Új Kelet, 2020 (101. évfolyam, 20658-20661. szám)
2020-03-01 / 20658. szám
gyalásokon. Valójában pont azért, amiért az izraeliek sem. Nagyon érdekes és tanulságos kísérletet végeztek izraeli résztvevőkkel 2002-ben. Két véletlenszerű csoportra osztották őket, az egyik csoportnak izraeli, a másiknak palesztin béketervet kellett értékelnie. Nem meglepő módon, az izraeli béketervet nagyobb arányban fogadták el. Arra számíthatnánk, azért, mert az jobban képviselte az izraeli érdekeket. De nem! Amit a résztvevők nem tudtak: mindkét csoport azonos szöveget kapott. (Ráadásul a béketerv az izraeli kormány fogalmazványa volt.) Vagyis akik elutasították, a tartalomtól függetlenül azért tették, mert azt hitték, a palesztinoktól származik. A kísérletet megismételték palesztinok körében is - ott is ugyanezt az elfogultságot találták. A kutatásnak fontos tanulsága, hogy valójában nem a kézzelfogható politikai tényezők - a területek, Jeruzsálem státusza, a vallás vagy az erőforrások kérdése - tartják fenn a konfliktust. Nem, hanem pszichológiai tényezők, mint az identitás és a bizalmatlanság. A jelenlegi helyzet nem fenntartható - sem erkölcsi, sem fizikai okok miatt, és nem valószínű a „két-állami" megoldás sem. Mindkét változat további konfliktusokhoz, erőszakhoz és nyomorúsághoz vezet mindkét oldalon. A megoldás egy közös, demokratikus, világi (a vallástól elválasztott) állam létrehozása, alkotmányba foglalt jogokkal és a népesség megoszlását reprezentáló parlamenttel. (Ezt a megoldást palesztin és izraeli értelmiségiek is támogatják). Ha hiszünk az európai állammodellben, akkor nem szabadna képtelenségnek találnunk az olyan demokratikus államot, ami nem egy (zsidó) etnikumon alapszik, hanem egy nemzeten, különböző etnikai és vallási hovatartozású polgárokkal. Persze az ember hajlamos túlaggódni, ha ilyen drasztikus változások állnak a küszöbön. A fehér amerikai rabszolgatartók féltek, hogy a feketék, ha felszabadulnak, bosszúból lemészárolják őket. A hatvanas években attól féltek, hogy tömegesen fordulnak majd ellenük, ha több polgárjogot kapnak. Pedig a legtöbb ember valójában csak élni szeretné az életét. Érdemes lenne lehetőséget adni nekik erre. ■ ★Szekeres Hanna szociálpszichológia doktorandusz az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, vendégkutató a Héber Egyetemen és az Amszterdami Egyetemen. Dr. Wolfgang és a záróra-teória Silló Sándor KAPTAFÁK, HELYEK Cipőgyártó automata gépsorok tervezői lehet, hogy sok mindent tudnak a cipő anyagának szerkezetéről és a láb anatómiájáról, de nem volt a kezükben Löffler doktor úr lába. Nagyapáméban igen. Megtapogatta, mintha orvos kolléga volna, de diszkréten, mintha csak méretet venne. Hiszen csak lemérte a kaptához. Azután kifaragta a kaptafát méretre. Ez lett a doktor úr saját cipőjének az etalonja. Ugyanígy tett az összes vevőjével. Ott sorakozott az összes kuncsaft kaptafája a feje feletti polcon. Lendvai művész úr, a színész; Feri bácsi, a karvezető; Silló Zoltán utazó ügynök. (Nagy, széttárt lábfeje volt.) Gyulus, a táncos. (Még a kaptái is pitében álltak.) Bényi ügyvéd úr, Gabi bácsi, aki vegetáriánus volt, és lábujjai úgy álltak, mint a karfiolvirágok. Müller, ő nem volt úr, köszörűs volt és a nagypapa szerszámait reparálta. Emberek, lábak. - Ez mind egy kaptafára készül! - mondta az öreg, mikor a rádióból slágerek szóltak. Egy kaptafás zenekar, egy kaptafás cipőgyár. Ez volt a legsúlyosabb szitok. Löffler doktor úr, Lendvai művész úr, Feri bácsi, Silló Zoltán utazó ügynök, Gyulus, a táncos, Bényi ügyvéd úr, Gabi bácsi és Mál (regényrészlet) Új Kelet irodalom ÚJKELET 47