam Valami mentegetőző szöveget. Kolschützky legyintett: ״ Ne vegye a szívére, kérem, tudom, hogy nem tehet róla. Csak arra akarom figyelmeztetni, hogy Walterral nehéz lépést tartani, bár az ön honfitársairól valaha legendák keringtek a bécsi vendéglőkben. Nem is ezért zavartam, hanem meg akartam kérdezni, hogy kiismeri-e már magát munkahelyén, és arra akartam kérni, hogy vezessen munkanaplót. Nem ellenőrizni akarom ezzel. De intézetem bizonyos szempontból munkaközösség is, a kutatók betekintenek egymás munkájába, természetesen a szellemi tulajdonjog tiszteletben tartásával.” Még néhány percig időzött laboratóriumomban. Búcsúzáskor vállamra tette a kezét: ״ Legyen bizalommal hozzám, fiatal barátom. Ez egy családias intézet. Ma kollégái nálam vacsoráznak, örülnék, ha megragadná az alkalmat, és megismerkedne velük, önt is várja egy teríték. Nyolc órakor szoktam vacsorázni.” Mikor kilépett az ajtón, két percig azt hittem, hogy sírógörcsöm lesz■ Nem minden izgatottság nélkül készültem a vacsorára. Ismeretlen kollégáim társaságától, úgy éreztem, lesz félnivalóm. Mert nagy rálátó terveim sem feledtették velem, hogy a Kolschützky Intézet laboratóriuma lényegesen magasabb színvonalról tanúskodott, mint amihez hozzá voltam szokva a mi hazai szegénységünk- REGÉNY írta: Bóka László ben. Nem kételkedtem abban, hogy hamarosan mestere leszek annak a tudományágnak, melynek eszközeit ma láttam először, de tudtam, hogy kollégáim már régen dolgozó társai a professzornak, s az eszközismereten legalábbis túljutottak. Lázasan készültem a „társalgásra”, alkalmas idézetek után bogarásztam Jespersen híres fonetikájában. Aztán hirtelen beláttam készületeim hiábavalóságát. Elhatároztam, hogy tudatlanságomhoz mérten szerény és hallgatag leszek, figyelni fogok mindenre, tájékozódom. Waltert teljesen elfeledtem. Délután rövid sétát tettem a környéken, megittam egy csésze kávét a Bellariastrassén, abban a kávéházban, ahol reggeliztem. Alig tudtam legyőzni vágyamat, hogy még egy levelet ne írjak Macának. Ez az igazán kedves, csinos, de jelentéktelen lány mitikus szerepet kezdett játszani életemben. Úgy képzeltem, hogy sokkal szerelmesebb vagyok bele, mint eddig gondoltam. Erkölcsnemesítő ifjúsági könyvekben szerepelnek olyan eszményi leányalakok, mint amilyenné lelkiismeretfurdalásom szépítette Macát, a budai kislányt. Valahogy mégis legyőztem a levélírás kísértését. Azt hittem, hogy ez is valami nemes áldozat megjavulásom oltárán, eszembe sem ötlött, hogy valószínűleg azért nem írtam neki, mert nem volt valójában semmi mondanivalóm számára. Elfeledtem azokat az unalmas, kényszeredett sétákat, üldögéléseket Maca lányszobájában, miknek szürkeségén csak az a néhány ügyefogyott, 1opott csak enyhített valami keveset. Ha hirtelen megkérdezték volna, hogy mondjam el, milyen is hát Maca, bizonyára nem sokat tudtam volna róla mondani, illetve alig mondhattam volna olyat, ami rá ne illet volna mindazokra a kis budai úrilánykákra, akikkel valaha találkoztam■ Vacsora előtt habozva öltözködtem. Úgy éreztem, hogy nem illő szmokingot öltenem, elvégre ez egy tudományos vacsora. Egyszerű, sötétszürke zakóba bújtam, s tükröm azzal hízelgett, hogy komoly problémákkal küzdő, fiatal tudóst mutatott. Valóban senki sem viselt szmokingot. Mindenki frakkban volt. