Új Kelet, 2018 (99. évfolyam, 20649-20653. szám)
2018-08-01 / 20652. szám
Az ajtót elvitte a szél • Robbant Müller Olga (Friedmann) • Müller Olga Sötétségből a fénybe című kötetéből válogattuk az alábbi részletet. A jelenet az ötvenes évek elején játszódik, amikor Olga első férjével és két kislányával megérkezik Izraelbe. Végre megérkeztünk Romániából Izraelbe, hála a Mindenhatónak, egy pár napi hajózás után partot értünk. Nagyon meghatottak voltunk, sírtunk és nevettünk egyszerre, hogy a jó Isten segítségével megértük ezt a napot is a Soá után. Csak az fájt, hogy elpusztult drága zsidó testvéreink nem érhették meg ezt a pillanatot. Haifára érkezve a Szochnut emberei vártak ránk, és csoportokra osztottak aszerint, kit hová akarnak vinni. Mi azt kértük, hogy húgomékkal együtt Kirját Ono közelében szeretnénk lakást kapni, mert a nemrég megözvegyült nővérem, Etuka (Mirjám) ott lakik két gyermekével. Az ő alijázása annak idején nehezebb volt, mint a miénk: az Izraelbe érkezés előtt a ciprusi táborba kerültek. A Szochnut emberei megígérték, hogy teljesítik a kérésünket, és betessékeltek egy teherautóba. Megnyugodtunk, gondolván, hogy minden rendben van, mert fogalmunk sem volt arról, mennyi ideig tart az út Kirját Onóig. Vártuk a pillanatot, amikor megölelhetem rég nem látott nővéremet és két kis árva gyermekét. Végre érezni fogják, hogy nekik is van családjuk, szeretik őket, és nincsenek egyedül. Aztán megérkeztünk, mint utóbb kiderült Ásdodra, a kikötővárosba, ahol nem láttunk sem kikötőt, sem várost. Igaz, már azért sem láthattunk, mert igyekeztek addig kanyarogni velünk, amíg sötét nem lett. Fáradtak voltunk az egész napos utazástól, a kocsiázástól, már csak a kiszállásra tudtunk gondolni. Megállt a teherautó, a sofőr közölte, hogy megérkeztünk. A nagy sötétségben petróleumlámpa világította be a cliffet, ahová betessékeltek bennünket, és a batyuinkat is lepakolták. Kísérőink ezzel el is tűntek az éjszakában. Nem vártak virágcsokorral, mint ahogy senkit sem vártak, mégis úgy éreztem, hogy végre hazaérkeztem. Január volt, nagyon fáztunk, sokáig nem is tudtam elaludni a hidegtől és a nagy sötétségtől. Reggel vettük észre, hogy az egyik ablakot és az ajtót elvitte a szél. Amint kiléptem a cliffből, nem láttam mást, csak a kék eget meg a magas homokdombokat. Nem voltunk egyedül. Velünk egyidejűleg érkezett több család is. Beszélgetni nem tudtunk velük, mert egy kukkot sem értettünk egymás nyelvén, de mindanynyian vártuk-reméltük a szebb jövőt. Végre megtudtuk, hogy van az élék között egy Rusele nevű, románul beszélő lány, akivel tudtunk értekezni. Később látogatóba érkezett hozzájuk egy izraeli katonatiszt. Szaladtunk, hogy megnézzük, mert ő volt az első zsidó katona, akit életnagyságban láthattunk... * * * A körülöttünk lévő barakkokat a világ minden tájáról érkező új élő családok lakták, akiknek a nyelvét nem értettük. Apró gyermekek szaladgáltak, hancúroztak a homokdombokon, gyengén öltözve, de vígan, mit sem törődve azzal, hol vannak. Másnap reggel elindultunk megkeresni a Szochnut-kirendeltséget, és megnézni a várost. Ahogy elhagytuk a barakk környékét, erős szél fújta az arcunkba, szemünkbe a homokot. Már-már visszafordultunk volna, de úgy gondoltuk, érdemes kitartani, mert a város bizonyára nincs messze. Tévedtünk. Cél lett, mire megláttunk néhány házat, benne egy pár kis üzlettel, ahol élelmiszert és zöldséget árusítottak. De milyen nyelven fogunk beszélni? Hogyan értenek meg minket? A véletlen úgy hozta, hogy egy aszszony is belépett a boltba, aki tudott románul és ivritül. Nagy volt az öröm, de beszélgetésünk nyomán a csalódás is, ugyanis megkérdeztem: I - Mennyit kell még mennünk, hogy a városba érjünk? - Melyik városba akarnak eljutni? Most Ásdodban vannak... L - Kirját Onóba és a Szochnutba. Nagy szemeket meresztett rám, és elmagyarázta, hogy Kirját Ono innen nagyon messze van, de az ásdodi Szochnutot ebben a pár házban találjuk. Bementünk, meleg takarókat kértünk, s elpanaszoltuk, hogy sem ajtónk, sem ablakunk... Mire nagyon kifáradva, átfázva hazaértünk, az ablak, ajtó ott hevert, ahol hagytuk. A férjem az ablakot valahogyan a helyére tette... Az egyik kislányom reggelre