Új Kelet, 2020 (101. évfolyam, 20658-20661. szám)

2020-03-01 / 20658. szám

ler lábaiból létrejött az átlagos láb. A mindenkire jó cipő. Mindenkire jó, de senkinek sem a sajátja. Ilyen cipőben járunk. Ilyen dolgokat hallgatunk, zene helyett. Van egy hely Jaffón, úgy hívják, HaMakom, A Hely. Minden csütörtökön összejön egy kis társaság a nap­pali szobányi, bordó falú termecskében. Az ok: a zene. Marokkói zene, de ezzel nem sokat mondtam. A ze­nészek Casablancában születtek. Mind túl a hatvanon. Arab anyanyelvű zsidók. A 67-es háború után min­den arab lakta országból kiutálták vagy elüldözték a zsidókat. Marokkóban állítólag többen voltak, mint a muzulmánok. A zenészek családja is akkor menekült Izraelbe. Kisfiúk voltak, de már tudták az összes Ca­sablanca- dalt. Még otthon tanulták meg a darboukát és az údot, az arab lantot megszólaltatni, úgy hege­­dülni, azzal a technikával, fogásrenddel, hangszertar­tással, ahogy csak ők, marokkóiak játszanak. Közönségük (közösségük) héberül fecserészik, de ha belefog a zenekar, arabul éneklik a refrént. Ez az ő zenéjük, az ő zenészeik. Fél 11 körül van hangbe­állás, de már kezdődik is. Muzsikálnak. Az Andalúzi­ából kiszorított mórok tradíciója úgy lüktet bennük, mintha tegnap lett volna, hogy zsidó és arab együtt menekült Córdobából az inkvizíció elől. Cervantes a Don Quijotéban írt egy ilyen fejezetet. Valószínűleg soha sem hallottak róla. Senki nem törődik a verőe­reiben áramló folyadék összetételével. Aztán a zene­kar melletti lócáról feláll egy hallgató, beül a lantos helyére. Zökkenő nélkül játszanak tovább. Semmivel sem rosszabb zenész, mint az alap csapat lantosa. Éjfél felé már egyre többen állnak be egy-egy dalt elénekelni. Százsékeleseket tömnek a szólista ing­zsebébe a dal végén. Aztán pörög tovább az este. Marokkói hasis, kö­nyörtelenül zuhogó ritmika. Három óra felé minden­ki beáll, a zenész és a hallgató is. 60 feletti bácsik­ról és nénikről beszélek! A mama a papa nyakában ülve táncol. Ketten kapnak érte, amikor borulnak. Röhögés, aztán sírják tovább a dallamot, ami éppen szól. Most a kis hegedűs bácsi énekel, minden eddi­gi dalosnál szebben. Keserű, mint a blues vagy a gy­­imesi keserves, vagy egy cigány hallgató, de a do­bos ezalatt is nyomja a pszichedelikus mediterrán aszimmetriáit. Pontosabban, mint egy atomóra. Ez a hely az azonosság helye. Szociológiai, etnikai és ér­zelmi azonosság azzal, aki vagyok, ahonnan jöttem, amit tudok, érzek. Azonosság az emberekkel, akikkel közös a sorsom, a múltam, a kultúrám. Bután néz­nének rám, ha ezt kifejteném nekik. Az azonosság nem érzékelhető annak, aki átéli. Én meg irigyked­hetek rájuk. Ehetem otthon egyedül a hazait, az eu­­rópa-konzerveket, hidegen. Hol a kaptafám? A kényelmesen rám simuló kultúrám, amit azok­kal élhetek meg, akikkel közös a sorsom, a tudásom, a bölcsességem. Hol az a hely? (Ez nem honvágy! Már Magyarországon sem találtam. Nagyon szere­tem a gyimesi, moldvai zenét, de ezt Bartóktól örö­költem és nem volt soha az életem része.­ Nincs elszivárgás. Négy korai, a huszadik utolsó számnál szinte egyszerre áll fel mindenki. Salom, jövő csütörtökön találkozunk. Itt a helyünk! A Hely! ■ 48 ÚJKELET 2020. március Új Kelet irodalom

Next