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, holott elsiklottak különcségem felett. Csak az vigasztalt, hogy legalább Kolschützky nem gondolja azt, hogy azért nem jöttem frakkban, mert nincs frakkom — elvégre ő tegnap este látott az Operában. A hibátlan frakkok látványa azt a benyomást keltette bennem, hogy szertartásos és nagyvilági társaságban lesz részem. Ehhez mérten óhajtottam viselkedni, s azt hiszem, az első negyedórában meglehetősen ostoba arcot vágtam. Nagyképű lárvám hamarosan lefoszlott arcomról. Ezek a különböző korú urak nem viselték oly ünnepélyességgel a frakkot, mint otthon kortársaim, senki sem játszotta az elátkozott királyfit. Tudományukkal sem óhajtottak agyonnyomni, szakkérdésekről senki sem beszélt. Sörözésekről meséltek, a fiatalabbak mulatságos vizsgái anekdotákat mondtak, s egy exkluzív kis kör evezésről, vitorlázásról tárgyalt. Kolschützky professzor eszményi házigazda volt. Jó étvággyal evett, s élvezettel itta borát, nevetett a vizsgatörténeteken, felkérésére egy véres hajú, kövér fiatalember utánozta előadói modorát, és lelkesen ígérte meg egy társaságnak, hogy részt vesz velük egy tavaszi evezőstúrán. Fanyar mosolya nem lágyult ugyan el, de igazi kedélyből fakadt. A feketénél valaki Waltert említette. Bár távol ültek tőlem azok, akik róla beszéltek, nem tudtam megállni, hogy oda ne figyeljek. Az a kövér, véres hajú fiatalember, aki az imént Kolschützkyt utánozta, sajnálkozva emlékezett meg arról, hogy Walter már a múltkori vacsorán sem vett részt. ״ Rendkívül érdekes körök — jelentette ki —, sajnos, most teljesen leköti a pályázat.” Megtudtam, hogy Walter egy nagyszabású büntetőjogi szakmunkán dolgozik hónapok óta. ״ Ditmar professzor csodákat mesél róla — mondta valaki —, azt mondta, hogy máris habitálná, ha lehetne.” Mindnyájan megegyeztek abban, hogy valóban katedrát érdemelne Walter, s ezt nemcsak kiváló elmebeli adottságainak köszönheti, hanem rendkívüli szorgalmának. Ez megdöbbentett, s egyben halomra döntötte fogadkozásaimat, elvette értelmüket. Hogyan, hát akitől én mint ״ rossz társaságitól óvakodni akarok, arról mint nagy szorgalmú, fiatal tudósról beszélnek azok, akik bizonyára jobban ismerik, mint ahogy én egyetlen éjszaka megismerhettem! ״ Az különösen megrendítő, hogy milyen odaadással támogatja azt a szegény anyját — suttogta a kövér, vörös. — Állandóan pénzeli.” Asztalbontás után odasodródtam a kövérhez. Tőle megtudtam, hogy Kolschützky elhagyta a feleségét, s valami szégyenletesen csekély segélyben részesíti. Az asszony valami internátust nyitott vidéki lányok számára, de olyan könnyelmű, hogy minden pénzét elherdálja, s formálisan abból él, amit Walter juttat neki titokban. Kolschützky nem tiltja, de nem is helyesli, hogy fia érintkezik anyjával. Meg voltam döbbenve. Az Éj Királynője! (Folytatása következik). I Miközben a Szovjetunió és annak csatlósállamai a legfékeveszettebb rágalmazási kampányt folytatják Izrael ellen, csak azért, mert életben mert maradni és nem hagyta magát kivégezni a szocialista mezbe öltözött arab feudális uraktól — addig Bukarestből a józan objektivitás hangját halljuk. Miközben olyan országok, amelyek a második világháború idején a zsidó nép temetőivé váltak, megengedik maguknak, hogy a maradék zsidóságot, amely Izraelben építi fel hazáját nácikhoz hasonlítsa és annak vezetőit Gauleitereknek minősítse — addig a Román Szocialista Köztársaság vezetői olyan tónust ütnek meg, amely méltó a szocialista humanizmus hagyományaihoz. Bukarestnek bátorsága volt disszonáns hangot megütni az általános gyűlölet hatalmas kórusában anélkül, hogy ezzel a „nemzetközi nagytőke bérencévé” vált volna. Ceausescu, a Román Kommunista Párt főtitkára távolról sem gyanúsítható cionizmussal. Nem is azt vártuk el tőle, hogy részrehajló nyilatkozatokat tegyen. De a hatnapos háború előtt és utána konzekvensen olyan kijelenéseket tett, amelyek a közelkeleti béke ügyét szolgálják. Nem öntött olajat a tűzre, nem épített az arab hajrá-nacionalisták primitív érzelmeire, nem kívánta az Izrael-ellenesség lehetőségét kihasználni arra, hogy általa piachoz, vagy befolyáshoz juttassa országát az arab államokban. — ״ A román kormány harcolni fog azért, hogy közvetlen tárgyalások útján jöjjön létre kapcsolat Izrael és az arab országok között a