megfázott, lázas lett. Még aznap megkaptuk a meleg paplanokat. Felnéztem az égre könnybe borult szemmel, és megköszöntem a Mindenhatónak, hogy nem hagyott el bennünket. Később meglátogatott a nővérem, persze felpakolva, mert bizony mi nem tudtunk eljutni hozzá. Végre találkoztunk, ha nem is Kirját Onóban, de a homokdomb lejtőjén, egy barakkban. És én örvendtem, mert már itt voltunk drága, nehezen szerzett hazánkban, Erec Jiszráélben. Elérkezett végre ez a várva várt pillanat. Számomra így kezdődött... ■ . Egy szürke ház Mint valami sárga hernyó, úgy jön, araszolva - de még mindig a királynője a városnak. Muszáj a síneken maradnia, mert különben kisiklik. Kerekei csikorognak, áramszedői olykor fényes szikrákat húznak a fölötte húzódó vaskos drótokon, csörömpöléssel vívja ki magának a tiszteletet. • ••••• Arje Singer •••••• Embereket szállít, villamosnak hívják. Néha keresztülmetszi a Dunát, ittott elhalad a Gellért-hegy mellett, a Bartók Béla út egyik legfontosabb járműve. Hiszen hazaértem, le kéne szállni, gondoltam. A feleségem csak azt tudja, hogy a végállomásig kell mennünk, és az Kelenföldön van. Ott lakunk már több mint egy hete. Minden nap elgördülünk az Orlay utca torkolata mellett, és nekem minden alkalommal sűrűbben ver a szívem, csak ez neki nem mond semmit. Le kéne szállni. Átmenni a Gellért szálloda oldalára, felbandukolni a Kelenhegyi úton, benézni a fürdőbe is, talán működik a hullámmedence - a fel- és alámerülő emberek élvezik a nyár melegét, a víz simogatását. De az asszonykámat nem indítja meg a környék, meg sem mozdul. Nem is ismerős itt, hiszen utoljára a Margitsziget mellett laktunk. Nem, még sincs értelme leszállni. Nem vár ott engem senki. Ha fel is mennék a lépcsőn, ha be is csengetnék, valami idegen nyitna ajtót. Mit mondhatnék neki? Hogy innen indultam el 14 éves koromban? Hogy itt búcsúztam anyámtól, apámtól? Talán érezném a levegőben a kaszált fű zöld illatát, talán bókolnának a vadvirágok a hegyoldalon, az is lehet, hogy a paprikás csirke illata úgy beszívódott az utcába, hogy még mindig ott maradt. De hát mindez még nem ok leszállni, gyalogolni az esőben, keresni egy régi bicikli nyomait az aszfalton. A villamos elindult, a következő megállótól pár lépés az Orlay utca. - beszállunk, gyere. - De hát... - Megnézzük kívülről - mondtam, és száraz volt a torkom. Az asszony rászánta magát. Hátranézett, nem hagytunk-e valamit az ülésen, leszállt, ernyőt nyitott. Boldogan tartottam oda az arcomat az esőnek. A verejték és a könnyeim összekeveredtek a langyos vízcseppekkel. Majdnem hetven éve már, hogy édesanyám lekísérte a fiát, a hátizsák az ő hátán volt. Nem akartuk felhívni a figyelmet, hogy hosszú útra megyek. Apámat otthon hagytuk, nehogy az utolsó pillanatban meggondolja magát, és ne engedjen elszökni Izraelbe. Azért egy puszit még kaptam, amikor felszálltam a villamosra. (Még a száma sem változott ennyi idő alatt.) A lépcsőről még visszanéztem - aztán hét évig nem is láttam anyámat. - Látod, ott mutattam a feleségemnek -, az én szobámból látni lehetett a Gellért-hegyet. A hármas számú házból egy mama jött ki a kapun a kisfiával. - Kik lehetnek ezek? - kérdezte a gyerek. - Turisták. Látod, milyen szép a ruhájuk? Mondhatta volna: látogatók. Vagy talán hazalátogatók. A ház kapuján csöngetni kellett, akinek nem volt kulcsa. Nekünk most nem volt. És ha csöngetünk? Mit mondunk a házmesternek? Talán ugyanaz, talán valaki más, engem biztos nem fog felismerni. Van egyáltalán házmester? Vissza a villamosmegállóba, az eső irgalmatlanul szakad, bőrig ázunk. Nem jön a nyomorult, csak mi várjuk. Aztán hirtelen és észrevétlenül ott áll már előttünk. Felkapaszkodunk, fél szemem még a szürke házat keresi. Egy jól nevelt kislány átadja a helyét a feleségemnek. Én meg ott állok mellette, kavargó gondolatokkal a fejemben. Igen, megtettük, amit megtehettünk. Otthon majd elmeséljük az unokáknak. Talán. Ki tudja. Hiszen az egyik unoka már fel is vette a magyar állampolgárságot, a másik a feleségével készül látogatóba menni - vagyis... jönni - Budapestre. Jöjjenek, persze. Látnivaló van itt több is, szebb is, mint az az Orlay utcai szürke ház. ■ 14 ÚJKELET 2018. AUGUSZTUS