Új Kelet, 2018 (99. évfolyam, 20649-20653. szám)

2018-08-01 / 20652. szám

Az ajtót elvitte a szél • Robban­t Müller Olga (Friedmann) • Müller Olga Sötétségből a fénybe című kötetéből válogattuk az alábbi részle­tet. A jelenet az ötvenes évek elején játszódik, amikor Olga első férjével és két kislányával megérkezik Izraelbe. V­égre megérkeztünk Romániából Izraelbe, hála a Mindenhatónak, egy pár napi hajózás után par­tot értünk. Nagyon meghatottak vol­tunk, sírtunk és nevettünk egyszerre, hogy a jó Isten segítségével megértük ezt a napot is a Soá után. Csak az fájt, hogy elpusztult drága zsidó testvére­ink nem érhették meg ezt a pillanatot. Haifára érkezve a Szochnut emberei vártak ránk, és csoportokra osztottak aszerint, kit hová akarnak vinni. Mi azt kértük, hogy húgomékkal együtt Kirját Ono közelében szeretnénk la­kást kapni, mert a nemrég megözve­gyült nővérem, Etuka (Mirjám) ott lakik két gyermekével. Az ő alijázása annak idején nehezebb volt, mint a miénk: az Izraelbe érkezés előtt a ciprusi táborba kerültek. A Szochnut emberei megígérték, hogy teljesítik a kérésünket, és betessékeltek egy teherautóba. Megnyugodtunk, gon­dolván, hogy minden rendben van, mert fogalmunk sem volt arról, mennyi ideig tart az út Kirját Onóig. Vártuk a pillanatot, amikor megölelhetem rég nem látott nő­véremet és két kis árva gyermekét. Végre érezni fogják, hogy nekik is van család­juk, szeretik őket, és nincsenek egyedül. Aztán megérkeztünk, mint utóbb kide­rült Ásdodra, a kikötővárosba, ahol nem láttunk sem kikötőt, sem várost. Igaz, már azért sem láthattunk, mert igyekez­tek addig kanyarogni velünk, amíg sötét nem lett. Fáradtak voltunk az egész na­pos utazástól, a kocsi­ázástól, már csak a kiszállásra tudtunk gondolni. Megállt a teherautó, a sofőr közölte, hogy megérkeztünk. A nagy sötétségben petróleumlámpa világította be a cliffet, ahová betessékeltek bennünket, és a ba­tyuinkat is lepakolták. Kísérőink ezzel el is tűntek az éjszakában. Nem vártak virágcsokorral, mint ahogy senkit sem vártak, mégis úgy éreztem, hogy végre hazaérkeztem. Január volt, nagyon fáztunk, soká­ig nem is tudtam elaludni a hidegtől és a nagy sötétségtől. Reggel vettük észre, hogy az egyik ablakot és az ajtót elvitte a szél. Amint kiléptem a cliffből, nem lát­tam mást, csak a kék eget meg a magas homokdombokat. Nem voltunk egyedül. Velünk egyide­jűleg érkezett több család is. Beszélgetni nem tudtunk velük, mert egy kukkot sem értettünk egymás nyelvén, de mindany­­nyian vártuk-reméltük a szebb jövőt. Végre megtudtuk, hogy van az élék kö­zött egy Rusele nevű, románul beszélő lány, akivel tudtunk értekezni. Később látogatóba érkezett hozzájuk egy izraeli katonatiszt. Szaladtunk, hogy megnéz­zük, mert ő volt az első zsidó katona, akit életnagyságban láthattunk... * * * A körülöttünk lévő barakkokat a világ minden tájáról érkező új élő családok lak­ták, akiknek a nyelvét nem értettük. Apró gyermekek szaladgáltak, hancúroztak a homokdombokon, gyengén öltözve, de vígan, mit sem törődve azzal, hol vannak. Másnap reggel elindultunk megkeres­ni a Szochnut-kirendeltséget, és meg­nézni a várost. Ahogy elhagytuk a barakk környékét, erős szél fújta az arcunkba, szemünkbe a homokot. Már-már vissza­fordultunk volna, de úgy gondoltuk, ér­demes kitartani, mert a város bizonyára nincs messze. Tévedtünk. Cél lett, mire megláttunk néhány házat, benne egy pár kis üzlettel, ahol élelmiszert és zöldséget árusítottak. De milyen nyelven fogunk beszélni? Hogyan értenek meg minket? A véletlen úgy hozta, hogy egy asz­­szony is belépett a boltba, aki tudott ro­mánul és ivritül. Nagy volt az öröm, de beszélgetésünk nyomán a csalódás is, ugyanis megkérdeztem: I - Mennyit kell még mennünk, hogy a­­ városba érjünk?