felmerült kérdések megoldására. Minden elérendő eredménynek a feladata biztosítani az arab országok demokratikus fejlődésének és nemzeti egységének feltételeit, úgyszintén az izraeli demokrácia fejlődését. Csak ilyen feltételek mellett biztosítható a béke és elkerülhetők a jövőben fegyveres összecsapások”. Hát nem ezeket az elveket vallja a zsidó állam immár tizenkilenc esztendeje ? Nem hiszem, hogy elmúlt az évek során egyetlen nap is, hogy Izrael ne tett volna kijelentéseket a szomszédállamokkal való békés együttélést illetően. Hogy ne lettünk volna hajlandók minden percben átváltoztatni a semmitmondó fegyverszüneti egyezményeket tartós, meggyőződésből fakadó békeszerződésekre. A válasz mindig szabotőrök gyilkosságai és a tengerbe dobással való örökös fenyegetőzés volt. Moszkva urainak nem a ma is elnyomott, nyomorban élő, analfabéta arab falládi sorsa fáj, hanem a közelkeleti befolyás, a petróleum és nem utolsó sorban az arabok felfegyverzésébe fektetett nagyon sok dollár-milliárd. Ezeknek védelmében lettek volna hajlandók feláldozni a zsidó államot és a benne élő két és félmillió zsidót, az európai pusztulás hírmondóit. És nem rajtuk múlt, hogy ez nem sikerült. Ezt a kudarcot pedig nem lehet megbocsátani a zsidóknak. Ezért vagyunk az ő szemükben nácik, Gauleiterek és sok minden egyéb. Mi, zsidók túléltünk már nehéz napokat—s ezeket is átvészeljük majd. A Szovjetunió már megszakította velünk egyszer a diplomáciai kapcsolatokat és amikor úgy látta, hogy érdekei megkívánják, felújította azokat. Bizonyára így lesz ez a jövőben is. De bármiképpen is alakuljanak az események, Bukarest mai, becsületes állásfoglalását nem fogjuk elfelejteni. Minden tiszteletünk és megbecsülésünk az övék. Rössel Mordecháj NAPRÓL־ NAPRA Az előzékeny Pravda íy Pravda A moszkvai Pravda, a Szovjetunió kommunista pártjának hivatalos lapja, félszájjal már bevallotta olvasói előtt az izraeli győzelmet. Ugyanakkor nem felejtette el megjegyezni, hogy az izraeli hadsereg fegyverzete, teljes egészében nyugati eredetű: Amerikából, Angliából és Nyugat-Németországból származik — írja a Pravda, amely elegánsan húny szemet afölött, hogy elsősorban az izraeli légihaderő, köztük a Nasszer légierejét órák alatt szétpocsékoló Mirage-ok, francia eredetűek. Az egész világ tudja, hogy mi voltunk Franciaországnak, a hirtelen hisztérikussá lett De Gaulle által elrendelt embargoig, a legnagyobb fegyvervásárlói. A Pravda úgy látszik semmiképp sem akarta Franciaországot a nyugati imperializmus egyéb hatalmaival egy kalap alá venni, ami azt mutatja, hogy a Szovjetunió sajtója előzékeny is tud lenni, ha a magas politika és a lentről jövő utasítás ert elő- Csak pótalkatrészekről van szó Az egyik izraeli ״ Mystere" gép kereke a Szináj feletti harcokban lövést kapott, sőt a szárnya és a benzintartálya is megsérült. A gép pilótája, ügyes lavírozással az ejláti repülőtérig vitte el a gépet, ahol simán landolva földet ért. Amikor az eléje rohanó jeepet és kórházi ambulánsát megpillantotta, mosolyogva hajolt ki a pilótaülésből és a kétségbeesett rohanók elé ezt kiáltotta: ,,Mit rohannak, kérem? Csak az érdekel, kaphatok-e itt pótalkatrészeket?” A tiszta haszon A Cáhál fölényes győzelmének eredményei mellett, Tim Jaffe, az El Al vállalat régi pilótája, — aki a harcokban, mint tartalékos pilóta vett részt, — külön eredményt is elkönyvelhet a maga javára. Jaffe, aki a tehetséges Jona Atárinak, a Kámeri színésznőjének a férje, a maga egységével, a harcok utáni napokban a Titán-szoros partján táborozott. Ott találkozott vele régi újságíró barátja, akit a gyűrött és fáradtarcú Jaffe széles mosollyal fogadott. Ezt mondta neki: ״ Én magam a nagy győzelem mellett a háborúból külön hasznot is húztam. Megtaláltam itt a Szináji hadjárat alatt elveszett töltőtollamat”.