­­ - Melyik városba akarnak eljutni? Most Ásdodban vannak... L - Kirját Onóba és a Szochnutba. Nagy szemeket meresztett rám, és elmagyarázta, hogy Kirját Ono in­nen nagyon messze van, de az ásdodi Szochnutot ebben a pár házban találjuk. Bementünk, meleg takarókat kértünk, s elpanaszoltuk, hogy sem ajtónk, sem ablakunk... Mire nagyon kifáradva, átfáz­va hazaértünk, az ablak, ajtó ott hevert, ahol hagytuk. A férjem az ablakot vala­hogyan a helyére tette... Az egyik kislányom reggelre megfá­zott, lázas lett. Még aznap megkaptuk a meleg paplanokat. Felnéztem az égre könnybe borult szemmel, és megköszöntem a Minden­hatónak, hogy nem hagyott el bennünket. Később meglátogatott a nővérem, persze felpakolva, mert bizony mi nem tudtunk eljutni hozzá. Végre találkoztunk, ha nem is Kirját Onóban, de a homok­domb lejtőjén, egy barakkban. És én örvendtem, mert már itt voltunk drága, nehezen szerzett hazánkban, Erec Jiszráélben. Elérkezett végre ez a várva várt pillanat. Számomra így kezdődött... ■ . Egy szürke ház Mint valami sárga hernyó, úgy jön, araszolva - de még mindig a királynője a városnak. Muszáj a síneken maradnia, mert különben kisiklik. Kerekei csiko­rognak, áramszedői olykor fényes szikrákat húznak a fölötte húzódó vaskos drótokon, csörömpöléssel vívja ki magának a tiszteletet. • ••••• Arje Singer •••••• E­mbereket szállít, villamosnak hívják. Néha keresztülmetszi a Dunát, itt­­ott elhalad a Gellért-hegy mellett, a Bartók Béla út egyik legfontosabb jár­műve. Hiszen hazaértem, le kéne szállni, gondoltam. A feleségem csak azt tudja, hogy a végállomásig kell mennünk, és az Kelen­­földön van. Ott lakunk már több mint egy hete. Minden nap elgördülünk az Orlay utca torkolata mellett, és nekem minden alkalommal sűrűbben ver a szívem, csak ez neki nem mond semmit. Le kéne szállni. Átmenni a Gellért szál­loda oldalára, felbandukolni a Kelenhegyi úton, benézni a fürdőbe is, talán működik a hullámmedence - a fel- és alámerülő emberek élvezik a nyár melegét, a víz si­­mogatását. De az asszonykámat nem indítja meg a környék, meg sem mozdul. Nem is is­merős itt, hiszen utoljára a Margitsziget mellett laktunk. Nem, még sincs értelme leszállni. Nem vár ott engem senki. Ha fel is men­nék a lépcsőn, ha be is csengetnék, vala­mi idegen nyitna ajtót. Mit mondhatnék neki? Hogy innen indultam el 14 éves koromban? Hogy itt búcsúztam anyámtól, apámtól? Talán érezném a levegőben a kaszált fű zöld illatát, talán bókolnának a vadvi­rágok a hegyoldalon, az is lehet, hogy a paprikás csirke illata úgy beszívódott az utcába, hogy még mindig ott maradt. De hát mindez még nem ok leszállni, gyalogolni az esőben, keresni egy régi bi­cikli nyomait az aszfalton. A villamos elindult, a következő meg­állótól pár lépés az Orlay utca. - beszállunk, gyere. - De hát... - Megnézzük kívülről - mondtam, és száraz volt a torkom. Az asszony rászánta magát. Hátrané­zett, nem hagytunk-e valamit az ülésen, leszállt, ernyőt nyitott. Boldogan tartottam oda az arcomat az esőnek. A verejték és a könnyeim össze­keveredtek a langyos vízcseppekkel. Majdnem hetven éve már, hogy édes­anyám lekísérte a fiát, a hátizsák az ő há­tán volt. Nem akartuk felhívni a figyelmet, hogy hosszú útra megyek. Apámat ott­hon hagytuk, nehogy az utolsó pillanat­ban meggondolja magát, és ne engedjen elszökni Izraelbe. Azért egy puszit még kaptam, amikor felszálltam a villamosra. (Még a száma sem változott ennyi idő alatt.) A lépcsőről még visszanéztem - aztán hét évig nem is láttam anyámat. - Látod, ott­­ mutattam a feleségem­nek -, az én szobámból látni lehetett a Gellért-hegyet. A hármas számú házból egy mama jött ki a kapun a kisfiával. - Kik lehetnek ezek? - kérdezte a gyerek. - Turisták. Látod, milyen szép a ruhá­juk? Mondhatta volna: látogatók. Vagy ta­lán hazalátogatók. A ház kapuján csöngetni kellett, aki­nek nem volt kulcsa. Nekünk most nem volt. És ha csöngetünk? Mit mondunk a házmesternek? Talán ugyanaz, talán va­laki más, engem biztos nem fog felismer­ni. Van egyáltalán házmester? Vissza a villamosmegállóba, az eső ir­galmatlanul szakad, bőrig ázunk. Nem jön a nyomorult, csak mi várjuk. Aztán hirtelen és észrevétlenül ott áll már előttünk. Felkapaszkodunk, fél szemem még a szürke házat keresi. Egy jól nevelt kislány átadja a helyét a feleségemnek. Én meg ott állok mellette, kavargó gondolatokkal a fejemben. Igen, megtettük, amit megtehettünk. Otthon majd elmeséljük az unokáknak. Talán. Ki tudja. Hiszen az egyik unoka már fel is vet­te a magyar állampolgárságot, a másik a feleségével készül látogatóba menni - vagyis... jönni - Budapestre. Jöjjenek, persze. Látnivaló van itt több is, szebb is, mint az az Orlay utcai szürke ház. ■ 14 ÚJKELET 2018. AUGUSZTUS

Next